A történet: dió

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a történetről lehet dióhéjban írni, hiszen igazából nem is nagyon van. A főhősnőről például nagyjából annyit tudunk, hogy kalandor, elhagyatott romokban kutat különböző kincsek után (teszi mindezt minden férfi játékos nagy örömére olyan ruhában, amelyben ha Kovi meglátná, azonnal szervezne neki egy forgatást, profi színészekkel), mígnem az egyikben talál egy gömböt. Hogy a helyzet még inkább egyértelmű legyen, megjelenik egy hatalmas, szőrös, farkasemberbe oltott Chris-hasonmás, és elrikkantja magát: ne nyúlj hozzá! Plázacicánk pedig naná, hogy birtokba veszi a követ, ezzel pedig elszabadít egy átkot, amely egyrészt folyamatosan légiónyi szörnyet idéz köré, másrészt pedig valami nagy bajt is okozhat. Hogy mit? Minek? Mi az a gömb? Kit érdekel, hiszen jönnek a szörnyek! Azokat pedig ugye le kell ölni valahogyan - gondolhatták a fejlesztők, amikor is elkezdték az X-blades tervezését - kell tehát egy egyedi megoldás! Miután a kombinációkból álló tömegmészárlásos rendszert már pár tucatszor ellőtték a konkurenciánál, a Gajin egy másik klasszikushoz, a Diablohoz nyúlt: úgynevezett forróbillentyűk leütésével használhatjuk majd különleges képességeinket az össze-vissza való gombnyomkodás helyett.

Pofon-ofon

A játék mechanizmusa pofonegyszerű: bejutunk egy terembe... de milyen terembe, kérem! Az biztos, hogy a grafikusok és a designerek megdolgoztak a pénzükért, sőt, a programozók is érdemelnek majd némi prémiumot: a játék ugyanis gyönyörű és eszméletlenül hangulatos. Teljesen mindegy, hogy egy szűk, remekül effektelt és felépített folyosón, vagy egy, a világ tetején levő hatalmas térben (melynek közepén egy panelház méretű főszörny trónol több tucat követőjével) járunk, a program meseszép, és villámgyorsan fut. Persze azért bele lehet kötni az ellenfelek kissé szögletes külsejébe, illetve a paralimpiai belépőre jogosító mozgáskultúrájába, de felesleges : itt  a nagy tömegek megjelenítésére kellett az erő, és ez így van jól.  No és a hangok, valamint a zene! A varázslatok hihetetlen basszussal rezegtetik meg a házimozi-rendszereket, a húsba szúródó fegyverek, illetve a becsapódó golyók fröccsenései szinte előttünk szólnak. Ha pedig mindez nem lenne elég, az egészet egy elképesztően parádés zenével fejelték meg: üres helyszíneken sejtelmes, fantasyba illő dallamok susognak, míg a harcok alatt a legkeményebb techno, és drum and bass szól, ezzel is erősítve a szoftver kettősségét, és adva a játékosnak csak ritkán tapasztalható adrenalin-rohamokat.

Dejà vu

No de térjünk vissza magához a játékhoz, amely még a történetnél is egyszerűbb: főhősnőnk nem csak dögös, de komolyabb fejlődés (szint, nem pedig jellem...) nélkül esélytelen lenne az egyre nagyobb hullámokban támadó gazok ellen. Alapvetően két fajta fegyver áll a rendelkezésére (pengék, amelyeknek közelharcnál veheti hasznát, valamint pisztolyok, amelyek a repkedő, vagy csak nagyon messze levő célpontokkal szemben lesznek hasznosak), és rendelkezik némi titkos, eddig fel nem fedezett mágikus képességgel is. Amint elkezd mészárolgatni, azonnal magába gyűjti az elesettek lelkeit, hogy aztán ezt használja fel önmaga fejlesztésére: szeretnél tűzlabdát varázsolni? Semmi gond, két marék lélek lesz, és már használhatod is! Kellene némi életerő? Egy marékból vásárolhatsz magadnak gyógyírt! Mielőtt azt hinnétek, hogy takarékoskodni kell velük, megnyugtatlak titeket: miután egy-egy helyszínt kipucolunk, akár több ezer (!!!) szerencsétlen pára nyújtja át nekünk lelkét, hozzájárulva ezzel előmenetelünkhöz. Hihetetlen, de az amúgy ötletes hibrid rendszerhez, az elképesztően szép grafikához és a stílusos zenéhez sikerült egy olyan játékot létrehozni, amely körülbelül 10 perc után már nem képes újat nyújtani. Szöszkénk bemegy egy terembe, ahol bezáródik minden ajtó, és megjelenik milliónyi szörnyeteg. Ő karddal, pisztollyal, repkedve illetve varázsolva népszámlálást tart, majd ha az összes lélek a zsebébe vándorolt, megnyílik egy ajtó, amin bemegy egy lépcsőházba, amelynek kijáratai azonban lezáródnak, és megjelenik milliónyi szörny... Néha természetesen megpróbálták feldobni a játékmenetet csapdákkal (úgy 90-10 arányban, a harc javára) vagy történetdarabkákkal (ezekről jobb nem is szólni), de a végeredmény ugyanaz: a programban az elejétől a végéig az a dolgunk, hogy megkeressük az összes termet (gyakran többször is felkeresve a már látogatottakat), kiirtsunk mindenkit, összeszedjük az összes tárgyat, hogy végül megtaláljuk a főgonoszt, és együtt száguldjunk a happy end felé.

Alapvetően nem volna tehát rossz játék az X-blades, bevallom, engem is hosszú-hosszú órákon keresztül lekötött a monoton mészárlás, de borzalmasan frusztrálóvá válik egy idő után, hogy nem csak ugyanazokat kell megölnünk, de néha ugyanott is. A változatosság a karakter fejlesztésében lehetne - lehetne, de nincs, mert alapvetően mindegy, hogy mit csinálunk, fix utat követünk leányzónkkal, aki a végére egyedüli de megismételhető karakterként kiálthatja ki magát az év legprimitívebb játékfőhősének. Mert ez, vagyis ő a leggyengébb láncszem: dögösnek dögös (már akinek bejön a stílus), de beszólásai, nyávogó hangja, és folyamatosan ellenszenves viselkedése miatt a játékos képtelen vele azonosulni, így pedig tényleg nem marad más, csak a szobák és a szörnyek, lélek nélkül.