Ezüst ősz
A világ békés, mindenki örül, egy szó mint száz: itt valaminek történnie kell! Történik is, nem kapálni fogunk játékórák százain keresztül: a gonosz lesújt a világ fővárosára, Silverfallra, a helyi ősmágus pedig úgy dönt, utánajár, ki és miért is döntött úgy, hogy flekkensütést rendez a békés polgárok főszereplésével. Természetesen Jó és Gonosz összecsap, majd döntetlen félidő után vége is szakad az oktatópályának, és rádöbbenhetünk: otthonunkat elhagyni kényszerült menekült vagyunk, névtelen senki, akit természetesen fűt a bosszú és a vágy, hogy jól fenéken billentsük azokat, akik leültek szalonnázni a kertünkbe... Ha azt mondom, nincs új a nap alatt, akkora közhellyel élek, hogy a plafon is beleremeg, de ennél jobban nem lehetne jellemezni a Silverfall történetét. Gonosz, jó, világmegmentés, minden, ami egy fantasy szerepjátékba (egyes, minden kreativitást nélkülöző dizájnerek szerint) szükséges. Miután olyan programról beszélünk, amely leginkább akcióval operál, ezt akár el is nézhetnénk, bár érdemes megjegyezni, hogy ahol a sztori oltári nagy sablonokból áll, ott általában magával a játékkal is gondok vannak de ne siessünk annyira előre.
Rajzolt vér
A Silverfall még a megjelenése előtt két dologgal hívta fel magára a figyelmet: az egyik az volt, hogy igen kellemes reklámot kapott, a másik pedig az, hogy nem a mostani trendeknek megfelelő grafikával villogott, hanem a rajzfilmszerű, Cel Shading technológiával megoldott látványvilággal. A franciák rajzban igen erősek, így előre dörzsöltük a tenyerünket hogy aztán a megjelenés után jól arcra essünk. Nem, nem azt akarom mondani, hogy az eljárást kivették a játékból menet közben, pusztán azt, hogy bár tény, hogy alkalmazták, de annyira minimálisan, hogy tulajdonképpen teljesen felesleges volt. Gyakorlatilag egy fikarcnyi rajzfilmszerű elemet sem vetettek be: alacsony poligonszámú, szögletes szörnyek, karakterek aprítják egymást meglehetősen ronda animációs fázisok között, miközben az embernek csak akkor tűnik fel a rajzolt hatás, ha direkt figyel rá.
Azt azért nem mondom, hogy a Silverfall ronda volna, de bebizonyosodott újra, hogy megfelelő stílus nélkül alkalmazhatnak bármilyen effektet, nem jutnak semmire. Pedig ilyenekből nincs hiány: az ellenfelek rongybabaként repkednek szanaszét ütéseinktől, miközben a legmodernebb videokártyákat is megizzasztó látványelemekkel telik meg a képernyő széltében-hosszában. Éppen csak a stílus az, ami hiányzik, de az nagyon. Ha van valami, amit nem lehet kritizálni, az minden bizonnyal a zene: bár itt is érvényesülnek a fantasy sablonok (női kórusok dögivel), azért sikerült dúdolható dallamokat alkotni, amik képesek igazán elvarázsolni a játékost. Természetesen a modern grafikának ára van, méghozzá kis túlzással megfizethetetlen: ha valaki látott olyan konfigurációt, amivel a játék súlyos lassulások nélkül hajlandó elfutni, kap tőlünk egy virtuális hátbaveregetést. A cuccnak teljesen mindegy, hogy minimális beállításokkal, vagy éppenséggel maximumra tolt opciókkal esünk neki: a már említett jelenségek állandó vendégeink lesznek. A PhysX fizikai kártya segítségére siethet a hardvernek, de azért kérem szépen, láttunk mi már nem egyszer ennél bőven minőségibb fizikát, mégsem sikoltott a cucc több tízezer forintos kiegészítőért...
Irányítás terén nem fogunk újdonságokba botlani: a jobbklikk-balklikk kombinációt nyomkodjuk kőkeményen, ahogyan már a Diablóban is tettük. Míg az egyik a fegyverünkkel ad le támadást, a másik az előre bekonfigurált képességünket aktiválja. A grafika természetesen valós 3D, így forgathatunk vagy zoomolhatunk kedvünkre. Ha a kamera közel kerül a harctérhez, egyrészt nem látunk túl sokat (a motor nagyon hamar ködösít), másrészt szemügyre vehetjük az igencsak gyenge karaktermodelleket de itt legalább kidomborodik a rajzfilmszerű grafika...
Click'n'kill
A játékmenet ismerős lehet bárkinek, aki életében legalább egyszer találkozott Diablo-klónnal: gatyában-kapával indulunk neki a világnak, aztán fokozatosan elkezdünk erősödni, miközben küldetéseket oldunk meg, és rengeteg ellenfelet mészárolunk halomra. Ha legyőzünk egy szörnyet, annak erejétől függően tapasztalati pontokat kapunk, ha ezekből összegyűlik egy kazalnyi, szintet lépünk. Amint ez megtörténik, két fontos dolgot tehetünk: az első az, hogy elosztjuk a fő tulajdonságainkra kuporgatott pontjainkat. Négy ilyen van: erő, egészség, varázslat és ügyesség. Komoly döntéskényszer nincs, hiszen minden szintlépésnél ugyanennyi pontot is kapunk. A második lehetőség a különböző skillekben rejlik: mindig, amikor karakterünk hatalmasabbá válik, lehetőségünk lesz passzív, illetve aktív képességeket választanunk. Három fő osztály van: harc, mágia, és minden egyéb ezek közül válogathatunk kedvünkre. A Silverfallban nincsenek kasztok: mindenki a nulláról indul, aztán ahogy halad előre, saját maga határozhatja meg fejlődésének rögös útját. Ha valaki mágus szeretne lenni, elég tápolnia a manáját, és a képességek közül kiválogatnia a varázslatokhoz hasznosakat, ha pedig harcos, nos, akkor erő-izom, Unrealozom a recept.
A rendszer pokolian egyszerű, ehhez kapcsolódik a nyílt világ és milliónyi küldetés, legyen szó akár fő-, akár mellékszálakról. Nem kell aggódni, hogy esetleg eltévednénk, a kis térképen böhöm nagy nyilak mutatják, hogy éppen merre kell haladnunk. A missziók nem dobják fel a hangulatot különösebben: bár a párbeszédekben magunk határozhatjuk meg, mit felelünk, a döntési lehetőség legtöbbször kimerül az elfogadom illetve a hagyj békén opciókban. Ezek után jön a nagybetűs Kaland, amiben követnünk kell a fehér nyulat... elnézést, szóval nyilat, menet közben ezernyi ellenfelet lemészárolva, majd megérkezvén a helyszínre... nos, ott ismételten csak mészárolnunk kell, csak általában nagyobbat, esetleg más színűt.
Ez végszónak is remekül beillik: összességében csalódás a Silverfall. A rajzfilmszerű shader mellé nem társul az imádott francia stílus, a gépigény maga a pokol, a játékmenet pedig borzalmasan monoton, ráadásul a készítők egy pici egyéni ízt sem csempésztek bele. Aki szeret eszetlen módon mészárolni, annak azt mondom, nem annyira rossz azért, hogy ne érje meg tenni vele egy próbát, de aki nem rajong a stílusért, esetleg már rongyosra játszotta a klasszikusokat, az keressen magának más szórakozást: ez ugyanaz, amit már sokszor láttunk, csak éppen rongybaba-fizikával.
