Resident Evil 2, Devil May Cry, Bayonetta. Sok játékdizájner a két kezét összetenné, ha akár csak egy hasonló kaliberű cím fűződne a nevéhez, nem hogy mindhárom – Kamija Hideki az elmúlt húsz év japán játékfejlesztésének egyik legnehezebben megkerülhető alakja, akit joggal tisztelnek sokan élő legendaként. Mint ilyen, minden játék, amihez neki köze van, figyelemre méltó – ezért is volt sokak szívbánata, hogy a The Wonderful 101 kizárólag Wii U-ra jelent meg 2013-ban. Hét év után azonban eljött az idő, hogy más platformokon is bizonyítson, ami nemcsak a játékosoknak új esély, hanem magának a játéknak is, hiszen egy végül erősen niche-terméknek bizonyuló konzolon debütált, ráadásul még a Wii U szintjén is gyengén teljesített a kasszáknál. Nézzük, érdemes-e pótolni ezt az elfeledett kultcímet!
A The Wonderful 101 főhőse, egészen pontosan főhősei a The Wonderful 100 névre hallgató extravagáns szuperhőscsapat (az az ominózus +1 fő Te vagy), akik a bolygónkat veszélyeztető Geathjerk föderációtól igyekeznek megvédeni a Földet. De ne úgy képzeljétek el őket, mint mondjuk a Bosszúállókat, ennek a brigádnak ugyanis nem egyéni szuperképességekben, hanem az egységben van az ereje, a The Wonderful 101 zsenialitása pedig abban rejlik, hogy ez az egész a játékmenet kiindulópontját képezi, és minden más erre épül, egy egészen különleges és egyedi hack and slash akciójátékot eredményezve.
A gameplay legjellegzetesebb mozzanata az úgynevezett Unite Morph, amikor hőseink egy harci alakzatot vesznek fel, ennek pedig két különlegessége van: egyrészt, hogy ez a valósidejű fegyverváltásnak felel meg, a másik pedig, hogy nekünk kell megrajzolni a formákat. Egy karikára például egy méretes öklöt kapunk, egy egyesen vonalra egy kardot, egy cikkcakkra pedig egy ostort – és így tovább, a felhozatal folyamatosan bővül, ahogy haladunk előre a sztoriban. A Wii U-verzióban ez az érintőképernyőn történt, alternatívaként a jobb analóg kart használva, míg mostanra megfordult: alapvetően a jobb analóggal tudunk rajzolgatni, de Switchen, handheld módban, azért megmaradt a touchscreen opció is. Ami nem is baj, mert ez utóbbi a precízebb megoldás – én az analóg karral néha megszenvedtem, tekintve, hogy nem teljesen konzisztens a rajzolás "irányítása".
Az "egységben az erő" jelleg nem csak a Unite Morph mechanikában mutatkozik meg, valójában ugyanis sosem vagyunk százan, csak akkor, ha szorgosan gyűjtögetjük a civileket a pályákon, mint ideiglenes segítőtársakat. Ez azért jó, mert hiába irányítunk mindig csak egy hőst, a többiek sem tétlenkednek, és teszik a dolgukat, ráadásul a csapatalapú támadások ereje és mérete nyilvánvalóan függ attól, hogy mikor mennyien vagyunk. Az egész pedig nemcsak nagyon egyedi, hanem iszonyatosan látványos is, sokszor már-már folyadékáramlási szimulációnak tűnik, ahogy a sok apró hőssel végigsuhanunk a pályán. És hogy mennyire bírja a hardver? Nos, az általunk tesztelt Switch-verzió az intenzívebb csatáknál azért dobott itt-ott a framerate-ből, ami tekintve, hogy az eredetinél erősebb hardverről van szó, mindenképpen negatívum. Akárcsak az, hogy a dolgunkat sokszor a nem mindig praktikus izometrikus kameranézet is nehezíti – a szög és a távolság egyaránt ki tud velünk babrálni, főleg ekkora fordulatszám mellett.
