Kevés háború volt, amire akár a logikus jelzőt is rá lehetett volna fogni, annál több olyan, ami homlokegyenest ellentmond ennek a titulusnak. Ennek a kategóriának a díszpéldánya Vietnam, ami a maga véres, mocskos, kudarctól telített valójában azt hiszem méltán vonult be a történelemkönyvekbe az Amerika legnagyobb marhasága címszó alatt. Ennek ellenére mostanság mégis divat lett a témát újra felmelegíteni. Valahol érthető, hogy a nép kezdi megunni a második világháborút, de mégis
Gondolom a Vietnam honpolgárai nem csápolnak a gép előtt naphosszat, a jenkik meg még a tévében sem szeretnek erről hallani, nemhogy újrajátsszák az egész balhét. Persze némi porhintéssel, gonosznak lefestett, tucatszám érkező és meghaló vietkongokkal tálalva talán Átlag Joe is leül, hogy bosszút álljon a nemzet hős fiainak életére törő csúf elnyomókon, azonban ez talán még a tengerentúlon sem hiteles... Nem kell aggódni, nem fogok erkölcsi példázatba átmenni - leginkább azért, mert a most tesztelt játék - nevezzük tömören Vietcong kettőnek - nem érdemli meg, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le belőle.
A játék története - mert hogy elkezdtek neki egyet fabrikálni - 1968-ba kalauzolja el a játékost, ahol nagy vígan becsatlakozhat az össznépi vérengzésbe. Amint írtam, nekikezdtek a történet írásának, nem azt, hogy írtak egyet Ezt támasztja alá, hogy bár a bevezető küldetés a maga békés valójában akár a Half-Life 1 nyugodalmas perceit idézi, és a szereplők felvonultatása is bizalomgerjesztő, a program ezután - gyakorlatilag az első lövés eldörrenésével - elengedi a történet fonalát, hogy azután afféle küldetésközpontú, értelmetlen lövöldözős játékká degradálja magát.
Noha a készítők próbáltak történelemhűek maradni, valljuk be férfiasan, ezt egy ilyen típusú játéknál - már ha el is akarják adni - nem lehet. Az események peregnek, semmi érzelmi kihatás, semmi történet, semmi nehezítés. Szomorú, de igaz, a Vietcong folytatása - bemutató küldetés ide vagy oda - fura ötvözete a Painkillernek és a Medal of Honornak, méghozzá egy olyan ötvöstől, aki láthatólag képtelen volt arra, hogy becsületes iparosmunkát adjon ki a kezéből.
Medal of Horror
Feladatunk általában adott: végigverekedni magunkat az ezúttal szinte kizárólag városi helyszínekből álló Vietnamon, és puffogtatni, mint az őrült. Arra gondoltam, hogy összeszámolom, hány vietnami katona hullik el a kezem által, azonban a harmadik küldetés közben - elérve a száz körüli összeget - meguntam a dolgot. Nincs mese, a háborús játékot készítő csapatok a mai napig azt hiszik, etalonnak kell tekinteni a Medal of Honor játékmenetét, amely szerintem már megjelenésekor is elavultnak számított, de ma már biztosan.
Hogy próbáljanak valami egyediséget belevinni a dologba, egy huszárvágással csapatot adtak a kezünkbe - adtak, de minek. Sem a játékstílus (ami, nagyjából a Serius Sam in Vietnam szlogennel írható le), sem a mesterséges intelligencia nem szolgálja ki az efféle megoldásokat. Csapattársaink rendszeresen a falakba, egymásba, és belénk akadnak, lemaradnak, vagy mágikus módon eltűnnek, hogy azután a legváratlanabb ponton ismét előkerüljenek. Nem kell megijedni, ha valamelyikük egy ilyen mérsékelten zseniális megmozdulás során elhalálozik: nehézségi foktól függően vagy azonnal, vagy a következő küldetés során feltámad, hogy ismételten akadályozni tudjon minket.
