A városháza teljesen üresen kongott a világtalan éjszaka nyomasztó sötétjében. Az utcán csak itt-ott égtek primitív fáklyák, hogy az esetleg arra tévedő embereknek valamiféle támpontot nyújtsanak az ehhez hasonló estéken. A kikövezett úton még mindig ott hevertek a törmelékek közt az ablakkeretekből kirepült üvegek maradványai, amik pár helyen olyan sűrűn tükrözték a jelzőfények meleg színét, hogy úgy tűnt, mintha a föld megnyílt volna, és egyenesen pokol tüze világlik fel a mélyből. Ez a látvány persze egyáltalán nem indította be az épp arra tévedő cirmos macska fantáziáját, amely szép komótosan keresztülsétált rajtuk, majd mint valami kéjúr, hanyatt vágta magát az út közepén, és mosakodásba kezdett nagy vehemenciával.
Ám nem sokáig volt lehetősége élvezni a teljes háborítatlanságot. Fejét hirtelen felkapta, amikor valami zajt vélt kiszűrődni az egyik sikátorból. Felállt, és lassan, minden eshetőségre felkészülve közelíteni kezdett a hang irányába. Pillanatra megtorpant, fülelt. Ekkor a sötétből egy fiatal nő szaladt ki, aki a szerencsétlen állatot annyira megrémisztette, hogy az lélekszakadva rohanni kezdett egy spontán választott irányba.
A nő hangos kopogás közepette, esetlenül bukdácsolt végig magas sarkújában az egyenetlen útfelületen. A túloldalon megtorpant, és gondolkodóba esett, merre tovább, de szorongatott helyzetében az idő volt a legkevesebb, mivel rendelkezett, így hirtelen ötlettől vezérelve berohant a szembe lévő, fehérre mázolt városházába.
Ahogy elnyelte őt a többszintes óriás hatalmasra tátott szája, a sötétből újabb szereplők érkeztek a kis térre. Három férfi volt, akik hátán ott lötyögött az elmaradhatatlan arisaka puska az égbe meredő, félelmetes szuronyokkal végükön.
- Jó, hova tűnt? – nézett szét az utcán egyikőjük. – Három irányba is mehetett. Sose kapjuk el.
- Nem lehet sokkal gyorsabb nálunk, egyszerűen lehetetlen. – vetett ellent a második. – Látnunk kellene. Csak oda szembe mehetett.
- Egyet értek, menjünk be. – biccentett az utolsó egyenruhás, és társaival egyetemben berohant ő is az épületbe.
Bent a vaksötétség fogadta őket. Egyetlen pont kapott egy kis fényt: a kinti fáklyák gyengécske tüze összeszedett annyi energiát, hogy megvesse a lábát a hatalmas előtérben úgy, hogy épp az állam zászlajának egy részét tette láthatóvá.
- Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte gúnyosan egyikőjük, mikor szemügyre vette a fehér alapon félig látszó piros korongot, ahogy gyengéden játszott vele a kereszthuzat.
- Elgondolkodtató... – szólalt meg ismét valamelyik – De inkább haladjunk, ne adjunk neki annyi előnyt. Ja, és gyújtsatok valami lámpát. – adta ki a parancsot, majd mindannyian elindultak a tömör feketeség szíve felé.
Eközben az üldözött nem restelkedett, és minden erőfeszítését abba fektette bele, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjön a gonosz ismeretlenek elöl. Cipőitől már korábban megszabadult, hogy a kopogás a nyomában lévőket ne segítse. Halkan surrant végig az irodák között, többször meg-megtorpanva egyes beugróknál, mérlegelve a továbbhaladás és az elrejtőzés közti lehetőséget, de végül mindig a helyváltoztatás mellett döntött. A városházát ismerte, mint a tenyerét, a teljes világtalanságban is magabiztosan tájékozódott az épületben, ami már három éve szolgált munkahelyéül.
Ám akármilyen jól is haladt, üldözői valahogy folyton ott voltak a sarkában. Akármilyen véletlenszerűen is kanyargott a folyosók közt, hátratekintve kis késéssel mindig megjelent a narancsszín kör, amit azok lámpáinak fénye vetett a falra. A kilátástalanságtól már nekilódultak szeméből a könnyek, mikor utolérte a végítélet: az egyik sarkon befordulva erőteljesen nekifejelt egy zárt ajtónak. Az akadály annyira váratlanul került elébe, hogy a kelleténél tovább bambult el, így a visszafordulásra nem maradt esély. Vagy előre, vagy...
Idegesen ráncigálta a kilincset, de ez nem törte meg a nyílászáró makacs ellenállását. Itt a vége – nyilallt fejébe tűként a szörnyű felismerés, ahogy meghallotta a vasalt bakancsok csattanását az emelet mészkő padlózatán. Az eddig csak csordogáló könnyei patakban indultak meg, és alig bírta visszatartani hangos zokogását. Az ajtónak támaszkodott, majd szép lassan térdre rogyott és a sarokba kuporodott, ahonnan felhúzott lábai közt figyelte, ahogy a három ember felé se nézve elhalad előtte.
Ezt látván szemei kitágultak a meglepődöttségtől, és már az új reménynek hála tervezgetni kezdte, ahogy ellenkező irányba kisurran ebből a csapdából, és vissza se nézve eltűnik innen. De álmai kártyavárként roskadtak össze, amikor meghallotta, hogy a menetelés jellegzetes hangjai elültek, és sutyorgás közepette a fal ismét színeket vett fel. Mégis észrevették. Mégis vége mindennek. Elhurcolják....megerőszakolják....megölik ...talán meg is kínozzák. Utóbbitól félt a legjobban. Az esély a túlélésre egyenlő a nullával.
- Ott a sarokban – mutatott rá az egyik férfi.
A csapatból a lámpát tartó előre lépett, leguggolt a reszkető, hangosan síró nőhöz. Ahogy a másik szemébe nézett, elállt a lélegzete. Ilyet még nem látott. Ennél szörnyűbb már nem lehet semmi. Az a katona...nem is ember volt. Kínzás – villant meg a szeme előtt a szó, majd minden elsötétült előtte.