Fantázia és valóság
Kezdjük Ádámnál és Évánál, azaz Brian és Gina párosánál. A madridi stúdió Runaway-trilógiája az utóbbi évek egyik legjobb kalandszériája volt, melynek csúcspontja a legutolsó rész, a Twist of Fate, ami felnőtt a nagy klasszikusok mellé, megkoronázta a spanyolok eddigi munkásságát – és egyben nagyon magasra tette a lécet nemcsak a műfajban tevékenykedők, de saját maguk előtt is. És valahol itt kell nyűglődésem okát keresni. A Runaway két főhőse két mindennapi ember volt mindennapi környezetben, bár nem mindennapi szituációkban. Bele tudtuk élni magunkat, mondván: „akár velem is megtörténhetne”, akárcsak a moziban vagy a tévé előtt, a hasonló „menekülős” művek esetében. A TNBT jelentősen eltér ettől, mind a „hol és mikor”, mind a szereplők tekintetében. A helyszín és az időpont az 1940-es évek Hollywoodja, ami azért távolabb áll tőlünk, hiszen legfeljebb olvasmányainkból és filmes élményeinkből idézhetjük fel a kort, ráadásul mindezt a srácok még jobban „elidegenítették”, tudniillik eljátszottak a gondolattal: mi lett volna, ha a korszak legendás szörnyfilmjeiben (lásd a Boris Karloff-féle Frankenstein-mozikat, vagy a Lugosi Béla nevével fémjelzett, több tucat alkotást) igazi rémségek játsszák a főszerepet. Ez nyilván remek alap egy kalandjátékhoz, ami határtalan kreatív szabadságot ad a tervezők kezébe, ugyanakkor a játékosnak is jobban el kell rugaszkodnia a hétköznapi gondolkodásmódtól, hogy el- és befogadja az alapszituációt, a karaktereket és a történéseket – de nincs ezzel gond, elvégre a műfaj jelentősebb része ezzel operál, maximum, ahogy írtam, a három Runaway-cím után érezhetjük élesebbnek a váltást.
A főszereplők hasonlóan ambivalens érzéseket kelthetnek bennünk. Ezúttal is egy furcsa duót kapunk, akik között annak ellenére, hogy két ellentétes karakterről van szó, az első percekben nyilvánvalóvá válik a vonzalom. A női vonalat a 23 éves, finom családból származó, de igencsak excentrikus Elizabeth Allaire képviseli, aki oknyomozó riporter szeretne lenni, ám pályakezdőként meg kell elégednie a The Quill című újság társasági rovatával, holott ő pont nem az, aki el tudna vegyülni bármilyen társaságban, főleg, ha táncra kell perdülni. Nem úgy a 27 esztendős, öntelt macsó Dan Murray, akit mindenki imád, és aki remekül érzi magát a pia, a bunyó és a nők szentháromságában, azt viszont senki nem érti, miért is került át olyan hirtelen a sportrovatból Liz mellé… Két érdekes figuráról van tehát szó, és bár a fejlesztők mindent megtettek, hogy életre keltsék őket (amiben a szinkronszínészek is remek partnernek bizonyultak), nekem kissé idegenek maradtak, aminek csak egyik oka lehet a meglehetősen rövid, 5-6 órás játékidő. Liz esetlenségével és szeleburdiságával mindenesetre szerethetőbb, mint Dan (ráadásul jobban meg is ismerjük őt, hiszen családi hátteréről is képet kapunk), bár utóbbinak is vannak remek pillanatai, mégis kissé egysíkú, és azzal, hogy saját önös érdekei miatt száll bele a kalandokba, nehezebb is vele azonosulni. Bármennyire fura is, az én kedvencem egy mellékszereplő, a nagydarab, mazochista Költő lett, aki pikk-pakk belopta magát a szívembe, holott csak pár skiccből van összerakva.
