Tavaly Maszuda Kei vette át a parancsnokságot a PES-széria fedélzetén a távozó Takacuka „Seabass” Singo után, és sikerült jó irányba kormányozni a sorozat zátonyok felé sodródó hajóját. Mivel a múlt évben szinte az alapjaitól építették újjá a játékot a derék japán fejlesztők, így érthető volt a közel sem hibátlan, ám összességében mégis biztató végeredmény. Ezek után joggal reménykedtünk benne, hogy az új grafikai motorral felvértezett idei epizód, amit csak szerényen „egy új korszak hajnalaként” aposztrofált a kiadó, a sorozat legjobb pillanatait idézi majd. Lássuk, hogy működik-e a távol-keleti futballmágia!
MASSzív változások
A legnagyobb pozitívumokat egyértelműen a látvány és a játékmenet terén könyvelheti el a PES 2014, e mögött pedig a vadiúj, nextgen képes FOX Engine áll, amit ráadásul nemcsak a konzolos, de a PC-s kiadás is megkapott. Szó mi szó, ráfért már egy esztétikai ráncfelvarrás a Konami üdvöskéjére, és a Kojima Productions szörnyetege tökéletesnek bizonyult a feladat elvégzésére – ne feledjük, hogy a motor olyan alkotások brutális látványvilágáért is felel majd, mint például a Metal Gear Solid V: The Phantom Pain! Ennek megfelelően a 3D-s közönség élettel teli, a szemünk elé táruló látvány pedig pofásabb, mint valaha: a pályák, a stadionok, a játékosok modelljei mind-mind élethűek, és a környezeti tárgyak, labdák, kapufák is szebben textúráltak. Nyoma sincs a viasszerű bőrnek a játékosokon, a fényhatások kellemesek a szemnek, és végre a gyepszőnyeg sem egy zöld abroszra emlékeztet. Egyszóval grafikailag nagyot javult a széria, még úgy is, hogy nyilvánvalóan ez még nem a végső határa a FOX képességeinek, illetőleg az átvezető animációkon és a játékosok fizimiskáján volna még mit csiszolni.
Nem meglepő, hogy a főbb változásokat egytől egyig az új motor köré építették a fejlesztők, így például a játékosok fizikai kontaktusaiért felelős M.A.S.S. (Motion Animation Stability System) rendszert, és a labda pattanását, pörgését, forgását még realisztikusabbá varázsoló TrueBall technikát is. Előbbi igencsak megdobja a játékélményt, végre igazi súlya van a virtuális futballistáknak, ami a csontrepesztő összecsapásokon drasztikusan érződik, ráadásul a rendszer figyelembe veszi az ütköző felek fizikai adottságait is, így a végeredmény tényleg közel áll a valósághoz. Persze ahogy annak idején a FIFA-szériába bevezetett Impact Engine esetében, még itt is találkozhatunk megmosolyogtató jelentekkel, mikor minimális kontaktust követően hatalmasat zakóznak az aranylábúak, de egyáltalában nem zavaró mennyiségben. Ennél egy fokkal kifinomultabb a TrueBall Tech, amire nem lehet panaszunk, minden felületről úgy pattan vissza a laszti, ahogyan kell, realisztikusan csavarodik, szitál a levegőben, szóval hibátlan a megvalósítás.
Ezek a változások alaposan befolyásolják a játékmenetet, ennélfogva még a tavalyinál is egy picit lassabb, taktikusabb futballt kapunk. A PES 2013-ban jól bemutatkozó funkciók tovább bővültek, a 360 fokos mozgáslehetőség kiegészült például egy, a labda és a játékos mozgását külön kezelő rendszerrel, így biztosítva az ördöngös testcseleket, az első labdaérintések új figurákkal gazdagodtak (akár a legendássá vált Bergkamp-féle alázást is leutánozhatjuk immár), a Player ID segítségével pedig megközelítőleg ötven sztár egyéni mozdulatait láthatjuk viszont a pályán. A passz- és lövési rendszer szintén fejlődött, mostantól pixelre pontosan oda tehetjük és rúghatjuk a labdát, ahová csak szeretnénk, ráadásul ahogyan csak szeretnénk: ívelve, csavarva, laposan, netán pörgetve.
