Az Outlier névre hallgató, kétfős ír-kanadai társaság első portékája előtt állunk, mely ugyan lassan készült (2018-óta) és csak most vált teljes értékű produktummá, de a fentebb említett opuszra még így is képes ráverni – bár azért nem olyan nagyot.
Elszabadult kalózok
Azt relatíve hamar be kellett látnom, hogy a sztori bizony nem a játék erőssége. A történet szerint kalózok kezdik el pusztítgatni az ártatlan bolygókat, mialatt főhősünk űrhajójáról véletlenül az űrbe távozik a teljes legénység (a héroszunkat kivéve persze), nekünk pedig ilyen körülmények között kell helytállnunk az ellenséges hajókkal szemben. Ennyi, és nem több. Persze nyilván nem ez a fő truváj a programban, de a fene tudja, kicsit talán többet is el tudtam volna viselni belőle.
A játékmenet tehát adott: haladunk előre az egyébként zónákra osztott, csőlabirintusra emlékeztető űrben, aztán vagy ellenségbe, vagy kincseket rejtő felfedeznivalóba, esetleg a legénységbe besorozható entitásba (direkt fogalmaztam így) botlunk. Több választható főhősünk is van, akik más-más értékekkel (célzás, szerelés, mozgás) bírnak, a talonban maradt karakterek pedig szépen lassan hozzánk szegődnek. A csaták sem túl bonyolultak: lőjük egymást az ellennel, amíg az egyikünk űrfűbe nem harap. Arra azért figyeljünk oda, hogy ne kapjon léket a masinánk, olyankor ugyanis elkezd szivárogni a levegő, és ha elfogy, akkor bizony vége a dalnak. Mindehhez – a jó rougelite hagyományokhoz méltó módon – nagyadag randomitás társul, mind a zónák típusa, mind pedig a győztes összecsapások után érkező zsákmány esetében. Utóbbiban egyébként különféle fejlesztések foglalnak helyet, támadó és védekező fajtából egyaránt. És persze a saját (valamint a társaink) értékei is fejlődnek idővel, de ez gondolom senkit sem ért meglepetésként. Fontos még megemlíteni, hogy lokális és online multi is jár a produktumhoz, melyben akár négyen is hadakozhatunk a gaz kalózok ellen.
A véletlenszerűség hatalma
Ami döntő érv lehet a The Last Starshippel szemben, az mindenképpen a grafika. Az ottani, kissé steril képi világgal szemben ugyanis itt egy nem különösebben lenyűgöző, de legalább rajzfilmszerű bájjal rendelkező vizualitást kapunk, mely képes karakteres és jópofa lenni. A hangszekció viszont pont ugyanolyan kellemesen felejthető, nem is vesztegetnék rá több szót.
Hibakereső rovatunk következik, ezen a téren pedig egy kissé tanácstalan vagyok. Méghozzá azért, mert a legnagyobb erényeként emlegetett randomitás (amelyre egyébként maguk az alkotók is rettentő büszkék) egyben a játék legnagyobb hátránya is. Ahogy arról már szó volt, lootot teljesen véletlenszerűen kapunk, ami tök jó dolog, de cserébe eléggé kétélűen működik. Értendő ezalatt, hogy ha hasznos cuccokat szerez az ember, akkor úgy halad előre, mint forró kés a vajon, ha viszont rosszul jön ki a „kockadobás”, vagy netán sok olyat sikerül beszerezni, amiből már van raktáron (plusz a megsemmisítőn kívül helyet sem nagyon találunk nekik), akkor csak erőteljes küszködés jut osztályrészül. Az meg ugye nem túl mókás. Némileg ide köthető, hogy bár a különböző zónák sem kötött sorrendben jönnek, de igazából mindig nagyjából ugyanazt kapjuk (ellenfelek, zsákmánylehetőségek, satöbbi), csak megvariálva. Ez értelemszerűen nem nagyon segít az újrajátszhatóságon – márpedig ha bukunk, akkor kezdhetjük elölről az egészet. Az pedig már tényleg csak a jéghegy csúcsa, hogy egy idő után még a csaták is eléggé egyhangúvá válnak. Mindennek fényében mondjuk érdekes a fejlesztők azon állítása, miszerint nincs két egyforma játék – talán ha még csiszolnak rajta egy kicsit, igazuk lesz.
Tér-ugorjunk?
Nos, sajnálom, hogy értékelést kell írnom, mert nem igazán érzem úgy, hogy pozitív végkicsengést tudnék adni ezen irománynak. Jelen állapotában leginkább csak egy-egy gyors menet erejéig érdemes elővenni a This Means Warpot (bár arra meglepően alkalmas), ennél többet ne is várjon tőle senki. Némi javítás után talán már komolyabban is próbára tehetjük – legalábbis én ebben bízom.
