Véletlenül sem kell lesajnálni az Atlantisos fiúk rókabőrét, mert valóban van fantázia a játékban, hisz' végigrepkedni a fél világot egy kisajátított léghajóval azért tényleg jó móka, és ha az egész szenvedés célja nem más, mint az atlantiszi mondakör legfőbb titkának a feltárása, azért csábításba lehet esni... A kérdés: megéri-e?
Rozsdás, vasszagú gépezet...
A játék már rögtön az elején felborzolja a kedélyeket: a főhős, Howard Brooks, éppen a Hindenburg Zeppelin léghajóval száguld hazafelé Németországból - ugyanis ő is egyike a monstrum tervezőinek. Az utazás közepén hirtelen leállnak a motorok és mindenkit a kabinjába terelnek, majd felbukkan két jól öltözött úriember, de elmarad a "keblemre, cimborám!", sőt, a bemutatkozás után egy jól irányzott ütéssel fejbe kólintják hősünket, majd angolosan távoznak a léghajó egyetlen vészrepülőjével. Nemsokára Brooks úr magához tér, és máris miénk az irányítás: felcsendül egy kellemes, misztikus muzsika, és nekifogunk "a-mindent-mindennel-kipróbálok" keresgélésnek. Miután sikerült újra üzembe helyezni a léghajót, addigra a szálak már az Empire State Buildinghez vezetnek, így Amerika felé vesszük az irányt, ahol kiderül, hogy itt komolyabb dologról van szó, mint ahogy mi azt hisszük. Van egy ránk hagyott medál, ami a mítosz szerint egy atlantiszi ereklye, és három ilyen létezik, amivel beléphetünk úgymond a "Titkok kamrájába", csak Harry Potterék nélkül. A játék stílusa ötvözi a Sherlock Holmesos nyomozást az Indiana Jones-féle akcióhős-archeológus irányvonallal, néhol egész kiválóan, néhol viszont roppant elkeserítően...
Rögtön az elején hadd emeljem ki a zenei aláfestéseket, a dinamikusan változó háttérdallamokat, nem beszélve a kiváló szinkronról! Hihetetlenül jól szól ez a játék, gyönyörűen komponált fülbemászó muzsikája van. Minden helyszínen az adott stílushoz, környezethez igazodik a zene, ami nagyon meg is dobja a játék hangulatát, ráadásul jó érzékkel válogatták össze a fejlesztők a játék helyszíneit; járunk Makaóban, egy indiai palotában, egy mezopotámiai templomvárosban, úgyhogy egzotikus tájakból nincs hiány. Kellemesen el lehet merülni a játékban, de az ötletek és az egész hangulata erősen egy izzadt Indiana Jonesra emlékeztet...
"Atlantisz? Én megmondtam... Én mindig is tudtam..."
Nincs túlbonyolítva a program, legalábbis a kezelőfelület biztos nem... Egyszerűen és jól használja a "point 'n ' click" rendszert. Ami kissé röhejesen festett, hogy Brooks úr simán zsebre tud vágni egy méretes cigarettatartó állványt, de egy jól megtermett létra is elfér valahol a ballonkabátja alatt... Akinek ez a kis bűz nem nyomja nagyon el az életszerűséget, máris egy sokkal kellemesebb szemszögből is hozzáállhat a Sacred Legacyhoz. A szokásos fejtörőkbe szinte kivétel nélkül belebotlunk majd, de egyik sem okoz komolyabb kihívást - bár a sudoku puzzle bevallom, megizzasztott rendesen -, viszont rosszul voltam, hogy pókerezni is tudni kell, hogy továbbjuthass egy helyen. A történet során a szálak mindig egy másik helyszínre vezetnek - jó messze egymástól -, ahol egyre okosabbak leszünk, és ahogy az lenni szokás, a fondorlatok, cselszövés és árulások sem hiányozhatnak, legalább egy negatív főhőssel az élen; kicsit sablonszagú, de ez mindig be szokott jönni... Viszont ebből a rókabőrből 5 helyszínnél többet is ki lehetett volna hozni, de hát ilyen az élet, lehet hogy a folytatásra tartogatják az energiájukat a fejlesztők, mivel erősen hosszabításszagúan ér véget a sztori...