Azt azért ne higgye a tisztelt olvasó a leírtak alapján, hogy a játék netalántán könnyű lenne, mert távolról sem az. Noha a felső sarokban levő - nem tudok jobb szót rá - radar segítségével mindig megmutatják nekünk, hová kell eljutnunk, az odáig vezető út (azonkívül, hogy hullák százezreivel van kikövezve) nem kihívásként, hanem frusztráló időtöltésként jelenik meg a játékos előtt. Eleve probléma, hogy a pályák nem nyűgözik le - sőt inkább untatják - a játékost, de ezt még megtoldja az, hogy a Vietcong 2 idegesítően nehéz játékmenetet kínál, amelyet jobb híján az ellenfelek számával, és irreális helyekre való beszúrásával ér el. Életerőnk a tűzharcok során teljesen változó módon (egyszer éppen csak sérülünk, máskor simán belehalunk egy találatba) alakul, leginkább úgy, hogy befolyásolni sincs esélyünk; a velünk rohanó felcser - már ha nem akad be valahová - pedig a gyógyításért cserébe a lehetséges maximum életerőpontunkból csíp le. Ezzel a küldetések végére nagyjából oda lyukadunk ki, hogy egy szúnyogcsípésnyi, nem is növelhető HP-csíkkal ténfergünk át a megtisztulást jelentő checkpointon.
Nem hiszek a szememnek
A felsoroltak azonban csak a legalját képezik a programmal felmerülő igazi problémahegynek. A legszomorúbb, az hogy valami véresen borzalmas grafikát sikerült összehozni a grafikusoknak, méghozzá úgy, hogy cserében gépigényben sikerült becélozni a NASA szuperszámítógépeit, és a WETA renderfarmjait. A grafikus motor az első részben még tökéletesen kiszolgálta a dzsungel megjelenítését, hiszen ott annyi minden épült egymásra, hogy az embernek nem volt ideje szemezgetni a részletekben - a gond ott van, hogy egyrészt eltelt egy kis idő azóta, másrészt láthatólag meg sem próbáltak hozzányúlni az engine alapjaihoz a derék cseh kóderek. Az már csak hab a tortán, hogy áthelyezték az egész játékot dzsungelbeli színhelyekről vietnami városokba - a program pedig innentől fogva pedig elveszítette minden varázsát, hangulatát. A kissé poligonszegény - némi túlzással a Quake 1-et idéző külsejű - ellenfelek vadul vágtáznak a torkolattüzünkbe, persze csúnyán szaggatós kivitelben, legyen akár a legújabb 64 bites processzorcsodánk, és gyakorlatilag bármilyen videokártyánk. Soha nem fogom megérteni, hogy napjainkban, amikor ekkora harc dúl a lassan de biztosan zsugorodó PC-s piac kegyeiért, miért nem képes egy játékfejlesztő optimalizálni programjának motorját, ha már a játékmenetre nem áldoz időt
Zeneügyileg sem túl rózsás a helyzet: pozitív esetben nem szól semmi (a fegyverropogást leszámítva), negatív esetben korhű zenék ügyes, énekhang nélküli koppintásai - slágerek licencelésére úgy tűnik, nem tellett. Addig nem is zavaró a zeneválasztás, amíg ezek a dallamos, gitárral megszórt muzsikák üresben szólnak (a már többször említett első küldetésben kifejezetten jól hangzanak) - az egész ott vérzik el, amikor a vad mészárlás közben is felcsendülnek a nyugis majdnem-slágerek... A zeneszerző úgy a játék közepére (ami pár óra után érkezik el, vad káromkodások, és pályavisszatöltések közepette) teljesen megőrül: amerikai bázis előtt vietnami indulókat, a puszta közepén háborúban népdalokat éneklő katonákat, és egyéb teljesen értelmetlen dolgokat dobál össze. Talán úgy tarkón csapta a múzsa valami súlyos tárggyal, hogy úgy döntött, olyat alkot, amire emlékezni lehet. Ha ez volt a célja, hát elérte.
Ha lehet a játékkal kapcsolatban valamiről végtelenül pozitívan nyilatkozni, azok a hangeffektek. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy összehoztak egy profi effekt- és szinkroncsapatot, remek háborús durrogásokat, terepzajokat, aztán egy ilyen programra fecsérelték el, mint ez. A főszereplők remekül adják elő a nekik írt, kissé banális monológokat, harc közben a szélrózsa minden irányából - megfelelő hangfalszettel persze - halljuk, ahogy repkednek a golyók, robbannak a bombák, üvöltenek a kíntól a meglőttek: egyszóval igazi háborús hangulatot sikerült összeeszkábálni. Kár, hogy a többi, elnagyolt és igénytelen részlet miatt ezt csak akkor vesszük észre, ha nagyon keressük.
