A Lenin-távhőközpont valamikor, fénykorában több tucat embernek adott állást és ezek munkájának jóvoltából több ezren jutottak gázhoz a környező településeken. De ezeknek az időknek vége volt. Az emberek által egyszerűen csak gázműveknek nevezett épületegyüttes lehangoló látványt nyújtott. Udvarán, ahol anno a munkások járművei sorakoztak (ha sorakoztak), most csupán szemét és romok csoportosultak elszórtan a töredezett betonon, aminek réseiből itt-ott mindenféle gizgazok törtek az ég felé visszahódítva azt, ami valamikor az övék volt. A málladozó vakolatú főépületben sem volt valami fényes a helyzet. Mint ahogy az afgán miniszterek a közvagyont, úgy a kalandorok már rég lenyúltak minden használhatót a háromszintes ház összes helyiségéből. Néhol még az ajtók meg az ablakkeretek is hiányoztak. Végülis, senki nem szólt ezért rájuk.
A telephelytől körülbelül 300 méterre hirtelen megmozdult egy út melletti bokor. A fonnyadt levelek közül először egy vékony cső bukkant elő, majd mögötte egy bajszos arc. A puska irányzékán keresztül az előtte elterülő tájat célozta, azon belül is egy konkrét pontot szemben: egy halom felhasználatlan betontömb mögött öt fekete kabátos fickó szórakozott nagy kedélyesen. Közölök csak kettőnél volt nagyobb kaliber, a többek csak cigarettás dobozokat és konzerveket markolásztak, de azt hogy mi lapult a zsebükben, messziről nem lehetett megállapítani.
A rejtőzködő elégedettnek tűnt a látványtól. Az áldozatokban fel se merült, hogy esetleg, ezen a szép délutánon itt, a világ végén támadás érheti őket. A merénylő a karórájára pillantott. Egy perc volt hátra. Nyugodtan lehasalt, majd célba vette a legnagyobb fegyverrel hadonászó egyént. Talán ő lehetett „falkavezér”. A vadász pillantása ismét az órára vándorolt. 3-2-1... számolt vissza magában. De semmi. Jobban megnézte a kis szerkezetet. Egy negyed órája még ő állította be az időzítőt, ehhez mérve. Most akkor mi lesz? Még a legrosszabb lehetőség is felmerült benne, vagyis hogy a terve befuccsol, de mikor nem várta volna, tőle jobbra egy, majd több dörrenés jelezte a sikert. A banditák úgy megijedtek, hogy eleinte csak ordítozni tudtak, majd mikor viszonylagosan összeszedték magukat, fedezékbe húzódtak a „tűz” elől. A támadó elmosolyogta magát. Bekapták a csalit. A szerencsétlenek lövöldöztek a torkolattűz fele, ami persze nem volt más, mint egy rakat időzített petárda és egyéb robbanékony dolgok. Kicsit még figyelte az előadást, majd mikor megunta, egyszerűen egy golyót eresztett a vezér fejébe. Ettől csak még nagyobb lett a riadalom, és mindenki lehúzódott, de senkinek nem tűnt fel, hogy a lövés oldalról érkezett.
Ám ekkor hirtelen csend lett. A banditák nem értették mi történt. A támadó viszont annál inkább tisztában volt a helyzettel. Az elterelő tűz most fogyott ki, így már nem volt mivel lent tartani őket. Hirtelen mozdulattól vezérelve rálőtt a másik fegyveresre, aki szintén holtan rogyott össze. A maradék háromban erre valami fény jelent meg, és gyorsan a betontömbök úttal merőleges oldalán kerestek fedezéket. De még mindig nem tudták, pontosan honnan is jön a halál. A merénylő felsóhajtott. Mégse fog ez olyan könnyen menni. Túl sok időt pazarolt el, bár nagyon úgy nézett ki, amazoknak pisztolynál több nem volt. Vagy annyi se. Erre valószínűleg ők is rájöttek, ugyanis az egyik, fehér gázálarcos ember lassan kidugta a fejét. Mikor életben találta magát, görnyedten, araszolva elindult az egyik földön heverő AK felé. De ezt nem kellett volna, ugyanis mikor már csak egy centire volt a céltól, golyó szelte át a fejét. A csapatból hátramaradt két emberben ekkor minden remény elveszett. Visszalőni nem tudtak, mert csak egy pisztoly volt náluk, és azt se tudták, hova kell célozni. Menekülésről pedig szó sem lehetett ugyanis, körülöttük csak a puszta volt, a láthatatlan ember pedig tűnt annyira profinak, hogy egy futó célt is simán kiiktasson.
