A lengyel származású Stanislaw Lem korunk egyik legnagyobb hatású sci-fi írójaként vonult be a történelembe. A nyíltan ateista nézeteket valló Lem gyakran bocsátkozott filozófiai spekulációkba a technológiáról, az intelligencia természetéről, a kétoldalú kommunikáció és a kölcsönös megértés nehézségeiről vagy az emberi korlátokról és az emberiség világegyetemben elfoglalt helyéről. Egyik legismertebb műve a Solaris, amiből Andrej Tarkovszkij forgatott filmet 1972-ben, azonban legalább ennyire fontos könyve A Legyőzhetetlen (1964) is, amely Magyarországon először a Móra Ferenc Könyvkiadó Kozmosz Könyvek sorozatában jelent meg 1967-ben. A Starward Industries úgy döntött, hogy a sztorit továbbgondolva ebből készítenek egy sétálószimulátor kalandjátékot: a The Invincible nemcsak a könyv hangulatát próbálja visszaadni, hanem a retró sci-fi minimalista, futurisztikus stílusvilágát is életre hívja.
Asztrogátor, jelentkezz!
Történetünk azzal kezdődik, hogy az általunk irányított karakter, Yasna (aki asztrobiológus) magához tér a Regis III bolygó felszínén és fogalma sincs, hogy mi történt vagy hogy mi van a legénység többi tagjával. Első dolgunk az lesz, hogy egyáltalán bemérjük, pontosan hol is vagyunk. Ezután útnak indulhatunk a tábor felé, azonban a rádióban senki nem válaszol a hívásainkra – talán mindenki lelépett és egyedül hagytak minket a bolygón? Mielőtt átmennénk Matt Damonba és nekiállnánk krumplit termeszteni, megtaláljuk a tábort. Valami azonban nagyon nincs rendben. Belefutunk az egyik társunkba, aki kvázi katatón állapotban ül az egyik sátorban, magában motyog és semmire nem reagál. Sikerül felvennünk a kapcsolatot az asztrogátorunkkal (lényegében a felettesünk), aki megkéri Yasnát, hogy találja meg a legénység többi tagját. A kutatás csakhamar mentőexpedícióvá válik, miközben Yasna olyasmikben kezd kételkedni, amikbe vetett hite korábban szikla szilárd volt. A The Invincible – a könyvhöz hasonlóan – filozófiai kérdéseket is feszeget, olyasmik mellett, mint az élet és a halál körforgása, vagy a gépek öntudatra ébredésének kérdésköre. A Regis III-on talált felfedezések rendkívüli veszélyeket hordoznak magukban, ugyanakkor felettébb érdekesek tudományos szempontból.
A The Invincible lényegében egy sétálószimulátor. Yasnát irányítva kell haladnunk előre a bolygó felszínén és a történetben egyaránt, sajnos elég szűk korlátok közé szorítva. A bejárható helyszínek érzetre hatalmasak, viszont közelebbről megvizsgálva már megmászhatatlan sziklákba és halálos mélységekbe botlunk, így mindig csak adott irányba haladhatunk. A játék lényege egyébként nem is maga a cél, ahová Yasna elérhet, hanem maga az utazás. Miközben haladunk, beszélgethetünk az asztrogátorunkkal, és hamar előjönnek a komolyabb témák. Több opció közül választhatunk, hogy milyen választ adunk, viszont a döntéseknek nemcsak ezeknél lehet jelentősége. A sztori bizonyos pontjain választás elé kerülünk, például mikor egy megtalált és ájult legénységi tag esetében eldönthetjük, hogy rácsatlakoztatjuk-e a saját oxigénpalackunkra vagy inkább nem. Spéci eszközök is a rendelkezésünkre állnak a sci-fi kaland során, hiszen a távcső mellett különféle detektorokat is használhatunk, illetve természetesen a térkép alapfelszerelés karakterünknél. Bizonyos helyeken flashback-jelenetek formájában ismerhetjük meg a csapat többi tagját, illetve az expedíció céljait.
Felettünk a Föld
A The Invincible többnyire bitang jól néz ki. A Regis III kihalt, sivatagos felülete a hatalmas sziklákkal és furcsa alakzatokat leíró természeti képződményekkel egészen magával ragadóan fest, a látvány pedig még durvább, amikor megpillantjuk az égboltot és a távolban lévő bolygók is kirajzolódnak előttünk. Én személy szerint nagyon szeretem a ’60-as, ’70-es évek orosz sci-fi grafikáit. A néha már-már nevetségesen abszurd futurisztikus ábrázolásokat, repülő autókkal meg idegen világokkal, ahol kilométer magas növények meg furcsa állatok élnek. A The Invincible megidézi mindezt. Az abszolút retró/kezdetleges technikai felszerelések mellett atompunk eszközökkel és járművekkel is találkozhatunk, az egészet pedig mély és rideg szintetizátor-dallamok kísérik, amelyek kellően hátborzongató hangulatot okoznak, akárhányszor csak felcsendülnek.
A The Invincible nem egy pörgős játék. Leginkább a Firewatch-hoz tudnám hasonlítani, ugyanis a folyamatos kommunikáció egy másik féllel és a rejtély aprólékos kibontása jelentős részét teszi ki az egész sci-fi kalandnak. Emiatt megértem, ha egyeseknek már-már túl lassú lesz a játékmenet, viszont a sztori van annyira érdekes, hogy vigyen előre. Több befejezés is adott, bizonyos helyeken pedig érdemes több irányba elmenni és felfedezni a környezetet, hiszen a Regis III-on zajló eseményekről csak úgy kaphatunk 100%-os képet, ha minden kapcsolódó információt megtalálunk. Mindezeket figyelembe véve a The Invincible igazán remek videojáték lett. Tökéletesen átjön belőle az alapanyag maximális ismerete, valamint a korai sci-fi regények és filmek hangulatvilága. Különleges utazás ez egy idegen bolygóra, ahol Yasna nemcsak önmagát ismeri meg jobban, hanem a körülötte lévő világot is – annak minden veszélyével és csodájával együtt.
