Tomislav Uzelac nevét viszonylag kevesen ismerik, pedig ő írta a ’90-es évek közepén az első sikeres mp3 lejátszót, az AMP-ot – igaz, később ezt két amerikai egyetemista portolta Windowsra, és így a Winampnak jutott a reflektorfény java, de ettől még emberünk úttörő szerepe vitathatatlan a formátum elterjedésben. A horvát programozó neve akkor bukkant fel legközelebb, amikor megalapította a 2x2 Games-t: ez volt az a független stúdió, amely 2011-ben sikeresen rajtolt el Unity of Command első részével. A játékból több mint 100,000 példány kelt el, és ezt nem csak a témaválasztásnak – 2. világháború, keleti front, körökre osztott miliő –, köszönhette, hanem a jól összerakott elemeknek, és az átlagon felüli MI-nek is. Második nekifutásra pedig mi más jöhetne most, mint a nyugati front…
Minden 2. világháborús, körökre osztott wargame-nél az első kérdés, hogy ez mennyiben más, mint a non plus ultrának számító Panzer General, illetve annak modernebb köntösbe bújtatott szellemi örökösei (például a Panzer Corps vagy a tavaly debütált, Unreal motoros Panzer Strategy)? Nos, a Unity of Command 2-ben ugyanúgy páncélos és gyalogos egységeket tologatunk, ám utánpótlás és a parancsnoki lánc rendszerében simán elkeni a nagy klasszikus száját, ugyanakkor a kombinált hadviselés víz-levegő-szárazföld üteméből itt az első kettő csak nyomokban van jelen. Nincsenek például külön repülők, sőt a komplett légvédelem hiányzik, ahogy a manőverezhető hajókat is tessék elfelejteni (csak támogató szerep). Cserébe a hadtestszintű egységek reálisabb felépítést kaptak, valamint a szárazföldi doktrínákba is jutott olyan plusz elem, mint a kártyák képében előhívható extra légideszantosok, felderítők és hasonló miskulanciák.
Szövik kontra krautok…
A játékban kizárólag szövetséges kampány van, abból viszont a Tunéziától Berlinig tartó teljes menet, beleértve az olasz frontot és a normandiai partraszállást is, miközben néhány kisebb alternatív szál, mint az Appenninek hágóin való átkelés, szintén kiváltható az általános matériának számító presztízspontokból. A presztízspontok, és a választható oldalágak egyik furcsasága, hogy a hadjárat mögött nincs mentési funkció (persze, ahol megszakítjuk a játékot, azt az egyetlen pontot, automatikusan elmenti), így minden, beleértve a parancsnokság fejlesztését a hadszínterek közti váltásokra betervezett konferenciákon, vagy az extra utánpótlást/támogatást biztosító kártyák feltöltését, végleges érvényű. Egyedül a pályákat lehet újraindítani, ami az időlimit miatt gyakran használt mentőöv lesz.
A Unity of Command 2 egyébiránt egy teljesen új, 3D-s motort használ, és a műfaj szebbik végéhez tartozik, oda, ahol a stílus valamint a funkcionalitás optimális arányban keveredik. Az alapok persze a szokásosak, nagyléptékű térképek úthálózattal, domborzattal, időjárási viszonyokkal, plusz a két fél farkasszemet néző páncélos- és gyalogos-hadtestei, amelyek körönkénti bontásban mozogathatnak, és hajthatnak végre egységenként egy akciót. Az első jelentősebb eltérés a kánontól, hogy egy-egy ilyen hadtest (ikon) több támadó-„lépcsőt” (max. 6+4-et) jelképez, például egy gyalogosegységen a 4 sárga pötty azt jelzi, hogy a 6-ból 4 állománya van feltöltve, és ha a 4-ből két pötty üres (nincs beszínezve), akkor az a két lépcső harcban már elvesztette a készleteit, kvázi utánpótlásra szorul. Minden egységben a sablon gyalogság/páncélosok mellé (6 slot) további négy hely a kiegészítő zászlóaljaknak van fenntartva, itt lehet utászokat, tüzérséget, támogató páncélosokat besorolni a presztízspontokból vagy a parancsnokságoktól. Az alakulatok aztán egy dinamikusan mozgó frontvonalat tologatnak maguk előtt, amely két szempontból is érdekes: egyrészt az utánpótlás, másrészt a parancsnokságok működése miatt.
Kezdjük talán az utánpótlással, amely az utakon, vasútvonalak mentén automatikusan megjelenik, de hogy egy szélesebb frontszakaszt is betakarjon, depókra van szükség, a depók hatótávolságát pedig a hozzáadott teherautókkal lehet növelni, és minden ilyen állomás felszedhető, majd 1-2 körrel később újra lerakható, ahogy haladunk előre. Az ellenség persze nagy csibész, mindig felrobbantja maga mögött a hidakat, megszakítva az ellátás vonalait, de részünkről sem rossz stratégia deszantosokat dobni a hátországba, és elfoglalni a depókat. Az ellátmány nélkül ugyanis egy-két kör alatt megbénulnak az egységek, először csak nem tudnak támadni és védekezni, majd már mozogni sem, végül feloszlanak.
Ehhez még tessék hozzágondolni a frontvonalrendszert, amely egy-egy előretöréssel nem csak a kijelölt célokhoz vihet közelebb, de katlanba is zárhatja az ellenség erőit, az utánpótlás ugyanis nem jut át a frontot jelképező vonalakon. A parancsnoki egységek egyébként szintén lefedett területtel dolgoznak, és az ebbe a körbe eső egységek képesek csak olyan mutatványokra, mint a hidak javítása, pontonhidak létesítése, azonnali ellátmány begyűjtése, illetve a kiegészítő zászlóaljak tüzérségi támogatásának előhívása.
Irány Berlin!
Az első részhez képest óriási előrelépést jelent, hogy már nem mellszobrok jelképezik például a gyalogságot (bár kétségkívül annak is volt némi hangulata…), tehát eljutottunk egy hasonló, vizuális profizmusig, mint amilyet, mondjuk, a Hearts of Iron 4 képvisel. A pályákra szintén nem lesz panasz, ugyanúgy megvannak a partraszállós (pl. az észak-afrikai vagy a szicíliai, és persze a D-napi inváziós) részek, hajókkal, bombázókkal, deszantegységekkel megtámogatva, ahogy a Market-Garden hadművelet leképezése, avagy Olaszországban a megerősített Gusztáv-vonal (Monte Cassino) áttörését feldolgozó etap.
A hadtest léptékű egységek miatt az olasz félsziget egy-egy szelete simán kifér keresztben egy átlagos pályára, az irányítás könnyű, és a rákattanásra hajlamosító „csak még egy pályát megcsinálok” ingerület is megvan. Ami mondjuk, kevésbé tetszett, hogy az időjárás, a terepadottság, és a többi hasonló információs nézet csak egy elég ronda piktogramokat tartalmazó szűrőn át hívható le, aztán több fagyás is volt (úgy sejtem, a dinamikus frontvonalat extrémebb terepviszonyokon nehezen értelmezte a program), és a MI is elbambult néha. Összességében Panzer General-rajongóknak kötelező vétel, de a körökre osztott műfajjal most ismerkedőknek is bátran ajánlanám.