A patthelyzet utóbbinak is feltűnt, ugyanis hirtelen ötlettől vezérelve, kiemelkedett rejtekhelyéről és a fedezéket folyamatosan célon tartva elkezdett közelíteni a sarokba szorítottak fele. Ezt ők is észrevették és valamelyik bátortalanul eleresztett kettőt a közelítő személy fele. Azért csak kettőt, mert a második lövés után a pisztoly závárzata, úgy ahogy volt lerepült a helyéről. Hideg rémület futott végig a két arcon, és közben a jelenet harmadik szereplője egyre csak közeledett. A két feketeruhás egymásra nézett, majd szinte egyszerre pattantak ki a fedezékből.
- Oké, te nyertél. – kiáltotta az egyik, akinek a kezében még mindig ott volt a csonka kézifegyver. – Vidd, amit akarsz, csak hagyj minket békén.
- Na mi az, kifogyott az arzenál? – szólalt meg első ízben a fegyveres. Hangja nyugodt volt, kissé rekedt és semmiféle érzelmet nem tükrözött. Inkább csak végtelen közönyt.
- Igen bazdmeg, ki. – fakadt ki hirtelen a másik, aki úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. – Nem tudom mi a franc kell neked, vagy miért vagy itt, de mi nem tudunk semmit semmiről.
A gyilkos mostmár csak egy méterre volt a másik kettőtől. Megcsóválta a fejét – Enyje. Nem szabad csúnyán beszélni. Tudod, hogy ilyet kultúrált ember nem csinál. Mamám, mindig lebasztak, ha valamit nem úgy csináltam, mint ahogy az a bizonyos norma elvárja. Idióták. Rabszolgák mind. – a hirtelen szóáradatot a cső túloldalán állók csak bámulták. Ennek meg mi a fene baja van? De amaz folytatta – Rohadt kapitalisták. Eszmerendszer....milyen hülyeségek. Tik is közéjük tartoztok, igaz?
Heves fejrázás következett – Nem, dehogy, soha. Mi mindig is kommunisták voltunk. Már is...
- Kuss! - Rivallt rájuk hirtelen fellángolva a fegyveres – Leszarom a politikát. A kommunizmust is lejáratták azok a szemetek. – köpködte a szavakat, majd a puskatussal leütötte a hozzá közelebb állót, aki a csapás erejétől elvágódott a földön. A másik ezt már nem bírta tovább, és futásnak eredt. Teljes erejéből rohant, de nem jutott messzire, mert a végzet őt is utolérte. A golyó a tüdejébe csapódott, és ettől kicsavarodva rogyott a földre.
- Na! Nem szabad! – kiáltott utána a bajszos, és ismét megcsóválta a fejét – A barátod nem ismeri a szabályokat. Nem kultúrált eléggé. Megtorlás. – az utolsó szónál a földön fekvő megszólított szemei elkerekedtek, de szólni már nem jutott ideje, mert az örök sötétség borult rá.
A másik, aki átlőtt tüdővel feküdt a fűben, a lövés hallatán tudta, neki már tényleg annyi. Valami oknál fogva a zsebeimben kezdett kotorászni. Valamit keresett. A keze hirtelen megakadt valamiben. Remegő, erőtlen kézzel emelt ki egy vas öngyújtót. Ha meg is hal itt, legalább valamit hagyjon maga után. Utolsó energiáját összeszedve megpróbálta működésre bírni a kis szerkentyűt, de amikor a fedelét felpattintotta volna, őrjítő fájdalom nyilallt a kezébe. Az öngyújtót elejtette, és teli torokból üvölteni kezdett, de a tüdő sérülése miatt hamar hörgésbe ment át, majd elhallgatott. Nem kellett felnéznie, tudta ki a csizma tulajdonosa.
- Na! – hallotta föntről a nyugodt hangot – Még egy renitens. Ráadásul környezetet készül rombolni. Ezt-nem-szeretem. – fejezte be mondandóját szaggatottan, majd meghúzta a ravaszt.
