Ez a reggel is ugyanúgy kezdődött Szegeden, mint bármely másik. Ahogy a horizonton egyre feljebb mászott a nap, úgy kergette ki az általa hozott világosság a sötétség erőit a lelketlen háztömegek közül. Az új kezdet hírnökei lassan, de biztosan pucoltak ki minden egyes utcát, világítottak ki városképi jelentőségű műemlékeket és kevéssé látványos, inkább titkolni való kreálmányokat, hogy a komor szürkeségnek a helyébe a színek kavalkádját helyezzék. S ahogy az éjt ismét felváltotta a világ, úgy kezdett éledezni maga a város is. Lassacskán otthonaikból előmásztak az embertömegek, hogy még félig álomban elinduljanak a megszokott robotra. Sokak busz és villamosmegállóban várakoztak türelmetlenül, a szerencsésebbek pedig autóval száguldottak, hogy megelőzzék a késést és az azzal járó retorziókat.
Valahol a maximumra járatott forgalom zajától terhes Makkosházi körúton, a szocreál építészet legfőbb „alkotásaival” szegélyezve állt akkoriban egy buszmegálló. Mint ahogy hasonló időpontban megszokott volt, akkor is tömeg csoportosult és várta a megváltást hozó tömegközlekedési eszközt. A csoportban halom olyan kiüresedett arc állt, akiket a teljesen értelmetlen munka, vagy rosszabb esetben az iskolai hajtás megtört, és kiölte belőlük a szép jövő reményét. Üveges szemmel bámulták az előttük elhaladó forgalmat, és valószínűleg azon tűnődtek, aznap milyen konfliktusokkal fogja őket megáldani a sors.
Ám öreg hiba az általánosítás, s mint mindig, most is akadt egy szál kivétel. Az életuntan semmibe révedő arcok közt csillogó szemű, mosolygós lány állt, akiről messziről lerítt: szeret élni. Bár az aznapja túl sok jóval nem kecsegtette az elég komoly tétű vizsga miatt, nem izgult, és már felkeléskor eldöntötte, hogy bármi történik ma, neki jó napja lesz.
A busz csak frusztrálóan hosszú idő elteltével gördült be a várakozók elé. Ahogy az ajtók kicsapódtak, az emberek egymást taszigálva özönlöttek az utastérbe, hogy minél hamarabb elhappolják a másik elöl a kincset érő ülőhelyeket. Bár a lány utálta ezt, ő is beszállt a küzdelembe, és gyorsan levágta magát egy ablak melletti székre, ugyanis ilyen korán reggel nem igazán esett jól neki a tömegben állva nyomorogni, mint frissességének hiányában bűzlő hal valami szardíniás konzervben. Ezeknek az utaknak egyetlen előnyük volt számára: egyedül maradt kis időre. Vagyis jobban mondva itt végre megúszta a zaklatásokat, azt, hogy valamelyik ismerősének – ha kedvelte az illetőt, ha nem – muszáj volt, hogy hozzá beszéljen. Sosem gondolta magáról, hogy antiszociális lény lenne, de az, hogy folyton valaki a nyakán lógott, kikészítette néha végtelen türelmét. Otthon az anyja, az egyetemen a diáktársak....
Gyorsan elhessegette fejéből ezen a gondolatokat, mikor ráébredt, hogy az „idilli” pillanat pont azért ilyen, mert ezekről a zavaró tényezőktől megszabadítják. Így inkább azt tette, amit ilyenkor a legjobban szeretett: semmit. Tekintetét a méretes, kissé karcos üvegen keresztül a külvilágra, azon belül is az égre szegezte. A halványkék szín égbolt egysíkúságát csak itt-ott törték meg szerény bárányfelhők, melyek csak még megnyugtatóbbá, természetesebbé tették a természet eme érintetlen szeletét ott, a nagyváros közepén. Még jó, hogy szmog nem telepedett a légre.
