Kezdődjék a kiképzés!
A játék a főszereplő, Sam Fisher tréningjével kezdődik, előre felépített gyakorlópályán tanuljuk meg a mozgásokat, a felszerelés használatát, lopakodást, és minden egyebet, amire a küldetések teljesítése során szükség lesz. Az akció hiányát eddig sosem látott mozgáskultúrával igyekeztek pótolni a készítők, ami a filmekből ismert szuper titkosügynökök sajátja. (na meg persze Lara Crofté). Az alapmozgásokon kívül képesek leszünk különböző csöveken mozogni vízszintesen és függőlegesen egyaránt, illetve a falhoz lapulni, mely rejtőzködésre is kiváló, valamint szűk folyosókon való mozgás feltétele is lesz. Adott helyszíneken lehetőségünk lesz kötéllel a mélybe ereszkedni, de akár megtarthatjuk magunkat a földtől távolabb széles terpeszben, hogy az alattunk áthaladó járőrre ugorva egyből harcképtelenné tegyük őt.
Bár a hangsúly ezúttal nem a lövöldözésen van, ez koránt sem jelenti azt, hogy fegyvertelenül szállunk szembe az ellenséges katonákkal -- és itt a „katonák” szón van a hangsúly, ugyanis a civilek bármily bántalmazása a küldetés azonnali elbukásával jár. Az ellenfelek likvidálására kezdetben a puszta öklünk és egy hangtompítós pisztoly áll rendelkezésre, de ennek a fegyvernek minden lőszerét érdemes félretenni a különböző fényforrások, illetve kamerák kiiktatására. Később az igen sokoldalú SC-20K is a repertoárunk része lesz, amely az éles lőszereken kívül igen sok funkcióval bír, lőhet bénító vagy sokkoló lövedéket, minikamerát, amellyel beláthatunk egy sarkot, és sok egyéb hasonló hasznos funkcióval bír. A gumilövedék csak részleges, időleges bénulást okoz, ami mindössze arra elég, hogy gyorsan elkapjuk vagy leüssük az áldozatot. Az elektromos sokkoló már sokkal hatásosabb, akit ezzel eltalálunk, az a küldetés végéi már nem okoz nekünk több problémát.
A fegyvereken kívül száloptikás kamera áll rendelkezésünkre, így felkészülten léphetünk be bármely ajtón. A zárok feltörése külön minijáték, minden pöcök a megfelelő iránygomb nyomogatásával nyitható ki, erre is speciális felszerelésünk van. Már szóba került, hogy fegyvereinkkel kiiktathatjuk a különböző fényforrásokat, de mindez mit sem érne éjjellátó szemüvegünk nélkül, amely átkapcsolható hőérzékelő üzemmódba is, mely igen hasznos, amikor egy nemrég beütött számkódot kívánunk leolvasni egy billentyűzetről. Az ellenség vezetői közt zajlott beszélgetések kihallgatását lézeres mikrofonunk teszi lehetővé, akár liftben, akár autóban zajlik az ominózus kommunikáció, ráadásként akár telefonos beszélgetéseket is lehallgathatunk vele.
Az ellenfeleken kívül különféle kamerák pásztázzák a terepet, és ha ezek látómezejébe kerülünk, az azonnali riadót, ennek következtében újrajátszást jelent. Az alap kamerákkal van a legkönnyebb dolgunk, azokat pár jól irányzott lövéssel működésképtelenné tehetjük, és mivel ez nem zavarja az ellenfelet, nyugodtan mehetünk is tovább. Néhány azonban páncéllal van megerősítve, ezek kijátszására csak a fedezékek, illetve a sötétség lesznek a segítőink. Később egy kamerazavaró eszköz is rendelkezésünkre áll majd, ezzel is megzavarhatjuk működésüket egy kis ideig.
Előfordulhatnak olyan szituációk, amikor nem a fenti berendezések jelentik a továbbjutás kulcsát, például, ha egy retinaolvasó zárja el az utat. Ilyenkor lehet az ellenfelet hátulról megragadni, majd kényszeríteni a zár kinyitására, aztán a pisztoly markolatával leütni, miután haszontalanná vált számunkra. Már most előrebocsátom, hogy minden leütött vagy megölt holtestet kutassunk át, mert sokszor náluk van egy-egy ajtó belépési kódja!
