A Project Wingman le sem tagadhatná, hogy Ace Combat-hommage, hiszen hivatalosan is annak készült. A 9-10 órás küldetéssor jelentős részében első látásra simán összetéveszthető a két cím, mintha csak egy erősebb DLC-t kaptunk volna a Skies Unknownhoz. Sőt, nekem összességében még jobban is tetszett, mint az „eredeti”, bár a friss élmény miatt a Wingman némi előnybe került.
Szimulátor, japánosítva
Ha valakinek kimaradt az életéből az Ace Combat-sorozat, vagy legalábbis a PC-re megjelent hetedik rész (az Assault Horizont most inkább hagyjuk), talán nem is ismeri ezt az eléggé speciális, akció-szimulátor műfajt. Az ilyen játékok alapvetően szimulátorok, de nem „hivatalos”, rettentő részletes és bonyolult, sokkal inkább arcade-es verziók. Például van külső nézet, és ha kérjük (persze nem muszáj), a program hajlandó úgy leegyszerűsíteni a repülés modellt, hogy kanyarodáshoz elég elhúzni egy irányba a joyt a gamepadon. Igen, az összes kezelőgomb elfér a gamepadon.
Ja, és úgy mellesleg a valódi harci repülőkre feltűnően hasonlító gépeink alapfelszereltsége 100+ irányított rakéta, bármilyen cél ellen, meg még pár tucat specializált eszköz – amelyekre gyakran mind szükségünk is lesz a bevetések során megsemmisítendő temérdek légi és földi célpont ellen. Van, akinek ez már kizáró ok, mert egyszerűen nevetséges, de ha sikerül túllendülni rajta, szerintem néha kimondottan zen érzés egy hatalmas légicsatában kerülgetni a rakétákat, miközben igyekszünk beállni a 10-15 ellenséges gép valamelyike mögé az ideális tüzelő helyzethez. Ezért is került fel az Ace Combat 7 a 2019 legjobbjai listámra (akciósan 20 euró alatt behúzható, minden érdeklődőnek ajánlom – spoiler – azt is).
Ace Combat light
A Project Wingmant készítő csapat sokkal kisebb, és lényegesen kevesebb pénzből kellett boldogulnia, mint a Bandai Namconak. Emiatt, no meg mert a hommage nem teljes klónt jelent, akadnak kisebb-nagyobb különbségek, hiányosságok az Ace Combathez képest. És éppen a hiányosságok némelyike miatt kedvelem jobban az „áramvonalasított” verziót. Az Ace Combat fő ismertetőjegye például az, hogy a küldetések között gyakran elég fura átvezető videói vannak. Ahogy az is, hogy a bevetések egy jelentős részében valami őrültséggel zavarnak minket össze: nem mehetünk egy magassághatár fölé, 10 percig lopakodnunk kell radarok között, folyton belénk csap a villám, alagútban kell száguldoznunk és hasonlók. Vérpezsdítő, bosszantó, élvezetes elemek, de amikor a történetet befejeztem, és csak úgy pihentetően repkednék egy kicsit, a küldetések nagy része kiesik miattuk.
A Project Wingmanhez nem készítettek videókat. A küldetések előtti és utáni eligazítás során kapunk némi információt arról is, mi történik a világban, és hol tart a történet. Ezen felül bevetés közben, a rádióforgalmazásokból derül még ki pár – olykor személyes – részlet, mármint, ha a 2-3. alkalommal már arra is tudunk figyelni. Az alaptörténet szerint amúgy zsoldosként segítjük egy kicsi, de különleges erőforrásban gazdag ország kiválását egy nagy, gonosz(?) birodalomból, enyhe csavarokkal. Ettől senki nem fog szívrohamot kapni.
Az eligazítás és repülés között még kiválaszthatjuk, hogy milyen géppel ugrunk neki a feladatnak azokból, amiket a zsoldból már megvettünk, és valamennyire a fegyverzetüket is küldetésre szabhatjuk, majd irány a daráló. Amit a másik hiányosság dob fel: az extrém körülmények okozta kihívásoké. Akad néhány, csak megfelelő irányból eltalálható cél, és egyszer utasszállítók között kell légi harcot vívni, amiknek persze kondenzcsíkja sem görbülhet, de nagyjából ennyi, nyugodtan koncentrálhatunk a célpontokra – a kivételekre még visszatérek.
Sas 1, Fox 2!