Ahogy szemét a látványon tartva – amit csak a néha beékelődő házak szakaszosítottak – megpróbálta agyát kicsit alapjáratra helyezni, valamire figyelmes lett. Fent, a buszból végtelennek tűnő magasban valami kis fényes dolog tűnt fel neki. Találgatni kezdett, mi is lehet az. Csillag nem, mert az ilyenkor nem látszódik, ráadásul ez a valami, még ha lassan is, de mozgott. Repülő....nem, az nem húz ilyen irreálisan fekete kondenzcsíkot, valamint egyenesen száll, ellenben az idétlenül ide-oda kacskaringózó tárggyal, ami idő közben mintha közelebb került volna hozzá. Egy zuhanó repülő! El se hitte, amit lát. A közeledő valami már majdnem függőlegesen zuhant, farából hosszú lángnyelv csapott ki, és egyszer csak becsapódott a házak közé. A lány összerezzent, belegondolván a szörnyű ténybe, hogy talán az évtized legnagyobb hazai légikatasztrófájának volt szemtanúja. Pedig ekkor még nem is sejtette, mi jön ezután.
Egyszeriben vakító fény árasztotta el a buszt, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyors el is illant, helyébe viszont enyhe remegés és elképzelhetetlenül mély, folyamatos dörgés költözött. A járműben uralkodó zsongás, mintha egy magnószalagot vágtak volna el, abbamaradt. Minden szem a szélvédőkre tapasztódott, még a sofőr is tátott szájjal bámult a távolba az egyre terebélyesedő, hófehér félgömbre. A jelenségről senkinek sem volt elképzelése, hogy mi is akarna lenni, de valószínűleg nem is foglalkoztak ezzel, hanem átadták teljes önmagukat a látványnak, ahogy a fehérség előretörő falai nyomán falevelek módjára szálltak el kocsik, tépődnek ki tövestül fák és mint elfújt kártyavárak szállnak szét ez idáig minden viszontagságot túlélő házak.
A diáklány azt hitte, álmodik, és hevesen pislogni kezdett – eredménytelenül, mert nem ébredt fel. Ettől pánikba esett, sikítani akaródzott, de a hirtelen rátörő légnyomás belé fojtotta a hangot, majd a levegőbe emelkedő busz dőlésekor beverte a fejét, elájult, s már nem fogta fel a külvilágot, mikor teste a többiekéhez hasonlóan megszűnt addigi állapotában létezni.
Bő egy perc múltán a teljes csend telepedett Szegedre. A fehér kupola növekedése hirtelen megakadt, és fala kezdett egyre áttetszőbbé válni, majd lassacskán láthatatlanná vált. Nyomában nem maradt más, csak a levegőt szürkévé festő por és a teljes pusztulás. Újszeged nagy részéből nem maradt semmi. Az épületek 99%-a a földdel vált egyenlővé, a szó szoros értelmében. Arról, hogy itt nemrég még egy város állt, csupán pár lerongyolódott tűzfal árulkodott, bár azokon is látszódott, nem sokáig fogják magukat tartani. A Tisza ottani jobb partján viszont maradt egyetlen pont, mely abszolút fölé tornyosult mindennek s uralta a halállal átitatott tájat: a Dóm, pontosabban annak egyik harangtornya. A vörös árnyalatát hamuszürkére cserélő építmény stabilan állt a hirtelen létrejött semmi közepén, bizonyítva, van még remény.
Véletlenül történt így? Isten akarata? Ezek után egyáltalán miben hihetünk? Annyi biztos: szép jövőben semmiféleképen sem.
ui: bocs minden szegeditől, akinek városhoz fűződő érzelmi világát megsértettem.
A háttérről annyit, hogy ez akkor jutott eszembe, mikor Pestre utaztam, és keresztülmentem a "címszereplőn" (Igen Delta, akkor, és még egy eszembe jutott, mikor veled találkoztam). Kérnék szépen véleményeket, mert állítólag ez egész jól sikerült. Én is úgy érzem, és más is mondta már. Szóval, aki olvassa, az egy kis kritikával dobjon meg.
