Igen, valóban egy korábban már kiadott játék újrafeldolgozásáról van szó, azonban az alapot jelentő, 13 évvel ezelőtti eredeti nem akármilyen játék, sokkal inkább A Játék – sokak szerint minden idők egyik legjobban kidolgozott játékmenettel és zenével megáldott programjáról van szó. Ha a számokat nézzük, akkor ez igazolódni látszik: az internetes értékelésgyűjtő portálok, mint például a metacritic.com vagy a gamerankings.com egyaránt első helyre teszik az N64-re kihozott alapváltozatot, méghozzá olyan átlagpontokkal, mint 99 a lehetséges 100-ból, magasan megelőzve ezzel olyan óriásokat, mint a GTA, vagy épp a Baldur’s Gate. Legyen elég hát annyi, hogy a Nintendo a világ valaha kiadott legjobb játékát hozta el most az eddig megjelent legötletesebb konzolra.
Tudom, hogy a cikket olvasók közül csak kevesen vannak olyanok, akiknek a leghalványabb fogalma is lenne az alaptörténetről, mégsem szívesen kezdenék bele a magyarázatba, mert a közepesen figyelmes összefoglalás is oldalakat töltene meg, így jöjjön a lényegre törő változat: Hyrule, a Zelda-játékoknak otthont adó királyság hatalmas bajban van, és az egyetlen, aki megmentheti nem más, mint Link, a zöld ruhás bajnok. A sztori finoman szólva is szerteágazó, van benne időutazás, legendás fegyverek, felszabadításra váró templomok és hercegnők, jók, gonoszak, magyarán egy halom kaland, ami hetekre elég szórakozást biztosít majd. Az OoT alapvetően nem nehéz játék, a főszál (néhány rázósabb templom kipucolását leszámítva) könnyedén teljesíthető, azonban – mint általában a felfedezésre és kalandozásra építő játékokban – a lényeg itt is a titkos helyszínek, karakterek és tárgyak felkutatásában rejlik.
Arról már beszéltem eleget, hogy tesztünk alanya milyen volt régen, most következzen az, hogy milyen most. Első pillantásra kiderül, hogy remek munkát végzett a fejlesztéssel megbízott Grezzo: szépen kidolgozott belső terek és külső helyszínek váltják egymást, de a szereplők kinézetével vagy animációjával sincs egy szál gond sem. Összességében nem mondanám, hogy a 3DS vékonyka felhozatalának legszebb címe az Ocarina of Time 3D, de tény, hogy sikerült egyfajta egyensúlyt találni – nincs kiemelkedő grafika, viszont sikerült belelapátolni a régi változatból mindent az újba úgy, hogy még a vakok is észrevegyék a minőségi javulást. A legnagyobb dicséret azonban mindenképpen azért illeti a Grezzót, hogy nem engedtek a modern kor trendjeinek, és nem fejlesztettek a játékba semmit csak azért, hogy ott legyen. Magyarán nincsenek ostoba minijátékok a 3DS extráinak létjogosultságát bizonyítandó, hiszen minden idők egyik legjobb játékát nem kell újra kitalálni, elég csak nem elrontani.
A fentiek persze nem azt jelentik, hogy nincs semmi, ami kihasználná a mozgásérzékelőt vagy a 3D-megjelenítést. A lőfegyverek használatakor kapott FPS-nézetet használhatjuk például úgy is, hogy a gépet magát döntjük-fordítjuk, azonban ez nem igazán fér össze a 3D-móddal, hiszen a legkisebb mozgás is könnyen kilöki az agyunkat a térérzékelésből. Gond viszont egy szál se: csak el kell döntenünk, hogy a mozgásérzékelést vagy a térhatást akarjuk-e kikapcsolni, hiszen külön-külön nagyon is használhatók. Szintén jó ötlet a veteránoknak is kihívást nyújtó MasterQuest mód, ami picit átvariálja a küldetéseket és felpiszkálja a harcok nehézségét. Van fantázia a Boss Challenge módban is, ami a játék főellenfeleivel vívott csaták újrajátszását szolgálja, sőt, az elakadt játékosokat segítő tipprendszer beépítésével sem szúrtak el semmit a készítők. Fogást talán csak a zene minőségén találok: bár a témák még mindig fantasztikusak, el tudtam volna viselni a MIDI-s prüntyögés helyett valami modernebb feldolgozást. Persze az Ocarina of Time 3D lényege pont az, hogy a régi és új elemek ötvözésével alakítja ki ezt a varázslatos modern retro-érzést, amibe csak belerondítana a nagyzenekaros soundtrack, szóval ezen sem fog sokáig keseregni senki, aki ad egy esélyt ennek a tűzre való konzolos áfiumnak.