„A nemzetbiztonság alfája”
Feladatunk ezúttal nem kisebb, minthogy megakadályozzuk a harmadik világháború kitörését -- na de ne szaladjunk ennyire előre! Sam tehát a National Security Agency (NSA) szervezet különleges csoportja, a Third Echelon ügynöke. A 2004-es év közepén járunk, miután öngyilkos merénylők meggyilkolták a grúz miniszterelnököt, akinek a helyére későbbi főellenfelünk, Nikoladze kerül. Történetünk akkor veszi kezdetét, amikor az új kormányba beépült két CIA ügynök nyomtalanul eltűnik, akiknek felkutatására nincs nálunk alkalmasabb személy.
Több intézménybe való behatolás, különböző beszélgetések lehallgatása és számos komputerhackelés után kiderítjük, hogy Grúzia Azerbajdzsán lerohanására készül, illetve később a kínai követségen is szét kell néznünk a kínai kormány és a grúz agresszor közötti kapcsolat felderítése végett. A sztori van olyan regényes, hogy ne áruljak el többet, a történeti szál felgöngyölítését a játékosra hagyom. A történet tehát igen magával ragadó, de mindenképp legalább középfokú angol nyelvismeret szükséges a megértéséhez. E nélkül semmiképp sem ajánlom ezt a játékot, mert ez bizony nem az a könnyedebb fajta, így az ok-okozati viszonyok megértése nélkül nem nyújthat felhőtlen szórakozást.
A küldetések során többször előfordul, hogy nem ölhetünk meg senkit, ilyenkor fokozottan ügyelni kell a rejtőzködésre, az árnyékban maradásra, mert bizony három riadó után a főnök lefújja az akciót, és lehet a betöltés opcióra kattintani. A játék egyébként is meglehetősen nehéz, de ezeknél a részeknél igen komoly koncentráló képesség és sok-sok kitartás fog kelleni, ha a sztori végére akarunk jutni.
A fekete pizsama és a három zöld pont
A játék külső nézetes akció, a kamera szabadon körbemozgatható az egérrel, és a billentyűzetkiosztás is kézre áll, irányítás szempontjából tehát kifejezetten felhasználóbarát produktumról van szó. A fülesen keresztül folyamatosan kapjuk az információkat, utasításokat, adott esetben kritikákat. Az unatkozó őrök néha elfecsegnek, ebből a szempontból tehát „él” a környezet, interaktívan reagál az általunk okozott, vagy éppen hogy nem okozott változásokra.
Ugyanakkor, mint már említettem, ez nem az a fajta könnyed szórakozás, ami elé az ember leül egy fárasztó nap után egy fél órára. Ennek a fő magyarázata az, hogy a játék kegyetlen nehéz, még a birtokunkban lévő képességek és eszközök dacára is. Engem szörnyen frusztrált az a jelenség, hogy bár az oktatópályán kifejezetten ránevelt az őrök hátulról elkapására és csendes elintézésére, a harmadik-negyedik pályától, hacsak nem előre megírtan kellett elkapni a fickót, az mindig minden körülmények között megfordult az utolsó pillanatban, melyből következik a riadó, rosszabb esetben elhalálozás, szentségelés, majd pályabetöltés. Éppen ezért, bár nem ez lenne a módja, jelentősen lerövidül minden pályához szükséges idő, ha a fegyverekkel szépen egyesével leszedünk mindenkit az útból -- természetesen ez csak azokban az esetekben igaz, ahol a gyilkolás megengedett. Persze hangsúlyozni kell, nem szabad Rambo módjára fejjel szaladni a falnak, mert az minden esetben hősünk elhalálozását eredményezi.