Vietking-kong
Néha szimplán nem tudom megérteni, egyes fejlesztőcsapatok mit akarnak magukkal kezdeni, bizonyos játékok hogyan jöhetnek létre, pláne úgy, hogy ha egy teljesen mezei átlagjátékos leül elé, és észreveszi, hogy az egész nem áll össze. Minden földbedöngölésem ellenére a Vietcong 2 - bár részleteiben katasztrofális - összességében akár még jó játék is lehetett volna, ha a csapat, ami összehozta, vette volna a fáradtságot, hogy összecsiszolja egy kicsit a darabjait. Az első rész rajongóinak azt ajánlom, messziről kerüljék el, az újdonsággal kísérletezőknek pedig azt, hogy... nos, annyi jó FPS jelent meg mostanában ezt inkább ők is kerüljék el. Mazochisták előnyben.
Írta: NightBagoly
A játék története - mert hogy elkezdtek neki egyet fabrikálni - 1968-ba kalauzolja el a játékost, ahol nagy vígan becsatlakozhat az össznépi vérengzésbe. Amint írtam, nekikezdtek a történet írásának, nem azt, hogy írtak egyet Ezt támasztja alá, hogy bár a bevezető küldetés a maga békés valójában akár a Half-Life 1 nyugodalmas perceit idézi, és a szereplők felvonultatása is bizalomgerjesztő, a program ezután - gyakorlatilag az első lövés eldörrenésével - elengedi a történet fonalát, hogy azután afféle küldetésközpontú, értelmetlen lövöldözős játékká degradálja magát.
Noha a készítők próbáltak történelemhűek maradni, valljuk be férfiasan, ezt egy ilyen típusú játéknál - már ha el is akarják adni - nem lehet. Az események peregnek, semmi érzelmi kihatás, semmi történet, semmi nehezítés. Szomorú, de igaz, a Vietcong folytatása - bemutató küldetés ide vagy oda - fura ötvözete a Painkillernek és a Medal of Honornak, méghozzá egy olyan ötvöstől, aki láthatólag képtelen volt arra, hogy becsületes iparosmunkát adjon ki a kezéből.
Medal of Horror
Feladatunk általában adott: végigverekedni magunkat az ezúttal szinte kizárólag városi helyszínekből álló Vietnamon, és puffogtatni, mint az őrült. Arra gondoltam, hogy összeszámolom, hány vietnami katona hullik el a kezem által, azonban a harmadik küldetés közben - elérve a száz körüli összeget - meguntam a dolgot. Nincs mese, a háborús játékot készítő csapatok a mai napig azt hiszik, etalonnak kell tekinteni a Medal of Honor játékmenetét, amely szerintem már megjelenésekor is elavultnak számított, de ma már biztosan.
Hogy próbáljanak valami egyediséget belevinni a dologba, egy huszárvágással csapatot adtak a kezünkbe - adtak, de minek. Sem a játékstílus (ami, nagyjából a Serius Sam in Vietnam szlogennel írható le), sem a mesterséges intelligencia nem szolgálja ki az efféle megoldásokat. Csapattársaink rendszeresen a falakba, egymásba, és belénk akadnak, lemaradnak, vagy mágikus módon eltűnnek, hogy azután a legváratlanabb ponton ismét előkerüljenek. Nem kell megijedni, ha valamelyikük egy ilyen mérsékelten zseniális megmozdulás során elhalálozik: nehézségi foktól függően vagy azonnal, vagy a következő küldetés során feltámad, hogy ismételten akadályozni tudjon minket.
Azt azért ne higgye a tisztelt olvasó a leírtak alapján, hogy a játék netalántán könnyű lenne, mert távolról sem az. Noha a felső sarokban levő - nem tudok jobb szót rá - radar segítségével mindig megmutatják nekünk, hová kell eljutnunk, az odáig vezető út (azonkívül, hogy hullák százezreivel van kikövezve) nem kihívásként, hanem frusztráló időtöltésként jelenik meg a játékos előtt. Eleve probléma, hogy a pályák nem nyűgözik le - sőt inkább untatják - a játékost, de ezt még megtoldja az, hogy a Vietcong 2 idegesítően nehéz játékmenetet kínál, amelyet jobb híján az ellenfelek számával, és irreális helyekre való beszúrásával ér el. Életerőnk a tűzharcok során teljesen változó módon (egyszer éppen csak sérülünk, máskor simán belehalunk egy találatba) alakul, leginkább úgy, hogy befolyásolni sincs esélyünk; a velünk rohanó felcser - már ha nem akad be valahová - pedig a gyógyításért cserébe a lehetséges maximum életerőpontunkból csíp le. Ezzel a küldetések végére nagyjából oda lyukadunk ki, hogy egy szúnyogcsípésnyi, nem is növelhető HP-csíkkal ténfergünk át a megtisztulást jelentő checkpointon.