Ide veled, régi kardom
Tudom, hogy a cikket olvasók közül csak kevesen vannak olyanok, akiknek a leghalványabb fogalma is lenne az alaptörténetről, mégsem szívesen kezdenék bele a magyarázatba, mert a közepesen figyelmes összefoglalás is oldalakat töltene meg, így jöjjön a lényegre törő változat: Hyrule, a Zelda-játékoknak otthont adó királyság hatalmas bajban van, és az egyetlen, aki megmentheti nem más, mint Link, a zöld ruhás bajnok. A sztori finoman szólva is szerteágazó, van benne időutazás, legendás fegyverek, felszabadításra váró templomok és hercegnők, jók, gonoszak, magyarán egy halom kaland, ami hetekre elég szórakozást biztosít majd. Az OoT alapvetően nem nehéz játék, a főszál (néhány rázósabb templom kipucolását leszámítva) könnyedén teljesíthető, azonban – mint általában a felfedezésre és kalandozásra építő játékokban – a lényeg itt is a titkos helyszínek, karakterek és tárgyak felkutatásában rejlik.
Arról már beszéltem eleget, hogy tesztünk alanya milyen volt régen, most következzen az, hogy milyen most. Első pillantásra kiderül, hogy remek munkát végzett a fejlesztéssel megbízott Grezzo: szépen kidolgozott belső terek és külső helyszínek váltják egymást, de a szereplők kinézetével vagy animációjával sincs egy szál gond sem. Összességében nem mondanám, hogy a 3DS vékonyka felhozatalának legszebb címe az Ocarina of Time 3D, de tény, hogy sikerült egyfajta egyensúlyt találni – nincs kiemelkedő grafika, viszont sikerült belelapátolni a régi változatból mindent az újba úgy, hogy még a vakok is észrevegyék a minőségi javulást. A legnagyobb dicséret azonban mindenképpen azért illeti a Grezzót, hogy nem engedtek a modern kor trendjeinek, és nem fejlesztettek a játékba semmit csak azért, hogy ott legyen. Magyarán nincsenek ostoba minijátékok a 3DS extráinak létjogosultságát bizonyítandó, hiszen minden idők egyik legjobb játékát nem kell újra kitalálni, elég csak nem elrontani.
Választható fejlődés
A fentiek persze nem azt jelentik, hogy nincs semmi, ami kihasználná a mozgásérzékelőt vagy a 3D-megjelenítést. A lőfegyverek használatakor kapott FPS-nézetet használhatjuk például úgy is, hogy a gépet magát döntjük-fordítjuk, azonban ez nem igazán fér össze a 3D-móddal, hiszen a legkisebb mozgás is könnyen kilöki az agyunkat a térérzékelésből. Gond viszont egy szál se: csak el kell döntenünk, hogy a mozgásérzékelést vagy a térhatást akarjuk-e kikapcsolni, hiszen külön-külön nagyon is használhatók. Szintén jó ötlet a veteránoknak is kihívást nyújtó MasterQuest mód, ami picit átvariálja a küldetéseket és felpiszkálja a harcok nehézségét. Van fantázia a Boss Challenge módban is, ami a játék főellenfeleivel vívott csaták újrajátszását szolgálja, sőt, az elakadt játékosokat segítő tipprendszer beépítésével sem szúrtak el semmit a készítők. Fogást talán csak a zene minőségén találok: bár a témák még mindig fantasztikusak, el tudtam volna viselni a MIDI-s prüntyögés helyett valami modernebb feldolgozást. Persze az Ocarina of Time 3D lényege pont az, hogy a régi és új elemek ötvözésével alakítja ki ezt a varázslatos modern retro-érzést, amibe csak belerondítana a nagyzenekaros soundtrack, szóval ezen sem fog sokáig keseregni senki, aki ad egy esélyt ennek a tűzre való konzolos áfiumnak.