Nem tetszett az sem, hogy elvileg a világ legjobban kiképzett ügynökeinek legjobbikát irányítom, ám a legegyszerűbb „kismiska” is jobban lőtt nálam. A karabélyunknak van nagyítása is, de ekkor olyan mértékű az alig korrigálható kilengés, hogy egyszerűen nem éri meg használni. Nem egyszer tapasztaltam azt, hogy szépen ráillesztettem a célkeresztet szimbolizáló pöttyöt az ellenfélre, és már a fél tárat egyesével kilőve sem értem el találatot, ő meg fordulásból egyből kifektetett, amint észrevett. Nyilvánvaló, hogy a készítők próbálták a játékost a harc elkerülése felé terelni, de elég idegesítő, hogy még hátba lőni is nehéz egy álló célpontot.
Szintén nem mehetünk el szó nélkül a játék néhány egyéb furcsasága mellett. Ezek közé tartozik a már korábban említett kameraeffektus: amint kilövöm a kamerát, szabad a pálya, senkit nem zavar, hogy például a páncéltermet mutató készülék nem ad képet a biztonsági szobában. A másik zavaró tényező, hogy az őrök igen ritkán, akkor is indokolatlanul kis hévvel reagálnak a szobákban lévő fényforrások kikapcsolására: hiába áll ugyanabban a szobában, legfeljebb egyszer körbenéz, majd folytatja dolgát, mint ha mi se történt volna. Ez elég sokat ront a valósághűségen, cserébe igen jól használható a végigjátszás során.
A harmadik dolog, ami szót érdemel, a holttestek eltüntetése. Az érzékenység meglehetősen széles skálán mozgott nálam; volt, hogy abszolút senkit nem zavart a szabadtéren fekvő hulla, de olyan is előfordult, hogy a teljesen kitakarított előző pályarészen, annak is egy sötét szegletében egy nem létező őrjárat észrevette és jelentette a testet. A javaslatom az, hogy egy üres szobát, mondjuk a takarítószertárt nézze ki magának mindenki egy adott szektor hullagyűjtőjének...
A világ zöldben
Révén, hogy a végigjátszás kilencven százalékát a sötétben rejtőzködve fogjuk tölteni, majdnem végig az éjjellátón keresztül kapjuk a képet a környező világról -- pedig érdemes szemügyre venni a környezetünket, mert grafikailag dicséretes munkát végeztek a fejlesztők. A textúrák élesek, az ellenfelek kellően változatosak, a megjelenítés minden porcikáján érezni az igyekezetet, hogy itt bizony a kimagasló a legalacsonyabb szint, amit hajlandóak voltak a végső verzióban benne hagyni. A fény-árnyékkezelés külön kiváló, nagyon fontos része a játékmenetnek. A karakterek kidolgozottsága minimum jeles, a ruházat, az itt-ott kikandikáló felszerelési tárgyak remek összképet adnak, és a mozgás animációira sem lehet egyetlen rossz szavunk sem. Meg kell hagyni, az Unreal Warfare motor remek munkát végez a megjelenítés terén, bár az Unreal Tournament 2003-ban is megmutatta már az erejét.
Mindezen információk tudatában érthetetlen, hogy a játék grafikája jobb, mint az átvezető animációké. A sötét hátterekből alig lehetett kivenni bármit is, rendkívül szemcsés volt az egész, de előnyük, hogy átugorhatók, csak a történet megértéséhez érdemes legalább egyszer végignézni őket.
A képi világot remek hangok kísérik, a zene mindig az aktuális helyzethez igazodik, nyugodtabb az árnyékban lapulva, pergősebb akciódús helyzetekben, ha fülbemászónak nem is nevezném, de mindenképp pozitív jelző illeti ezt az elemet. A főszereplőnek kellően mély orgánuma van (elvégre Michael Ironside kölcsönzi neki a hangját), a hangtompítós fegyverek hangjai szintén valósághűek, ezen a téren is rendben van a játék.
Küldetés teljesítve
A felsorolt hibák ellenére fantasztikus mélységű programmal van dolgunk. Minden eleméről süt a készítők profizmusa, akár a megjelenítésről, a pályatervezésről legyen szó, de dicséret illeti az interaktív környezetet, a remek történetet -- egyszerűen érdemes volt rászánni azt a néhány napot, amit a végigjátszással töltöttem. Tisztelt olvasó, ha idáig eljutottál a cikk olvasásában, világos, hogy nem áll tőled oly messze a műfaj, és a fejedben levő kérdésre a válasz: igen, érdemes kipróbálni!