Ha már intenzív csaták: na, ezekből van jócskán – a The Wonderful 101 általánosságban véve egy nagyon-nagyon pörgős és sűrű élmény. Ugyanakkor ne úgy képzeljétek el, mint egy primitív darálást, épp ellenkezőleg: Kamija mester munkásságához méltó módon egy mély és sokrétű harcrendszerrel rendelkező hack and slashről van szó. Ez önmagában abszolút örömteli dolog, ugyanakkor van egy problémája a The Wonderful 101-nak, amit már az eredeti verzióban is sokat kritizáltak, és a helyzet most sem javult sokat: egészen brutálisan meredek a tanulási görbéje. Nem is kifejezetten arról van szó, hogy nehéz lenne a játék: a nyers kihívás még az alapból legnehezebbnek számító Normal fokozaton is elfogadható. A probléma inkább az, hogy a legtöbb mechanikát és feladatot rendkívül nagyvonalúan magyarázza el a játék. Önmagában ez még nem hiba, hiszen számtalan program működik így – sok esetben kifejezetten az élmény része az, ahogy magunktól jövünk rá dolgokra. Itt azonban egyértelműen a szándék ment félre, már csak azért is, mert az iszonyatosan pörgős – és egyébként a rossz megoldásokat kifejezetten keményen büntető – játékmenet közepette esélyünk sincs arra, hogy szép lassan kipuhatolózzunk mindent. Emiatt még a sztori felénél járva is bőven lesz olyan, hogy csak pislogunk, mert fogalmunk sincs, mi történt – vagy mert simán csak rájövünk valami tök alapvetőnek tűnő mechanikára, amit nem magyarázott és hangsúlyozott eléggé a játék. A Wii U-verzióhoz képest a PlatinumGames annyit segít a Remastered kiadásban, hogy a sikerhez elengedhetetlen kikerülés és counter mozdulatokat, melyeket valójában a boltban lehet beszerezni (!), kvázi megvetetik velünk a játék elején, ami jól jelzi, hogy ez anno nagyon félrement. De ez az apróság a nagy képen még nem változtat sokat – az az igazság, hogy a The Wonderful 101 sokaknak csak második végigjátszásra lesz igazán szórakoztató játék.
Kár ezért az egészért, mert a sok nyűglődés mögött tényleg egy zseniális játék lapul. A vizuális dizájn és a komplett tálalás telitalálat, rengeteg poénnal, nagyon jó szinkronokkal és ütős zenékkel. A harcrendszer mesteri, olyan mélységekkel, melynek teljes feltérképezésére és elsajátítására játékórák tucatjaira van szükség. A változatosság pedig sokszor álleejtős: The Wonderful 101 minden egyes fejezetben bedob valami olyat, amit korábban még nem láttunk, komplett minijátékokkal, sokszor műfajt is váltva. Ha röviden össze kellene foglalni, akkor nyugodtan nevezhetnénk Kamija Hideki eddigi legambiciózusabb alkotásának, aminek egyediségében és minőségében is abszolút lehetne helye a felütésben is említett klasszikusok között.
A gond csak az, hogy igazán még saját magával sem tudja tartani a lépést, emiatt pedig az egész élmény azoknak szól, akik már a mesterei a játéknak – ami nyilván paradoxon. Aki ezen át tud lendülni, annak egy nem mindennapi – és nem mellesleg igencsak tartalmas – hack and slash-parádéban lesz része. Hogy érdemel-e külön dicséretet a Remastered verzió? Ezt már nem mondanám: a látvány nem sokkal lett szebb, az eredetiben sokat kritizált tanulási görbén és kameraproblémákon nem nagyon javították, az átiratot ráadásul technikailag sem mondhatjuk hibátlannak. Mindez azonban a játék érdemeiből semmit nem vesz le, úgyhogy inkább örüljünk annak, hogy végre mindenki számára elérhető lett ez az üdítően egyedi és stílusos gyöngyszem – ilyen játékból biztosan nem találsz még egyet.
