A trópuson, egy fatörzsben szólal meg a szolgálati telefon, amit Tembo, az elefánt kap fel gyorsan, hogy utána teljes harci díszben és felszerelésben repüljön madarakba kapaszkodva a nagyváros, egyben pedig a Földimogyoró-főhadiszállás felé. Miszter Bajuszkirály Generális (a név a fantáziám szüleménye, minden valós személlyel történő egyezés csak a véletlen műve) ugyanis az ormányosban látja az egyetlen esélyt, miközben a Fantom elnevezésű sereg egyszerűen leigázza bolygónkat. A feladat tehát: begyűjteni az összes földimogyorót, kiiktatni az ellenfeleket, megmenteni az itt-ott fülkékbe zárt lakosságot, valamint megtisztítani a három rendelkezésre álló világot, majd pedig a Fantomok erődjét, hogy a három főellenfél után az X-Menből szökött legfőbb gonoszt is eldádázzuk.
Badass mozgáskultúra
Ha az opciókat nézzük, Tembo valóban nagyon badass. Nekifutás, becsúszás, ugrás és lebegés, golyóvá alakulva pattogás, padló betörése, locsolás ormányunkkal – van lehetőségünk bőven, amit a pályák nagyjából ki is használnak, ráadásul a haladás alapvetően zökkenőmentes a kialakításnak hála, szóval jobb esetben végigzúzhatunk mindenen egy levegővétellel, már ha tisztában vagyunk az elrendezéssel. A normál katonákat ugyanis páncélosok, gránátosok, lángszórósok, kardosok váltják fel, jönnek a löveget és tüzet használó tankok, a helikopterek, az egyre nehezedő szinteket ezen túl még akadályok is nehezítik eloltandó lángoló koponyák, robbanó dobozok és csapdák képében. Vigyázni kell hát, a rohanásnak pedig megvan az a hátulütője is, hogy ha mindenen keresztülszáguldunk, kimaradunk az ellenség kiiktatásának kimaxolásából, a túlélők megmentéséből, a földimogyorók begyűjtéséből. Ezek közül az egyik a továbbjutáshoz szükséges, a másik extra, a harmadikkal pedig életeket szerezhetünk, ami nem elhanyagolható szempont az egyre nagyobb kihívást jelentő missziók teljesítése alatt.
Ismerős játékmenet
Mindez a főellenfelekkel együtt nagyon ismerős. Egy tucat címet fel lehetne sorolni, miből is táplálkozik Tembo, de legyünk elnézőek, elvégre a műfajban nem a legegyszerűbb dolog úgy újat alkotni, hogy az összetevők tulajdonképpen évtizedek óta nem nagyon változnak. Legalább van egy új szereplőnk, néhány vicces helyzetünk (leginkább a hátunkon lovagoló lakossággal, mert úgy egyébként próbál humoros lenni a Game Freak produkciója, mégis inkább csak megfáradt látszatot nyújt), valamint egy jól bevált formulánk. Mozgáskultúrája miatt ormányosunk leginkább Sonicra, a kék sündisznóra hasonlít – láss csodát, a platformer-ikon éppen haldoklóban van a Sega balfék megmozdulásai okán, így nem csoda az sem, ha kell az utánpótlás. Más kérdés, hogy sem a tipikus pályák, sem pedig a színtelen és szagtalan zenék nem okoznak olyan többlet hangulati élményt, aminek köszönhetően a szívünkhöz nőne ez a (kicsit mobilosnak tűnő) kaland. És ez a legnagyobb probléma, mert az öt órát felölelő három világ azért rejt pár izgalmas és élvezetes pillanatot a hegyekkel, völgyekkel, futurisztikus helyszínekkel, miközben ágyúkból lőnek ki minket és egy-egy helyzetben úgy érezzük, hogy egy hatalmas flipperbe kerültünk. Mindez azonban még mindig kevés.
Valami van…
…de nem az igazi. Egyértelmű. Az hagyján, hogy PC-n többször is bugba futottam (elefántom hátraszaltózott induláskor a semmibe, majd kipotyogott a pályáról, illetve párszor simán átestem a platformokon a végigjátszás alatt), sőt párszor összeomlott az egész program, mert ezeket a hibákat remélhetőleg hamar javítják. A baj inkább az, hogy bármennyire is próbálkozik, a Tembo soha nem lesz a műfaj jeles képviselője. Jópofa egy-egy pillanata, a normál elvárható szintet simán hozza a rajzfilmes grafikájával, vannak benne egészen jó ötletek is, de mindannyian jól tudjuk, hogy ez még kevés a halhatatlansághoz.
