Az erotika és az erőszak mindig is kényes téma lesz a videójátékokban, így nagy bátorságra (vagy őrültségre?) vall az, ha ezt a kettőt leplezetlenül és brutálisan öncélúan ötvözik egy játékban. A Madmind Studio játékai, vagyis az Agony és most a Succubus mindent megtestesítenek, ami miatt a szülők és politikusok tűz köré gyűlve kántálhatják, hogy „a videójáték ártalmas”. De jó ez nekünk? Nos, ennek a cikknek nem célja ezt eldönteni, inkább fókuszáljunk a magyar felirattal megjelent Succubusra, ami egy igazán vegyes érzéseket keltő játék lett. Egyrészről jogos a kérdés, hogy ezt minek kellett? Másrészről simán bűnös élvezet kategória. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
Trónfosztott királynő
Hősnőnk, ahogy az a címből sejthető, egy szukkubusz, aki az Agony főszereplőjének és a pokol jelenlegi urának, Nimródnak a szeretője. Vagyis ő is afféle királynő. De nem az az otthonülős fajta. Rendszeresen eljár, hogy lelkeket öldössön, kalandozzon, felfedezze a pokol bugyrait. Ám az egyik ilyen városnézés alatt belefut tisztavérű testvéreibe és a pokol fegyverei által sebezhetetlen Baphometbe, aki Nimród trónjára áhítozik. Öltözködést csak hírből ismerő hősnőnk kedvét és szárnyát szegik, és, ha a szeretője nem lép közbe, akkor az élete is odalenne. De szerencsére apuci megvédi, és innen indulhat a bosszúhadjárat. És jajj mindenkinek, aki felbosszantja a pokol első számú nőjét.
Ez már annyira rossz, hogy jó
Az Agony szimplán rossz játék volt. Ezer sebből vérzett, nem volt szórakoztató, az öncélú brutalitáson és már-már pornógráfiába (abból sem a jó ízlésűbe) áthajló jelenetein kívül semmi emlékezeteset nem tudott mutatni. A Madmind Studio viszont többé-kevésbé tanult a hibáiból.
A Succubusban még mindig benne van minden, amit az Agonyban utálni lehetett, amitől elborzadtunk, vagy amit talán szerettünk. Erős gyomrom van, és elég elfogadó vagyok, pláne játékok terén. Prűdséggel sem vádoltak még meg, és vannak elvetemült ötleteim, amiket szeretek papírra vetni novellákban vagy regényekben. De amikor a terhes nőt a belőle kitépett csecsemővel kell agyonverni, azért, hogy azonnal visszatöltsük az életerőnket, akkor azért ráncoltam a homlokomat.
Ilyesféle animációból amúgy rengeteg van. Az eszeveszett csapkodások közepette ugyanis a sárgán villogó ellenfeleket ki lehet végezni. Ugyanígy kivégzési animációt kapunk, ha a nagy tömeg legyakása végén sorra kerül az utolsó ellenfél. És persze a boss-harcok is teli vannak átvezetőkkel. A Madmind Studio minden pillanatot megragad, hogy külső nézetre váltva megmutassa főhősnőnket. A baj az, hogy a kivégző animációk, vagy a fent említett életerő-visszatöltő momentumok ismétlődőek és nagyon kevés van belőlük.
Így, ami elsőre megbotránkoztató, harmadikra még undorító, ötödikre már unalmas, tizedikre pedig kifejezetten idegesítő. Ugyanígy unalmasak a főküldetések közötti arénaharcok. A játék ugyanis így épül fel: otthonunkból kiindulva le kell tudnunk egy-két vagy több arénapályát. Ezeken tényleg nincsen semmi, csak egy halom lemészárlásra váró ellenfél. Aztán jöhet a sztorihoz kapcsolódó küldetés, aminek a pályája sok kis arénából épül fel, a végén egy bossszal.
A harc önmagában nem rossz, annak ellenére, hogy a játék MI helyett a sok lúd disznót győz metódust használja. Ugyanakkor itt működik. Szukkubit tényleg gyorsan maga alá tudja gyűrni a túlerő. Ráadásul életerőnket a kivégzésekkel tölthetjük vissza harc közben, szóval az esztelen csapkodás közben is oda kell figyelnünk, nehogy legyakjunk egy sárgán villogó ellenfelet. Apropó, ellenfelek terén is kellemesen változatos a játék. A bossok elleni harc pedig, bár szintén elég egyszerű, mégis nagyon élvezetes.
Technikai pokol
Sajnos a Succubus technikai oldalról is felemás. A dizájn még mindig pöpec, akárcsak az Agony-ban. És meg kell hagyni, a készítők nagyon nagy hangsúlyt fordítottak főhősnőnk megjelenésére, melle fizikájára (érezték a készítők, mi kell a jó játékhoz a játék eladhatóságához), és RPG-ket megszégyenítő testreszabhatóságára. Ahogy haladunk előre a sztoriban, és oldjuk fel az extra elemeket, külsejét az orrától a mellbőségen át a szarvai formájáig átalakíthatjuk. És vásárolhatunk neki különféle páncélokat, fegyvereket, de még a hubként szolgáló lakását is kedvünkre átalakíthatjuk, a nappalitól a trónszékéig.
Mindez szép és jó, csak közben rettenetesen bugos a játék. Bár javítják. Amikor elkezdtem a tesztelést, a karakterszerkesztő a pokol kínzóeszköze is lehetett volna, mostanra már csak egyszer-kétszer produkál például olyat, hogy a kiválasztott testfestés nem jelenik meg, vagy kilépés után egy nagy, sötét képernyőt bámulhatunk. De akad olyan is, hogy a kivégzési animáció közben hősnőnk a levegőt aprítja fel, vagy csak simán összeomlik a program.
A harcrendszer is kimerül annyiban, hogy ezzel vagy azzal a fegyverrel vagdalkozunk, esetleg elküldünk mellé valamilyen varázslatot, közben meg pusztulásig nyomkodjuk a kitérés gombot. Bár hozzáteszem, ez még egész jól működik, ugyanakkor nem lenne rossz, ha valami taktika is társulna az akcióhoz, teszem azt, nem lenne jó minden fegyver mindenki ellen. Ugyanakkor pozitívum, hogy a harcokban a pokol díszítő elemeit (tüskék, csápok, láva, feneketlen mélység) is felhasználhatjuk a javunkra.
Bűnös élvezet
A fentiek tükrében a Succubus valószínűleg nem fest túl jó képet, és ez nem véletlen. A készítőknek talán több időt kellett volna a játékmenetre és a bugok kiirtására szánni, mint arra, hogy hányféle erotikus jelenetet tudnak prezentálni a szukkubusszal, a lakásán vagy szelfizés közben (nem vicc, lehet szelfizni).
Ennek ellenére a játék mégsem olyan rossz, mint az Agony. Nem egy élvezhetetlen vacak, hanem egy élvezhető vacak. Leköti az embert, egyszerűségében (brutalitásában és erotikájában, fanyar humorában) szórakoztató, ráadásul még a sztori is bír annyi erővel, hogy az embert legalább egy kicsit érdekelje, mi lesz szukkubi sorsa. Szóval, ahogy a bevezetőben is írtam, a Succubus egy bűnös élvezet.
