A játék többé-kevésbé a nemsokára mozikba kerülő film történéseit követi, ami meg egy könyvsorozaton alapul (gondolom, lesznek majd SpiCho figurák is, hogy teljes legyen a kör), bővebb részletek a környéken fellelhető információs dobozban. Dióhéjban: a Grace szülők válása után az anyuka a három gyerekkel – Mallory, a nővér, illetve Jared és Simon, az egypetéjű ikrek – a dédnagybácsi vidéki házába költözik. A lepukkant kúria eleinte nem ragadja magával a gyerekeket, de aztán egy titkos szoba, illetve egy furcsa könyv kicsit felgyorsítja az eseményeket: kiderül, hogy a környező erdőt mesebeli lények lakják, akiket csak egy bizonyos kövön keresztülnézve lehet látni, és a három testvérnek minden leleményességére szüksége lesz, ha ép bőrrel akarják megérni azt a kort, amikor az ember már nem hisz a mesékben.
Három nagy meg egy kicsi
A történet nagyobb részében a három testvér valamelyikét irányítjuk majd attól függően, mikor melyikükre van szükségünk. Mallory képzett vívó, ami igencsak hasznos tudás, ha az embernek hirtelen morcos goblinokkal kell megvívnia. Simon a higgadtabb iker, az élővilág megszállottja – ezen felül igencsak ügyes barkács. Végül Jared, a hűbelebalázs iker, aki igazi kalandor – ő találja meg például a bajok lavináját elindító könyvet is –, ráadásul igencsak mozgékony, nem bír egy percig sem nyugton maradni. A felsorolásból kitűnik, hogy ki milyen szerepet kap, azonban sokat azért ne várjunk: a kőbe vésett történeti száltól eltérni lehetetlen, és az adott szereplőt sem mi választjuk ki – ha a programozók szerint most Mallory és a kardja kell, akkor hiába szeretnénk mi inkább Jaredet a baseballütővel, csak a nővér jöhet, a suhintgatós öcs a fenekén marad. S hogy mit keres a kicsi szó az alcímben? Nos, ő Thimbletack, a manó, aki ha épp ideges, akkor barna, és nem túl kedves, de ha jó passzban találjuk, akkor aranyos és rímekben beszél (a „nekem elég, hogyha futok / nem érdekel, hova jutok” szintű kényszerrímektől viszont a játékosban megy fel a pumpa).
Háztáji kaland
Alfaját tekintve a SpiCho kaland elemekkel tűzdelt ugrálós-kardozós platform. Időről időre látunk néhány kisebb jelenetet a filmből, szóval aki szeretne meglepődni a mozi sötétjében, az hagyja a játék tízórányi feszültségét a pattogatott kukorica utánra. Fontos tudni továbbá, hogy a program célcsoportja érezhetően a kevésbé koros nemzedék, ezért talán nem meglepő, hogy nincs semmi vér, semmi komoly ijesztgetés – még a fa testápolóval megkínált goblinok is visszafogott udvariassággal nyekkennek. Ennek ellenére a harc például olyannyira fontos, hogy idővel nyolc-tízféle kombinációt is kicsikarhatunk az aktuális szereplőből, és fegyverből is jóval több akad, mint azt egy átlagos ugri-bugri filmfeldolgozásnál megszoktuk. Nyilván nem kell itt Diablo-szintű tárgyrendszerben reménykedni, de jó látni, ahogy a ház minden zugából összeszedett alkatrészekből – mint például só, ecet és biciklipumpa – sorozatlövő goblinriasztó kerekedik. Érdemes egyébként észben tartani, ha valahol egy használhatónak vélt tárgyba ütközünk (ezt a játék kék színű szemmel jelzi), mert később jól jöhet, ha célirányosan a szükséges eszköz felé vesszük az irányt, és nem kutakodunk órákat a csűrben.
Süsü, nézd, lepke!
A programban központi szerepet kapnak a bogarak. Nem, ez még nem a hibák sorolása, hanem a játékban tényleg sok a mindenféle ízeltlábú: az egészen közönséges csótánytól a már-már túlságosan is átlag feletti „varázsrovarokig”. Míg előbbiekkel csak akkor gyűlik meg a bajunk, ha épp Thimbletack bőrébe bújva futkározunk a kúria falai közt, az utóbbiak akár a túlélést is jelenthetik. Egy hevenyészett lepkehálóval befoghatjuk a körülöttünk döngicsélő kis lényeket, és ha egy minijáték keretén belül az adott idő alatt sikerül megfestenünk őket, már rendelkezésünkre is bocsátanak egy speciális tulajdonságot. Ilyen bónusz lehet a gyógyítás, a nagyobb sebzés vagy az ellenfelek figyelmének elterelése, de akár forgószelet is támaszthatunk a megfelelő zsákmány segítségével.
Játék nyugodt gyerekeknek
Mint minden platformjáték, a SpiCho sem nélkülözi az olyan pillanatokat, amikor a játékos az enyhe lefolyású idegbaj tüneteit mutatja, azonban az időnként ötvenszer megismételt pályarészek sorozata nem az egyetlen zavaró elem. Fura megoldás például, hogy a megszokottól eltérően mindig csak a megfelelő időben (a megfelelő küldetésben) vehetjük magunkhoz a megoldáshoz kellő alapanyagokat, és azt is csak azzal a szereplővel, akihez az adott misszió tartozik, vagyis hiába tudom, hol a medál, majd csak két óra múlva caplathatok vissza érte Malloryval.
Mivel a szép emlékű Ratatouille-t is én teszteltem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy Thimbletack küldetései akár ki is maradhattak volna: a patkányos-rohangálós biznisznek megvan a maga királya, pont. Az irányításon és a grafika alapján azt mondom, hogy konzolos átiratot kaptunk, összességében mindkettő a „megszokható” kategória. Amiről viszont csak jót mondhatok, azok a hangok. Már a menübe belépve, a felbontást és a többi beállítást noszogatva is fel-felhangzik néhány olyan hang, ami bámulatosan illik a történet világához, és ahogy haladunk előre a játékban, úgy hangolódunk rá egyre jobban a minimális változatosságú hangzásvilággal operáló zenére. Sajnálom, hogy itt nincs gyűjtői kiadás, külön zenei CD-vel.
Átlagos jó
Ha meg kellene mondanom, hogy kinek éri meg a játék, azt válaszolnám: ha tetszett a film vagy a könyv, esetleg érdemes eltölteni pár kellemes órát a megismert hősökkel, de azért játéktörténeti kuriózumra ne számítson senki. A filmes feldolgozások szokásos szintjénél egy fokkal többet kapunk, de lehet, hogy jobban megéri inkább a film (vagy a játék) második részére spórolni.
