A 2019-es World War Z ugyan nem hibátlan játék, de legnagyobb bűne talán az volt, hogy milyen gyorsan eltűnt a reflektorfényből, annak ellenére, hogy sokan (köztük még a nyomtatott Guru oldalain jómagam is) az eredeti Left 4 Dead legkiválóbb szellemi örökösének és a zombis multiplayer játékok egyik legjobbjának tartották. Igazán jelentős bővítése pusztán egy DLC-fejezet volt a kampányhoz, majd azóta legfeljebb Game Pass-ben és Epic Store-os játékosztásokon bukkant fel, egészen a közelmúltig. Nyáron ugyanis a fejlesztő Saber Interactive leleplezte az Aftermath-et, egy méretes kiegészítést, mely DLC formájában beszerezhető a már meglevő alapjátékhoz vagy akár önálló kiadásként is, benne az összes korábbi tartalommal (mely mögött a motiváció remélhetőleg véletlenül sem az volt, hogy a heteken belül megjelenő Back 4 Blood hype-ját lovagolják meg egy két éves játék leporolásával).
Az Aftermath legjelentősebb újításai közé tartozik az opcionális FPS nézet, két új fejezet (Rómában és a Kamcsatka-félszigeten), egy új kaszt, a Vanguard, valamint pár új fegyver, köztük néhány kimondottan a megreformált közelharcra helyezett hangsúllyal. Nem sokkal a megjelenés után még a fejlesztők ígéretéhez hűen érkezni fog egy új játékmód, a Horde XL is, mely a játék eddig igencsak soványka, a kampánytól független Horda módját fogja erősíteni, korábban soha nem látott, elképesztő méretű zombihordákkal.
Jót is, rosszat is
Mindez papíron remekül hangzik, pláne, ha a készítők támogatni tervezik még a továbbiakban is, elvégre a WWZ-re eleve nagyon ráfért már egy jelentősebb vérfrissítés. Az öröm mégsem minden addíció esetén teljes. A leglátványosabb újítás természetesen az FPS nézet: a belső nézetből a korábbi pályák sokadik újrajátszása is hatalmas élmény, testközelből látni a rohamozó, egymásra tornyosuló hordákat egészen új ízt ad a játéknak. Az már kevésbé tetszett, hogy ez a mód nem mondható teljesnek: egyrészt a játék minden indításakor külön kell bekapcsolni, másrészt bizonyos animációk és mozdulatok végrehajtásakor, mint a közelharci támadások vagy a láncfűrész használata, a játék egyszerűen visszazoomol az eredeti TPS nézetbe. Az FPS módba ráadásul pont a klasszikus “iron sights” célzási mechanika nem került be, a jobb egérgomb lenyomásával csak a TPS módból megszokott minimális zoomot kapjuk, fegyverünk feltartása mellett. Ha már fegyverek, a beharangozott közelharci újítások sem sültek el igazán jól.
Egyrészt az FPS mód aktiválásához hasonlóan, ha nem tudjátok, hogy konkrétan hol és hogyan keressétek őket, fel sem tűnnek, a harcrendszer pedig továbbra is inkább csak utolsó szalmaszálként kezeli a kézitusát, mivel a hordák, különleges fertőzöttek és nagyobb zombicsapatok ellen a használata öngyilkossággal ér fel. Hasonló a problémája az új kasztnak, a Vanguardnak is. Míg az alapjáték kasztjai gránátokkal és más finomságokkal operálnak, a Vanguard specialitása egy mobil elektromos pajzs, mely alapból csak legfeljebb két töltést tárolhat, és melynek aktiválásával a Vanguard eleven fúróként átvághat a zombikon. Ez és a felszerelése alapjaihoz tartozó shotgun inkább a szűkebb, klausztrofób pályarészeken teszik igazán hatékonnyá, ám sajnos a játék pont ezekben nem bővelkedik, a pajzs használatával pedig több alkalommal sikerült magamat szabotálnom, és a zombik gyűrűjében kikötnöm vagy leesni egy emelvényről, mintsem igazán jelentős taktikai előnyhöz jutni.
Szerencsére az új kampányokkal már nem akadt ilyen jellegű probléma. Mind a római fejezet a napsütötte domboldalakkal, olasz utcákkal, templomokkal, katakombákkal, mind a Kamcsatka-félsziget jeges pályarészei kiváló addíciók, kellően változatosan adagolják az alapjátékból már megszokott offenzív-defenzív pályarészeket, emellett sikeresen növelik a játékidőt is. Szinte csak azt sajnálom, hogy ennyit kellett várnunk rájuk az ötödik, Marseille-ben játszódó DLC-epizód után, illetve azt, hogy az alapjáték főbb hibái ugyanúgy megmaradtak. A random generátor például még mindig változó, hogy mennyi mindent változtat az egyes nekifutások között, de az is okoz némi fejfájást, hogy egy adott küldetés esetén, mely lehet akár közel 20 perces is, a bukás automatikusan magával vonja a visszalépést a lobby-ba és a teljes pálya újrakezdését. A World War Z alapjátékként, az Aftermath-el kiegészülve továbbra is tartja a szívonalat, és ez extra tartalmaknak hála akár egy 87%-ra is felkerekíthetiek a 2019-ben kiosztott értékelést, a stílus rajongói számára pedig gyakorlatilag kötelező. DLC-ként már nehezebb szemet hunyni néhány hiányosság és átgondolatlannak érződő elem felett, ám amennyiben az alapjátékot szerettétek, érdemes lecsapni rá, ár-érték arányban megéri az 5000 forint körüli árat.