A történet maga is eléggé lineáris. Liz és Dan az éves Monster Award gálájáról tudósítanak, és az est végén tanúi lesznek, amint az egyik szörnysztár, Big Albert betör az MKO Pictures főnöke, William A. FritzRandolph irodájába. A lány persze rögtön szenzációt szimatol, és elindul, hogy utánajárjon a dolgoknak, Dan pedig, aki eközben a kocsinál tölti magába a „fagyállót”, másnap odahaza, a kádban kornyadozva arra riad, hogy az újság főszerkesztője a tudósítást követeli rajta, no meg kolléganőjét, aki nyom nélkül eltűnt. Emberünket mindez nem izgatná, ám Lizzel együtt nyoma veszett a két potyajegynek is, ami a péntek esti bokszmeccsre szól… A sztori túl sok csavart nem tartalmaz, meglehetősen egyszerű, bár vannak benne érdekes helyszínek, szituációk, pillanatok, de összességében nagyon nem fogunk meglepődni, legfeljebb az utolsó kockákon, mely egyfajta keretet ad a történetnek, és egyben lehetőséget biztosít arra, hogy egy következő játékban a Pendulo bemutathassa hőseink életének egy újabb fejezetét. Mindezeket azonban megszokhattuk már a spanyol fiúktól, tudjuk, hogy kiemelkedően jók az apró humor- és meglepetésbonbonokban – én azért örültem volna egy összetettebb forgatókönyvnek, amely talán kitolta volna a játékidőt, és közelebb hozhatta volna a szereplőket is. No de majd talán legközelebb...
Mint a filmeken
A Next Big Thing mechanizmusát tekintve ismét egy klasszikus point and click, amely szinte teljes mértékben a tárgyak begyűjtésére, kombinálására és felhasználására épül. Miután meglehetősen kevés cucc kerül a birtokodba, és egy adott szegmensben csak pár helyszín „él”, némi türelemmel és próbálkozással még akkor is végig tudod játszani a mókát, ha egy kukkot sem értesz a játékból. Meglehetősen könnyű kalandról van szó, ami még akkor is igaz, ha a spanyolok a profilkészítésnél lehetőséget adtak a nehézségi szint megválasztására; a „könnyű” esetében van (a Runaway 3-hoz hasonlóan zseniális!) súgó, illetve felvillanthatjuk az adott képernyő interaktív helyeit, a „normálnál” csak utóbbi él, míg a „nehéznél” egyik sem. Logikai feladvány csak egy van, illetve kapunk egy olyan feladatot is, amely az ütemérzékünket teszteli, és a játék legnagyobb (illetve gyakorlatilag egyetlen) kihívását jelenti. Fura módon annak ellenére, hogy több mint 7000 sornyi (!) dialógust tartalmaz, a TNBT csaknem végigjátszható úgy, hogy senkivel nem beszélgetünk; talán ha egy tucatnyi olyan szitu van, amikor a továbblépés feltétele, ha szóba elegyedünk valakivel, de ilyenkor elég egyetlen kulcsmondatot elsütni, és mehetünk is tovább (nekem a második, „rohanós”, csak a megoldásra koncentráló végigjátszás emiatt kb. másfél óra volt). Ez a tendencia egyébként már a Twist of Fate esetében is tetten érhető volt, azaz a Next Big Thing sokkal közelebb áll egy animációs filmhez, mint egy kalandjátékhoz. Mindezt erősíti a fantasztikus, valóban rajzfilmszerű látvány, amit immár akár HD felbontásban is élvezhetünk, az említett rengeteg, profi módon előadott szöveg, amely az előbbiek fényében inkább a sztori kibontását segíti, illetve a humorfaktort erősíti, valamint a Pendulótól megszokott minőségű és mennyiségű muzsika (két órányi zene, 40 szám), amely tökéletesen illeszkedik az adott korszakhoz, környezethez és helyzetekhez.
A Pendulo tehát hozta mindazt, amit elvártunk tőlük, mégis számomra nem „durrant” akkorát, mint előző munkájuk. Mindezekkel együtt természetesen a műfaj kedvelőinek kötelező vétel, amit tovább erősít a tény, hogy idehaza magyar felirattal kerül a boltok polcaira, ráadásul négyezer forint alatt – ennyi pénzért manapság ritkán jutni minőségi szórakozáshoz…
