UnEpic teszt

Az „epikus” történet

Az Unepic egy 8 bites platform-RPG, amit egy független fejlesztő, Francisco Téllez de Meneses készített a szabadidejében, röpke két esztendő alatt. Ő volt az egyszemélyes programozója, grafikusa a játéknak, és több mint 2000 sornyi, a kocka szubkultúrára utaló dialógust passzírozott ki a fejéből, hogy az arra érdemesek átröhögjék magukat azon a körülbelül 20 órán, amit a fő helyszín, Harnakon kastélya nyújt.

A történet szerint tehát a főszereplőt, Danielt szerepjátékozás közben hívja a természet, ámde hirtelen azt veszi észre, hogy a vécécsésze helyett egy csontváz koponyájára végzi el a dolgát. Mikor feleszmél, egy valódi erődítményben találja magát, ahol a maga módján, az RPG-ken edződött agyával próbálja megtalálni a kivezető utat. Először azt gondolja, hogy valami hallucinogén vackot kevertek a barátai a sörébe, de ahogy egyre inkább elmerül a termekben, nos… még mindig ez jár a fejében.

A nem éppen epikus környezet

Harnakon ugyanis eléggé illuminált állapotban lehetett, mikor beengedte csatlósait a kastélyába. A küldetésadó NPC-k között találunk egy orkot, akinek a nőstényeit kell megtermékenyíteni, vagy egy kislányt, aki olyan fontos küldetéssel bíz meg bennünket, hogy hozzuk vissza az elveszett babáját. Utóbbinál a jutalmunk a kedvenc békaléggömbje lesz, persze csak miután legyőztük az ugatásával sebző kutyát, aki eltulajdonította a játékot. A program hozza tehát (a nevéből adódó) nem epikus formáját, ám mindezt pusztán csak azért, hogy görbe tükröt mutasson a nagy RPG-knek, és nevessen egyet saját magán. A breki egyébként petként is funkcionálhat, de ha nem elégednénk meg vele, vehetünk mini halálcsillagot is a kisboltban. A fentiek amúgy még a nem annyira beteg küldetések, hiszen vécépucolónak is állhatunk, hogy meg tudjuk trágyázni egy goblin növényeit, vagy piócákat rakhatunk egy ork vezér nemesebbik részére. Akiket ez megrémiszt, még mindig ott vannak az olyan missziók, mint a „hozz ebből meg abból X darabot” vagy az „ölj meg ennyi meg ennyi ellenfelet” megbízások is, de azért üdítő színfolt tud lenni egy-egy viccesebb feladat a hentelések között. 

A harcrendszer végtelenül egyszerű, az akciógomb folyamatos nyomkodásával kell ártalmatlanítanunk az ellenfelünket. Valószínűleg a készítő is érezte, hogy ez előbb-utóbb unalmas lenne, ezért az agyatlan csapkodások monotonitását ellensúlyozva csempészte be a lelkünk (vagyis Daniel) lelkét megszálló Zera karakterét. Pontosabban nem megszállja, csak meg akarja szállni azt, ám csapdába esik a főhős testében, ezért állandóan azon fáradozik, hogy bajba keverjen bennünket, mivel ha meghalunk, akkor végre kiszabadulhat húsbörtönéből. Ezt általában különféle hazugságokkal és fondorlatos cselekkel próbálja megtenni: egy esetben például átkozott aranyat akar velünk lopatni, hogy később a rontás lesújtson ránk. Hallgatni sosem érdemes rá, viszont komikus szituációk születnek hősünk és a benne lakozó kísértet vitatkozásaiból.

A kastély különböző részekre tagolódik, melyeknek mind van egy „tiszta lelke”, ezek adják a fő küldetéseket, amik rendszerint abból állnak, hogy hozz bizonyos mennyiségű mágikus esszenciát és különféle értéktárgyakat. A főszörnyek legyőzésével új helyszínek nyílnak meg, így adva újabb és újabb izgalmakat a játékosnak. A térképen minden egyes szobához jegyzetet is készíthetünk, amit érdemes is megtennünk, mert a játék vége felé el fogunk veszni a sok teremben, főleg akkor, ha egy új épületrészt nyitó ajtó a kastély másik végében van, ám mi ezt botor módon elfelejtettük.

Most epikus, vagy nem epikus?

A készítő inspirációs forrásként a The Maze of Galious MSX-es játékot jelölte meg, sőt az eredeti ötlet az volt, hogy ennek második részét készíti el, de aztán úgy döntött, hogy valami kevésbé átlagos, ám sokkal viccesebb dolog fog kikerülni a kezei közül. Érdemes még kiemelni a szinkront és az ehhez tartozó magyar fordítást, amivel mindenki számára érthetővé válnak még a legelborultabb poénok is.

Míg a párbeszédek egytől egyig szórakoztatóak, a grafikáról sajnos ez nem mondható el, de azért hozza a Castlevania stílusú játékok hangulatát – bár annyit azért hozzá lehetne tenni, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt egy egész termet belezsúfolni egyetlen képernyőbe, hiszen így igencsak mereszteni kell az embernek a szemét, hogy bármi érdemit ki tudjon venni. Igaz, van zoom a játékban, ám még így is nehéz követni a pixelrengeteget. A harc sem erőssége a játéknak, egy idő után unalomba fullad, és emiatt nem érzünk késztetést, hogy tovább csatázzunk az idegesítően újraéledő ellenfelekkel.

Az Unepic tehát egy fricska, paródia, és így is kell felfogni. Tisztelgés a régi nagyok előtt, jó adag humorba és öniróniába mártva. A NES-es időket hozza vissza 8 bitben, habár hibái miatt mégsem tud a nagyok fölé nőni, poénjai ellenére sem tud újat mutatni a műfajban, és ez 2011-ben, a kiadásakor is kevés volt ahhoz, hogy maradandót alkosson.