A Fumito vezette Team Icóról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy csak úgy ontja magából a játékokat. 2001-ben ugye megjelent az Ico, a csapat bemutatkozása, egy érzelmes és gyönyörű mese a fiúról, aki kézen fogva vezeti társát, a frissiben megismert, titokzatos lányt, miközben együtt küzdenek meg az ellenséges árnyéksereggel. Ezt a korai remeket aztán viszonylag hamar követte az ugyanerre a platformra kiadott Shadow, ezután azonban 11 esztendőt kellett várni a visszatérésre, a régóta tologatott Guardianre, amit immáron a genDESIGN égisze alatt teremtett meg alkotója. Jó munkához persze idő kell, szokták volt mondani, ami ebben az esetben teljesen helytálló. Fumito művészeti alkotásként is jellemezhető videojátékai mind szívvel és lélekkel összerakott, valamilyen módon korszakalkotó kalandok, amiket jószerivel mutogatni kéne azoknak, akik szerint ez a szórakoztatási forma csak olcsó gyerekjáték. Más kérdés, hogy művészemberként és japánként (ha megfigyeled, arrafelé nem annyira a külsőségekre figyelnek, mint inkább a tartalomra) a Mester produkciói egy-egy szempontból megkérdőjelezhetőek. Az idejétmúlt irányítás rendre visszatérő probléma, sőt pont a Shadow of the Colossus volt az, ami pionírként, technikai csodaként túlszárnyalta a saját platformja képességeit. Ezáltal lett a gyönyörű, élvezetes és megindító mese a diavetítésszerű prezentáció áldozata, aminél nem is a játékmenet jelentette a kihívást, hanem az, hogy az ember szemei ne folyjanak ki. Kellett hát a remaster, mint egy falat kenyér…
Remastered by Bluepoint
A remaster, ami a PS3-as erejének hála már gond nélkül futott, kicsit pofásabb külsőt is kapott, noha az irányítás maradt a régi, ami némileg problémássá tette a kalandot. A felújításért egyébként az austini Bluepoint Games felelt, a csapat pedig leginkább mások játékainak restaurálásában van otthon. Lehetne mondani, hogy „persze, máshoz nem értenek”, de a dolgukat jól végzik, erre már számtalan példa volt. Így a 2011-es The Ico & Shadow of the Colossus Collection is nagyszerűen működött, kihasználva a hardver képességeit, sok hibát javítva, aminek hála új erőre kapott az egyedi kaland.
A külső nézetes, nagyjából 6-10 órás kaland, avagy ízig-vérig mese, aminek elején magányos alak lovagol be egy ősi épület falai közé, ahol élettelen, női testet helyez le óvatosan az évszázadokat látott kövekre. Lassan kiderül, régi erők élnek még mindig a titokzatos helyen, amely a tiltott földre vezet, hol bálványok élő megtestesülései, igazi kolosszusok tanyáznak. Ahhoz, hogy a holtakat valaki visszahozhassa az élők közé, ezeket a lényeket kell elpusztítani, megszerezve erejüket. Szóval a fiú ismét hűséges lovára pattan, hogy megtalálja és legyőzze az egyébként barátságosan lézengő óriásokat, akiken minden esetben valahol ott van elrejtve a gyenge pontjuk a páncélzat vagy éppen a szőrzet alatt.
Ez a felfedezés és vadászat kettős adja meg a Shadow of the Colossus különlegességét. A hatalmas, szabadon bejárható területen bármerre közlekedhetsz, síkságokat, tavakat, sivatagokat, erdőket és hegyeket találhatsz, különleges kardod pedig fényével mutatja, hol lesz a következő áldozatod. Áldozat, igen, szó szerinti préda, elvégre a kolosszusok az esetek többségében nem támadnak, csak miután megsebezted őket, éppen ezért nehéz néha életüket venni, még úgy is, hogy tulajdonképpen tisztában vagy vele: nem létező, nem érző és lélegző lényekről van szó. A hatalmas monstrumok testébe ideig-óráig belekapaszkodhatsz (a kis templomoknál rejtőző gyíkok kristályfarkával növelheted a staminád, hogy minél tovább bírj megmaradni a felületeken), hogy azután megtaláld kékesen világító pontjukat/pontjaikat. Amikor pedig kardod belemar a húsba, mikor az élet utolsó szikrája is távozik a legyőzhetetlennek tűnő teremtményekből, akkor nemcsak a zene sír fel szívszorongató módon, hanem valahol mélyen te is. Mert ilyen csodálatos, hatalmas és örökkön örökké létezőnek tűnő létformáknak nem szabadna meghalniuk. Még videojátékban SEM. És ezennel elküldeném felfelé tartott középső ujjamat a bálnavadászoknak.
