E dobozos toldaléknak már mersze van rájátszani a legelemibb fantasy ősreflexekre. A mágikus szó: sárkány. A rájátszás pedig: nem egy, azaz egy darab sárkány – ehelyett mindjárt egy viharnyi sárkány. Mivel sem csodát, sem misztikus látomásokat nem várunk egy kiegészítőtől, óvatos közelítésünk roppant tisztességes teljesítménnyel szembesül, és ennek örülni tudunk. A mérleg: jó harmincórányi, friss egyjátékos hadjárat, egy új játszható érdekcsoport, egy rahedli csinos varázstárgy és egyéb csecsebecse, valamint egy új, időre menő többjátékos mód. (Persze a régiek is megmaradtak.)

A Spellforce univerzum eddigi legérdekesebb hozadéka kétségkívül az a bátorság, ahogy e világ a saját belső eseményeit, és határait formálja. Míg a sorozat Jó és Gonosz milliópróbás történeteként indult, addig a folytatás és annak kiegészítő csomagja már egy széthulló világot mutatott. A játékmenet szempontjából elementáris jelentőségűnek vélelmezhető portálok bezárultak, rég letűntnek sugalmazott, sötét érdekek rajzoltak árnyakat a vidékre – egy szélsőséges, ügyes csavar történt a narratív kínálat tükrében, mely a hasonló anyagoktól a mai napig szokatlannak mondható. Ami viszont a játékmechanizmust illeti, a kiegészítő mozgatórugói tökéletesen változatlanok maradtak - ne feledjük, hogy a második rész alapköveire szervezett bővítményről beszélünk.

Ez a sárkány érve

A Spellforce 2 kapcsán finom, de pontos eltolódást figyelhettünk meg az RPG elemek javára, főleg ami a központi karakterek köré szerveződő történetmesélés hangsúlyozását és a báziskiépítés mértékletességét illette – e tendencia üdvösítését szorgalmazza a Dragon Storm is. A Spellforce-univerzum szerepjátékelemei ugyanakkor szeretnek színesebbnek mutatkozni, mint amilyenek valójában, így a szintlépésekkor erősödő képességeink, a felszerelések és a varázslatok növekvő hatékonysága továbbra is a spártai recept vállalhatóságát becézik. Azaz: mindig az éppen hozzáférhető leghatékonyabb páncélokat, fegyvereket és varázslatokat célszerű magunkra aggatni és használni, mert ezek sosem mondhatnak csődöt, és minden körülmények között megfelelő lesz a funkciójuk. Gyakorlatilag nincs szükség a mérlegelésre. E gyermekbetegség immár hagyományszerűen rontja le a Spellforce RPG-ajánlásait, hiszen rugalmasság helyett éppen az egyirányúság szűkösebb keretei közé szorítja a szisztémát. Az alkotók kárpótlás gyanánt egy varázstárgykészítő modullal kedveskedtek nekünk, ahol mindenki létrehozhatja álmai katanáját. A kiegészítő ezen újítása azonban még hihetetlenül kezdetleges, olyannyira, hogy használata számunkra több fájdalommal, mint örömmel járt. A törekvésnek mindenesetre örülünk.


Az RTS-elemek vajmi keveset változtak a kezdetek óta, voltaképpen eléggé hagyományőrző, klasszicista játékélményt kristályosít a lágytest. E nyilvánvaló vezérvállalás viszont roppant ügyes, változatos kíméletességgel tálalja magát, így csak egy-egy nagyobb lélegzetvételű műveletsorozat végén tűnik fel, hogy tárgyunk valójában teljesen sztenderd RTS-élményt ad el használójának. Konklúzió: a keresztül-kasul bejárandó, leleményes vissza-visszatérésekkel fűszerezett világtérkép a hagyományőrzés óvatos álláspontján cseppfolyósodó RTS-élménnyel karöltve is tisztes kampányfelépítményt szállít. Noha a hozzáférhető képzettségfa változatlan maradt az előzményekhez képest, az új Shaikan frakciót mégis az érdemi újdonságok között említhetjük, annál is inkább, mivel az érdekszféra képességei a már ismert karaktercsoportok számára is hozzáférhetőek és fejleszthetőek. A tetszetős grafikus megjelenítésen túl a shaikanok által idézhető társlények hosszas sora, valamint pár hatékony védelmi varázslat jelentik az új frakció fontosabb újításait.

Mert ha sárkány tüsszent

A Dragon Storm minden eddiginél bátrabban méri a merész meglepetéseket és fordulatokat, miközben a 2004-es alapjáték nagy volumenű RTS-ütközeteit egy élettel telibb, jó értelemben csapongóbb világbemutatásra cseréli. Csapattársaink már opciószerűen elvállalható mellékküldetésekhez juttatnak minket a történet tetszőleges pontjain, ezek teljesítése pedig különleges képességek/tárgyak birtokbavételéhez vezet. E mellékküldetések elvégzése egyébként nem befolyásolja a történet fővonalának alakulását, melynek ezúttal mindenféle túlzás nélkül megajánlható az epikus definíció.


Általános kritikai észrevétel a Spellforce-sorozattal kapcsolatban, hogy a két stílus elemeit kombinálva ugyan piacképes szisztéma villantására alkalmas, ám ha a játék RTS és RPG összetevőit külön-külön nézzük, úgy az eredmény a mintaadó stílustársakhoz képest: sekélyes. Noha érzésünk szerint a rosszindulaton túl némi ráció is van ebben az érvben, úgy gondoljuk, hogy nem azért csinálták a játékot, hogy szétszereljék, és még úgy is gondoljuk, hogy egy újabb saját jogú folytatás örömére minden idők egyik legjelentősebb hibridévé érlelődhet a német sorozat. Pont ráérü