A grafikára se lehet - sok - panasz, nagyon szépen megoldották a környezetet a srácok, viszont a karakterek bárgyún néznek ki az átvezető animációkban, és úgy fénylenek, mintha bekenték volna őket libazsírral. Mindenesetre ez a megvalósítás elegendő egy ilyen stílusú játékhoz, ráadásul kárpótol minket a csodálatosan megrajzol környezet és fények... Ami inkább mély sebet hagyott bennem, az, ahogy a nyomozgatás során történő kisebb jeleneteket megoldották: a kép közepén feljön egy kis ablak és abban végig megy egy filmecske, ami így nagyon fantáziátlanul néz ki. Ahogy az lenni szokás, a negatív dolgokat viszont a pozitívakkal lehet feledtetni, csak nem mindegy mennyire. Már említettem, hogy a zene zseniális - a cikk írása alatt is az megy -, és mivel szemmel láthatóan nem Unreal 3.0 motort használtak a grafikai megjelenítéshez, így a gépigény sem szökött az egekbe, úgyhogy szerényebb vasakon is probléma nélkül fog futni a játék.
Ugyan nem nyílt ki a láda, de azért feszegessük!
Összességében nem egy rossz játék a The Secrets of Atlantis: The Sacred Legacy, de ahelyett, hogy ilyen hosszú címen törték az agyukat a fejlesztők, több ötletet is vihettek volna a programjukba! Látványos, kellemes és sokszor még szórakoztató is a játékmenet, a fejtörők sem megoldhatatlanok, viszont néhol már kimondottan erőltetett... Az igazság az, hogy ebből a játékból sokkal többet ki lehett volna hozni aránylag kevés erőfeszítéssel, úgyhogy ilyen szempontból akár elszomorító is lehet a helyzet, de hát ezzel kell beérnünk! Akik kedvelik a kalandjáték stílust, azoknak érdemes rávetni magukat, akik nem, azok viszont ne ezzel kezdjék a pályafutásukat ezen a téren: vannak sokkal jobbak (Monkey Island, ugye...)!
Rozsdás, vasszagú gépezet...
A játék már rögtön az elején felborzolja a kedélyeket: a főhős, Howard Brooks, éppen a Hindenburg Zeppelin léghajóval száguld hazafelé Németországból - ugyanis ő is egyike a monstrum tervezőinek. Az utazás közepén hirtelen leállnak a motorok és mindenkit a kabinjába terelnek, majd felbukkan két jól öltözött úriember, de elmarad a "keblemre, cimborám!", sőt, a bemutatkozás után egy jól irányzott ütéssel fejbe kólintják hősünket, majd angolosan távoznak a léghajó egyetlen vészrepülőjével. Nemsokára Brooks úr magához tér, és máris miénk az irányítás: felcsendül egy kellemes, misztikus muzsika, és nekifogunk "a-mindent-mindennel-kipróbálok" keresgélésnek. Miután sikerült újra üzembe helyezni a léghajót, addigra a szálak már az Empire State Buildinghez vezetnek, így Amerika felé vesszük az irányt, ahol kiderül, hogy itt komolyabb dologról van szó, mint ahogy mi azt hisszük. Van egy ránk hagyott medál, ami a mítosz szerint egy atlantiszi ereklye, és három ilyen létezik, amivel beléphetünk úgymond a "Titkok kamrájába", csak Harry Potterék nélkül. A játék stílusa ötvözi a Sherlock Holmesos nyomozást az Indiana Jones-féle akcióhős-archeológus irányvonallal, néhol egész kiválóan, néhol viszont roppant elkeserítően...