Maga a légiharc remek élmény. Gyakran nagy hadmozdulatokban veszünk részt, így az ég tele saját és ellenséges harci gépekkel. Akárhova nézünk, akad egy célpont, és persze olyan ellenfél is, aki ránk vadászik. Közben zajlik a hol professzionális, hol csevegős rádióforgalom, amiben szokás szerint az ellenfelünket is halljuk, hangulatépítésként (ezen szintén kiborultak már páran, pedig szórakoztató). És némelyik csatában, a nehézségi szinttől függő gyakorisággal, feltűnnek ászok is.
Ők sokkal több rakétát bírnak ki, mint a sima ellenfelek, ráadásul lényegesen nehezebb őket eltalálni, mivel szokásuk, hogy egy másodperc alatt 180 fokot fordulnak, teljes sebességen, így simán lerázzák a rakétáinkat, és nekünk sem könnyű velük fordulni, amíg nem szerzünk be olyan gépet, amin elérhető az ehhez szükséges gravitáció-kikapcsoló (AOA limiter néven). Ellenük meg kell találnunk a nekünk kézre álló taktikát, eltávolodni rácsapásokhoz, a hátukban maradni jókor elengedett rakétákkal, spammelni az MLAA-t, vagy csak gépágyúval szétszedni a kis rohadékokat.
Ha pedig a kampány végére érünk, vár minket a Conquest rész, ahol területeket kell elfoglalni, a kisebb küldetések teljesítésével. Ebben persze egyre több és erősebb ellenfél akar majd megakadályozni minket, de mi is egyre jobb gépekbe ülhetünk a feladatokkal szerzett presztizzsel, a kapott pénzből pedig társakat vásárolhatunk, így egész komoly csapásmérő kötelékké nőhetjük ki magunkat. Kezdéskor a változatosság kedvéért még különféle extra nehezítéseket és bonyodalmakat is bekapcsolhatunk, csak tartsuk észben, hogy a hódítást minden halálunkkor elölről kell kezdenünk.
System: Miss
Bár az összesen 21 küldetés többsége remek, becsúszott két megosztóbb is. Az egyik a kötelező fordulat utáni „most érzelmeid lesznek, mert azt mondtuk”, aminek a második felére legalább befut egy elég izgalmas ász – ez a jelenet viszont az egyetlen átvezetőnek szánt, közepesen kínos hangfelvétellel zárul. A másik sajnos pont a legutolsó, ahol egy vacak dramaturgiai fordulat után egy túlspilázott, és az állandó lézer show miatt első pár alkalommal alig követhető ász-csata jön.
Apróbb hiány és kellemetlenség: zavaró, hogy a megvásárolható gépek száma alacsonyabb, mint szeretném (A10-et is kihagyták), és nincsenek feloldható, tehát a repülési tulajdonságokat a stílusunkra szabó kiegészítők. Célok befogására csak egyetlen gomb szolgál, így néha macerás váltogatni, és csapattársainkat sem utasíthatjuk a csatában, saját belátásuk szerint teszik a dolguk, sejthető hatékonysággal.
A legnagyobb gondom talán az, hogy a készítők imádják a fekete-vörös kombinációt. Persze a darkosságot és a sok lávaszerűséget a történet is indokolja, de a játék gyakran elég sötét. Remélhetően nem csak azért, hogy elrejtsék a kicsit visszafogottabb grafikát, mert abból (remélem) senki nem vár AAA szintet. Némelyik ász esetében meg pont a ló túloldalán landoltak: olyan tűzijátékot kapunk, hogy csak győzzük kerülgetni a különleges lövedékeket. A Cyberpunk 2077-ből tanulva itt szeretnék figyelmeztetni mindenkit, aki érzékeny a villódzásra, hogy legyen óvatos, mert időnként bizony lesznek diszkófények.
Ó, és nincs mentés a küldetések fázisai között. Ha az utolsó pillanatban ütközünk neki valaminek, vagy követünk el valami más kínos hibát, mindent kezdhetünk a legelejéről. Na, ezen nem ártana sürgősen változtatni.
I feel the need…
Annak ellenére, hogy a grafika nem hiper részletes, a gépek jól festenek, a robbanások nemkülönben, a sötét/fényes arányokon meg talán még csiszolnak a készítők. Az esetek többségében a szinkronszínészek tisztes munkát végeztek, a zeneszerző remekelt. A történet, izé… van. Nem túl maradandó, nem meglepő, viszont átugorható, ha valaki sietne a csatába.
Akadnak ugyan apróbb gyengeségek és hiányosságok, de azok számomra eltörpültek a játékélmény mellett. Terveim szerint a Project Wingman sokáig foglalja még a helyet a gépemen, némi meditatív mészárláshoz. És persze mindenkinek ajánlom, hogy ha szereti ezt a műfajt, vágjon bele Cascadia felszabadításába.
