Mi a manó?
A kilencvenes évek elején sokan egy borongós színvilágú DOS-os játékkal játszottunk, amelyben icipici manók találták szembe magukat hatalmas terepakadályokkal, amiket csak kreativitásukkal és néhány társuk feláldozásával tudtak legyőzni. De mit is örökölt Lomax apró elődeitől? Nos, ez csak a játék során derül ki, amikor a főhős hozzájuk hasonló képességekhez jut, úgymint a lépcsőépítés vagy az ásás, amikről gyakran le is áll filozofálni. Az ellenségeknek pedig csak az ernyő maradt, amivel képesek repülni, de róluk egy kicsit később. A bájos, icipici karaktert jócskán felnagyították alkotói, ám a hosszú, zöld (!) haj és a tunika megmaradt. Persze kezdetektől ott motoszkál a kérdés bennünk, hogy melyik másik játékra hasonlít még nagyon-nagyon a The Adventures of Lomax. Nos, az szinte biztos, hogy a végtelenül szimpatikus, lepukkant, középkori lovag távoli, titkos rokonságban áll Raymannel…
Mégis hiányoznak a társaink
Az immár termetes manót oldalra görgetős technikával követhetjük egy gyönyörű platformjátékban, pontosan úgy, mintha rajzfilmet néznénk. Idillről természetesen szó sincs, az intróban említett, finom vonású társainkból egyet se találunk a pályákon, helyettük többek között morcos, verébugrásokkal közlekedő öregurakba és zombikba botlunk lépten-nyomon. Ám nem mindig néztek így ki, az ördögi Evil Ed doki tette őket ilyenné – mi szerencsések voltunk, még időben megléptünk előle. Feladatunk, hogy nem csak a pályák közötti, 3D-s térképen, de a „valóságban” is közelebb ugráljunk a főnökhöz, móresre tanítsuk és helyreállítsuk a rendet a szép manóvilágban. Ehhez át kell verekednünk magunkat a már említetteken, felébreszteni őket az agymosásból, és immár kisimulva, vidáman továbbengedni mindet, ezért ráadásul még pénzt is kapunk.
Hogy ne veszítsük el a fejünket a hosszú kaland során, időnként becsekkolhatunk az ellenőrzőpontokon, sőt, a konzoljeles kódok segítségével akkor sem kell teljesen elölről kezdenünk, ha csütörtököt mondana a mentőakció. Én még annak idején PC-n játszottam vele, és cetlik százaira jegyzeteltem ezeket. Nem csak a földön, a vízen és a levegőben is hárítanunk kell a támadásokat, többek között tüskehalak és felülről potyogó, robbanó homokzsákok gyűrűjében. Sikerünk érdekében csak arra kell figyelnünk, mint egy jó édesanyának, hogy mindig legyen sapka a gyermek fején, különben az első fizikai kontaktusra feladja. Míg Sámsonnak a hajában, Lomaxnak mágikus sisakjában rejlik az ereje. Ezt többféleképpen is felhasználhatja: védelmet biztosít neki, de akár hozzá is vághatja az ellenséghez, ha a ringlispíl mozgás nem parancsolna elég tekintélyt. Ha viszont elveszítjük, még gyorsan utánarohanhatunk, de legkésőbb a következő nyereményként vissza fogjuk kapni.
Híd a 3D-hez
Bár alapvetően 2D-s platformjátékról beszélünk, néhány pálya erejéig a monitoron keresztül szinte besétálhatunk a manók világába. Előtér és háttér felváltva kerül reflektorfénybe, bár ilyenkor kissé zavaró, hogy összecsúsznak a síkok és nem lehetsz biztos benne, hogy az a mutogató hordó még a te szinteden van, vagy már eggyel hátrébb masírozik. Ugyanígy a hintákkal: becsapós, nagyon nem mindegy, hogy a semmi felett ugrálva melyiket kapod el, az optikai illúziót vagy a valódit. Mindez igazán különleges játékélményt biztosít, ami néha már túlságosan tökéletes. Cseppet nehezítő tényező, amikor egy hordón egyensúlyozol a víz felett, és egy elem premierplánban takarja ki a karakteredet. A grafikára egyébként nem lehet semmi panaszunk, gyönyörűen kidolgozott: az első fűszáltól a cserépedény repedésein át az ugródeszka utolsó lécéig minden a létező legélethűbben van megrajzolva, és még a háttér is él -- madarak vagy egyéb, apró tárgyak röpködnek, illetve felhők úsznak körülöttünk.
Újra együtt vagyunk!
Ha nem fulladtunk vízbe, a sötétben is bátrak voltunk, kihintáztuk magunkat, meghallgattuk az öreg varázsló összes tanácsát és belebújtunk minden kis dobozkába, amikért jól láthatóan rajong a főhős, elérkezünk a végső, döntő küzdelemhez, ahol is Evil Ed, a rosszfiúk jó szokásához híven tisztes távolságban próbál maradni tőlünk, és onnan uszítja ránk erőit, felsőbbsége teljes, de hamis tudatában. Persze -- jó esetben -- mi kerekedünk felül, ekkor a varázsló megköszöni szíves közreműködésünket, és újra összegyűlhet a teljes manókolónia, immár újra egymás társaságát élvezve.
