Kérem szépen, a The Galactic Junkers egy igazi, habkönnyű űrkalóz-paródia, alaposan megforgatva az 1980-as évek legjavában. Neonszín tornacsukák, király sérók, rettenetes ruhák, és persze duplacsövű lézerfegyver az űrhajód tornyaiban. Na persze, csak akkor, ha van rá pénzed is. Azt összeszedni pedig nem egyszerű.
Főleg azért nem, mert a játék első pillanatától kezdve vérdíj van kitűzve a fejedre. Mindegy is miért, de a The Galactic Junkers érdekes filozófiája szerint minél többet tartózkodsz egy-egy szektorban, annál magasabbra emelkedik a „körözési mutatód”. S ha vérdíj van, ott megjelennek a fejvadászok is: igen kellemetlen, amikor egy-egy békés aszteroidabányászat közben hirtelen a hajódra dokkol 4-5 felfegyverzett jómunkásember. Márpedig erre számítani kell, hiszen a világűr nagy, mi több, hivatalosan végtelen is, de az egyes űrállomások környéke azért zsúfolttá tud válni. Retrókalóz legyen a talpán, aki 15 percnél tovább hajó- és legénységsérülés nélkül tudja megúszni egy-egy bolygómelléki utazását.
De kanyarodjunk is vissza az alapokhoz, amíg szét nem lövi valaki a vezérsíkjainkat. Fogják, nyugi. Naszóval, a Föld megsemmisült, az emberiség maradéka szétszóródott az űrben, űrállomások, űrhajók, űrkalózok, lézerágyúk, csaták, blablabla. Van egy szövetség meg vannak a szabadcsapatok, erre-arra. Nem meglepő módon mi a szabadság magányos és jellemzően rövidéletű madarai lennénk, méghozzá eléggé viharvert tollazattal: az alapos karakterkonfigurálás után egy alapfapadmínusz űrbárkával vágunk neki a Végtelennek, illetve a túlélősdinek. A történetszál szépen gombolyodik magától, mindig említi a fedélzeti számítógépünk (úgyis, mint digitális narrátor), hogy mi a következő lépés. Persze eltérni lehet és kell is: minden új szektorban az alapcselekedetünk legyen az aszteroidák lebányászása és a környéken lebegő űrhajóroncsok alapos és módszeres kifosztása. Egyrészt azért, mert az itt kinyert nyersanyagokat és roncsokat tudjuk eladni a kereskedőnek több, de inkább kevesebb űrdollárért, másrészt ilyen-olyan tárgyak is előkerülnek a roncshajók rakteréből vagy gardróbszekrényéből, amire még később nagy szükségünk lehet. Bojtos papucs, magnókazetta, ilyesmik – és nem viccelek.
A játékban közepesen komplex fejlődési lehetőségek nyílnak meg számunkra és legénységünknek is. Egyrészt lehet valakinek specializációja (mondjuk, szerelő vagy lövész), s így egy-egy szakterületen okosabb-ügyesebb lesz a társainál, másrészt az életerő nőhet vagy csökkenhet, ahogy a megéhezés vagy az elálmosodás lehetősége is. Nem röhögni, félálomban vagy vészesen korgó gyomorral űrcsatázzon az, akinek hülye a kapitánya. Pont. Űrjárgányunk életében tölt be fontos szerepet a hajónepper. Nemcsak a törzs sérüléseit javítja ki némi űrdollárokért, hanem itt lehet fejlesztéseket, extrákat venni, mittudomén, plusz vannak lézerágyúk, van álcázófelszerelés, automata javítórobot. Na, ez utóbbi nagyon fontos, mert a hajó akkor is szétesik lassan, ha nem harcolsz. És minden rendszert javítgatni kell, ami marha sok kattintgatást jelent, ami meg 3-4 óra után már idegesítővé válik, úgyhogy gyorsan vegyél ilyet, na. És ami fontos: itt lehet új, nagyobb és gyorsabb hajókat venni. Ami szintén fapad változatban érkezik meg hozzánk, így lehet a tuningolást elölről kezdeni.
Ja és van a cuccdíler is: itt fegyvereket, segédeszközöket, ruhákat vagy éppen páncélmellényt is lehet venni. Rajta keresztül lehet felszerelni a legénységedet, akiket szintén az űrállomásokon lehet felbérelni. Arra viszont figyelni kell, hogy minden hajónak van egy létszámmaximuma. Így egy-egy helyzettől függően kell átültetni a legényeket az egyik fedélzeti munkaállomásról a másikra: nem mindegy, hogy a bányászlézerben ül emberünk, amikor éppen lőnek minket, vagy az önvédelmi turbógigalézerágyúban.
A The Galactic Junkers grafikákja, hangulata, zenéje, ahogy a figurák – mind-mind kőkeménye hozza az emlegetett „arany” nyolcvanas éveket, legalábbis nekem. Oké, űrkalózos, fejvadászos, csatázós, de vér, az semmi nincs benne, minden aranyosra van hangolva és rajzolva. A halottak lelke például vattacukor rózsaszín felhőcskeként távozik. A színek, a rajzolt kis poénok… Aranyos, mint ma egy „80s Best Disco Hits” Spotify lista a házibuliban, hajnali három körül.