Rögtön az elején hadd emeljem ki a zenei aláfestéseket, a dinamikusan változó háttérdallamokat, nem beszélve a kiváló szinkronról! Hihetetlenül jól szól ez a játék, gyönyörűen komponált fülbemászó muzsikája van. Minden helyszínen az adott stílushoz, környezethez igazodik a zene, ami nagyon meg is dobja a játék hangulatát, ráadásul jó érzékkel válogatták össze a fejlesztők a játék helyszíneit; járunk Makaóban, egy indiai palotában, egy mezopotámiai templomvárosban, úgyhogy egzotikus tájakból nincs hiány. Kellemesen el lehet merülni a játékban, de az ötletek és az egész hangulata erősen egy izzadt Indiana Jonesra emlékeztet...
"Atlantisz? Én megmondtam... Én mindig is tudtam..."
Nincs túlbonyolítva a program, legalábbis a kezelőfelület biztos nem... Egyszerűen és jól használja a "point 'n ' click" rendszert. Ami kissé röhejesen festett, hogy Brooks úr simán zsebre tud vágni egy méretes cigarettatartó állványt, de egy jól megtermett létra is elfér valahol a ballonkabátja alatt... Akinek ez a kis bűz nem nyomja nagyon el az életszerűséget, máris egy sokkal kellemesebb szemszögből is hozzáállhat a Sacred Legacyhoz. A szokásos fejtörőkbe szinte kivétel nélkül belebotlunk majd, de egyik sem okoz komolyabb kihívást - bár a sudoku puzzle bevallom, megizzasztott rendesen -, viszont rosszul voltam, hogy pókerezni is tudni kell, hogy továbbjuthass egy helyen. A történet során a szálak mindig egy másik helyszínre vezetnek - jó messze egymástól -, ahol egyre okosabbak leszünk, és ahogy az lenni szokás, a fondorlatok, cselszövés és árulások sem hiányozhatnak, legalább egy negatív főhőssel az élen; kicsit sablonszagú, de ez mindig be szokott jönni... Viszont ebből a rókabőrből 5 helyszínnél többet is ki lehetett volna hozni, de hát ilyen az élet, lehet hogy a folytatásra tartogatják az energiájukat a fejlesztők, mivel erősen hosszabításszagúan ér véget a sztori...
A grafikára se lehet - sok - panasz, nagyon szépen megoldották a környezetet a srácok, viszont a karakterek bárgyún néznek ki az átvezető animációkban, és úgy fénylenek, mintha bekenték volna őket libazsírral. Mindenesetre ez a megvalósítás elegendő egy ilyen stílusú játékhoz, ráadásul kárpótol minket a csodálatosan megrajzol környezet és fények... Ami inkább mély sebet hagyott bennem, az, ahogy a nyomozgatás során történő kisebb jeleneteket megoldották: a kép közepén feljön egy kis ablak és abban végig megy egy filmecske, ami így nagyon fantáziátlanul néz ki. Ahogy az lenni szokás, a negatív dolgokat viszont a pozitívakkal lehet feledtetni, csak nem mindegy mennyire. Már említettem, hogy a zene zseniális - a cikk írása alatt is az megy -, és mivel szemmel láthatóan nem Unreal 3.0 motort használtak a grafikai megjelenítéshez, így a gépigény sem szökött az egekbe, úgyhogy szerényebb vasakon is probléma nélkül fog futni a játék.
Ugyan nem nyílt ki a láda, de azért feszegessük!
Összességében nem egy rossz játék a The Secrets of Atlantis: The Sacred Legacy, de ahelyett, hogy ilyen hosszú címen törték az agyukat a fejlesztők, több ötletet is vihettek volna a programjukba! Látványos, kellemes és sokszor még szórakoztató is a játékmenet, a fejtörők sem megoldhatatlanok, viszont néhol már kimondottan erőltetett... Az igazság az, hogy ebből a játékból sokkal többet ki lehett volna hozni aránylag kevés erőfeszítéssel, úgyhogy ilyen szempontból akár elszomorító is lehet a helyzet, de hát ezzel kell beérnünk! Akik kedvelik a kalandjáték stílust, azoknak érdemes rávetni magukat, akik nem, azok viszont ne ezzel kezdjék a pályafutásukat ezen a téren: vannak sokkal jobbak (Monkey Island, ugye...)!