Nem hiszek a szememnek
A felsoroltak azonban csak a legalját képezik a programmal felmerülő igazi problémahegynek. A legszomorúbb, az hogy valami véresen borzalmas grafikát sikerült összehozni a grafikusoknak, méghozzá úgy, hogy cserében gépigényben sikerült becélozni a NASA szuperszámítógépeit, és a WETA renderfarmjait. A grafikus motor az első részben még tökéletesen kiszolgálta a dzsungel megjelenítését, hiszen ott annyi minden épült egymásra, hogy az embernek nem volt ideje szemezgetni a részletekben - a gond ott van, hogy egyrészt eltelt egy kis idő azóta, másrészt láthatólag meg sem próbáltak hozzányúlni az engine alapjaihoz a derék cseh kóderek. Az már csak hab a tortán, hogy áthelyezték az egész játékot dzsungelbeli színhelyekről vietnami városokba - a program pedig innentől fogva pedig elveszítette minden varázsát, hangulatát. A kissé poligonszegény - némi túlzással a Quake 1-et idéző külsejű - ellenfelek vadul vágtáznak a torkolattüzünkbe, persze csúnyán szaggatós kivitelben, legyen akár a legújabb 64 bites processzorcsodánk, és gyakorlatilag bármilyen videokártyánk. Soha nem fogom megérteni, hogy napjainkban, amikor ekkora harc dúl a lassan de biztosan zsugorodó PC-s piac kegyeiért, miért nem képes egy játékfejlesztő optimalizálni programjának motorját, ha már a játékmenetre nem áldoz időt
Zeneügyileg sem túl rózsás a helyzet: pozitív esetben nem szól semmi (a fegyverropogást leszámítva), negatív esetben korhű zenék ügyes, énekhang nélküli koppintásai - slágerek licencelésére úgy tűnik, nem tellett. Addig nem is zavaró a zeneválasztás, amíg ezek a dallamos, gitárral megszórt muzsikák üresben szólnak (a már többször említett első küldetésben kifejezetten jól hangzanak) - az egész ott vérzik el, amikor a vad mészárlás közben is felcsendülnek a nyugis majdnem-slágerek... A zeneszerző úgy a játék közepére (ami pár óra után érkezik el, vad káromkodások, és pályavisszatöltések közepette) teljesen megőrül: amerikai bázis előtt vietnami indulókat, a puszta közepén háborúban népdalokat éneklő katonákat, és egyéb teljesen értelmetlen dolgokat dobál össze. Talán úgy tarkón csapta a múzsa valami súlyos tárggyal, hogy úgy döntött, olyat alkot, amire emlékezni lehet. Ha ez volt a célja, hát elérte.
Ha lehet a játékkal kapcsolatban valamiről végtelenül pozitívan nyilatkozni, azok a hangeffektek. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy összehoztak egy profi effekt- és szinkroncsapatot, remek háborús durrogásokat, terepzajokat, aztán egy ilyen programra fecsérelték el, mint ez. A főszereplők remekül adják elő a nekik írt, kissé banális monológokat, harc közben a szélrózsa minden irányából - megfelelő hangfalszettel persze - halljuk, ahogy repkednek a golyók, robbannak a bombák, üvöltenek a kíntól a meglőttek: egyszóval igazi háborús hangulatot sikerült összeeszkábálni. Kár, hogy a többi, elnagyolt és igénytelen részlet miatt ezt csak akkor vesszük észre, ha nagyon keressük.
Vietking-kong
Néha szimplán nem tudom megérteni, egyes fejlesztőcsapatok mit akarnak magukkal kezdeni, bizonyos játékok hogyan jöhetnek létre, pláne úgy, hogy ha egy teljesen mezei átlagjátékos leül elé, és észreveszi, hogy az egész nem áll össze. Minden földbedöngölésem ellenére a Vietcong 2 - bár részleteiben katasztrofális - összességében akár még jó játék is lehetett volna, ha a csapat, ami összehozta, vette volna a fáradtságot, hogy összecsiszolja egy kicsit a darabjait. Az első rész rajongóinak azt ajánlom, messziről kerüljék el, az újdonsággal kísérletezőknek pedig azt, hogy... nos, annyi jó FPS jelent meg mostanában ezt inkább ők is kerüljék el. Mazochisták előnyben.
Írta: NightBagoly