Még mindig ámulat
A Bluepoint Games pedig, ahogyan azt tette 2011-ben, ismét remek munkát végzett. Sőt jelenleg a csapat fő műve a PS4-es SotC, ami mintha egy teljesen új játék volna. A grafikai elemeket ugyanis az alapoktól írta újra a stúdió, miközben értő kezek az irányítást is modernizálták. Ennek hála, hogy bár a játék maga egy az egyben ugyanaz, mint amit Fumito sok-sok éve megálmodott, illetve a zene és a hangok terén sem történt semmi reform, mégis olyan érzése támadhat a régi kalandot ismerőknek, mintha egy vadonatúj, 2018-as programmal ismerkednének. Mert bizony a nosztalgia és az emlék csal – a Shadow nem volt kifejezetten szép a maga idejében, csak a nyitott világhoz és méretekhez mérten festettek jól a kolosszusok. Ehhez képest most olyan a külcsín, mint az álom. Egyszerűen ámulatba ejtők az immáron teljes pompájukban megtekinthető helyszínek, a szálanként kidolgozott növényzettel, a szélben repkedő homokszemekkel, az élő környezettel, amit a legtöbb mai játék is megirigyelhetne. Egymás mellé állítva a régi verziót és az újat, olyan szembetűnő a különbség, amilyenre ritkán van példa, vagy talán még nem is volt – szigorúan a felújításoknál maradva. Tényleg le a kalappal.
Innentől pedig marad az átélhető élmény, a grandiózus elmesélés, ami viszont a régi. Egyfajta körforgás ez, amelynek során a keresőfény segítségével megtalálod a kolosszust; rájössz, hogyan lehet megmászni az elsőre elérhetetlen lényt; megkeresed a gyenge pontját; megpróbálod megtartani magad a testen; dolgod végeztével a központi épületben ébredsz, megszerezve a titánban szunnyadó erőt. Hogy közben mi minden történik még, az persze változó. A lények megpróbálnak levetni magukról, a vízbe vagy a levegőbe menekülnek (van íjad is), elektromossággal és méreggel védekeznek, vagy egyszerűen megpróbálnak eltaposni. A kihívás megvan, bár normál fokozaton nem szívatós, meg egyébként is inkább az élmény a lényeg a varázslatos zenékkel, amik a kolosszusok megpillantásakor csendülnek fel, vagy akkor, mikor a hátukba kapaszkodsz.
Az új generációnak
Aki ismeri az eredeti csapat munkásságát, jól tudja, hogy a történet nem párbeszédekkel tele, direkt módon teljesedik ki, inkább érzésekből és kulcsmomentumokból táplálkozik. A játék maga a felfedezés és a harc, a problémamegoldás, leginkább pedig a kettősség. Az a különleges szorítás a gyomrod és szíved tájékán, amikor nekiállsz felkutatni következő áldozatod, és előre tudod, sebesülései nemcsak neki fognak fájni, hanem neked is. Részben morális gondolatok videojátékba kódolása, amik egyfelől a szeretet erejét mutatják, miszerint bármire képes vagy azokért, akik igazán fontosak számodra, másfelől pedig az önzést, elvégre ősi lényeket tűntetsz el a föld színéről percek alatt, csak mert érdekeid úgy kívánják. Őket pedig onnantól senki nem hozza vissza.
Sokat lehetne beszélni a játékról és a történetről. Mert újító, úttörő volt a maga idejében. Hogy manapság már sokszor lehet hatalmas lényeket megmászni, az nem a Shadow of the Colossus hibája, hiszen elsők között hozta ezt a lehetőséget. Ráadásul hangulata még ma is rendkívül erős, ahogy zenéit is öröm hallgatni, miközben a látványvilága valóban mai minőségben pompázik. A főhőst és lovát néha meg kell regulázni, de általában már az irányítással sincs gond. És ezért nagyszerű ez a remake, ez az alapoktól újraírt verzió – mert az újabb generációkkal is megoszthatja mindazt, amit régen hatalmasakat nyelve, borzongva éltek át mindazok, akik ott ültek a PS2 vagy PS3 előtt. Prón ráadásul 60 fps mellett (4K-nál csak 30). Tényleg érdemes nekiesni, akár játszottál vele korábban, akár nem.
