Merthogy nem vagyok ám egy nagy horgász típus, nincs hozzá türelmem. Egész nap a botot figyelni nem az én sportom, akárhányszor kimentem horgászni a haverokkal, mindig matt részegség lett a vége, halat meg vettünk hazafelé a bótba, amit rendszerint az első utunkba első kocsmában felejtettünk, az asztal alatt. Kérem, én akartam. De tényleg. A miskolci Csorba tönál volt a bátyáméknak egy kisboltjuk, és Feri bácsitól, a halőrtől megtanultam a horgászat minden csínját bínját. Úgy kötöttem a horgot mint a szél, és úgy fűztem a kukacot, mint a gép. Mikor úgy éreztem, már felkészültem, kimentem a leghosszabb stégre, felszereltem, és bedobtam - az ólom repült, repült, huhú mekkorát dobtam, mégpedig elsőre - aztán leengedtem a botot, és akkor vettem észre a szakadt damilvéget, hoppá, a felkapókart elfelejtettem kiakasztani. Nem ágaskodtam tovább, szépen csendben alázattal összepakoltam, és visszaadtam a kölcsönbotot a gazdájának. Most mégis elcsábultam, és kollégám invitálásának eleget téve meglátogattam őt egy maszek horgász tavon, amit nagyon dicsért. Nos nem volt alaptalan a dicséret, az alatt a rövid idő alatt, míg ott voltam, folyamatos kapása volt, és egymás után húzgálta ki a halakat. Persze nem mindet tartotta meg, csak egy szebb potykát, a többit szépen visszaengedte, ahogy jólnevelt sporthorgászhoz illik. Mindenesetre nagyon élveztem a kint töltött pár órát, legközelebb én is vele megyek, ha lehet, és majd fogok én is halat. Remélem még azután is szóba áll velem a kolléga, hogy az összes horgát beszakítom, és a botot szó szerint bedobom a vízbe...