Ennek megfelelően az irányítást bizony gyakorolni kell, mert sokkal összetettebb, sokrétűbb és nehezebb lett. Sőt, kissé talán túlbonyolított, ami a pontos kiugratásoknál érződik a legjobban, hiszen a gomblenyomást követően még egy indikátort is be kellene állítanunk, hogy hova szeretnénk valójában passzolni a bőrgolyót, ez pedig egy pörgős meccsen, ahol a játékosunkat mondjuk három védő fogja közre vérre éhesen, csaknem lehetetlen feladat. Cserébe azonban a rutinos PES-rajongók is találnak majd finomságokat még jó pár játékóra elteltét követően is. Ha mégsem boldogulnánk, akkor a tréning menüpontban az irányítás minden csínját-bínját megtanulhatjuk, de elég nagy kapufának tűnik, hogy pont a játékmenetet érintő újdonságokra nem kapunk gyakorlófeladatokat, csupán oktatóvideókon tekinthetjük meg azok működését.
Kimaradt ziccerek
A taktikai repertoár a Combination Play opcióval egészült ki, melyben beállíthatjuk, hogy az egyes csapatrészek milyen alapvető utasítások szerint mozogjanak a pályán, például a szélsők az alapvonalig fussanak beadás lehetőségét keresve, vagy cselezzenek befelé, az előretolt ék megtartsa a labdát vagy elvonja a bekkek figyelmét, hogy helyzetet teremtsen a társaknak, vagy éppen a belső védők segítsenek-e ki a balbunkónak, ha az szorult helyzetbe kerül. Maga az ötlet nagyon jó, de ennek leginkább a nagyon-nagyon profik örülhetnek. Tippelni sem merek, hogy mennyit kellene ahhoz játszani, hogy ezeket kihasználva előnyt kovácsolhassunk magunknak, hiszen itt becsukott szemmel kell tudnunk, hogy melyik játékosunk merre mozdul a pályán egy adott szituációban.
Ugyancsak ígéretesen hangzik a futballisták lelki állapotára fókuszáló Heart rendszer is, és habár az elgondolás remek, a pályán sajnos kevés érződik mindebből. A funkció amúgy arra szolgál(na), hogy különböző színekkel jelezze a játékosok idegállapotát, ami a mérkőzés közben dinamikusan változik teljesítményük függvényében. A hazai pályán játszók alapvetően magabiztosabban rúgják a bőrt, a moráljukat pedig a közönség biztatása vagy egy-egy jó passz, szép cselsorozat csak tovább növeli. Egy rossz megoldás persze épp az ellenkező hatást erősíti, így például a büntetőknél vagy a szabadrúgásoknál nem árt egy pillantást vetni erre az értékre is, mert ha az adott játékosunk éppen maga alatt van, akkor nagyobb az esélye, hogy hibázni fog. Elviekben, mert a gyakorlatban szinte semmi különbség nem mutatkozik a különböző lelkiállapotú játékosok között.
Ejnye, Konami!
Éééééés ezzel végére is értünk az érdemi újításoknak. Persze a felsoroltak komoly előrelépést jelentenek, de lett volna bőven egyéb tennivaló, hogy egy igazán ütős programot kapjunk. A kezelőfelület és a menürendszer például egyszerűen pocsék, nehézkes és kusza, a dizájn pedig meglehetősen idejétmúlt tákolmány. A különböző játékmódok szinte változatlanok maradtak egy-egy jelentéktelen apróságot leszámítva: a továbbra is vontatott és sokat töltögető Master League-ben mostantól menedzselhetünk válogatottakat, a Become a Legendben kipróbálhatjuk a rettentő unalmas és átgondolatlan kapusposztot, azt pedig nem nevezném érdemi előrelépésnek, hogy a tavaly egészen érthetetlen módon kimaradt sima bajnokság mód visszakerült a választható opciók közé. Az online szekció pedig (ami csak az első patch telepítése után aktiválódik) igazából említésre sem méltó, mert ott aztán tényleg egy az egyben a tavalyi szegényes felhozatallal találkozhatunk. Talán csak a 11 a 11 elleni játéklehetőség jelenthet némi vonzerőt – persze csak akkor, ha majd végre működőképessé válik.
Emiatt kissé felemás szájízt hagy maga után a PES 2014: érződik rajta a rengeteg munka, de az is, hogy még pár hét feszített fejlesztéssel egy sokkal komplettebb portékával rukkolhatott volna elő a Konami, mint a végül kiadásra került majdhogynem félkész verzió. És ezt nemcsak azért mondom, mert az időjárási viszonyok leprogramozására már nem maradt idő és energia (esővel, hóval nem is találkozhatunk a pályákon), hanem mert a játék szinte minden elemében mutat kisebb-nagyobb hiányosságokat. Nyilvánvalóan ezek közül sokat javítanak majd az elkövetkező hetekben, hónapokban érkező patchek és persze a lelkes modderek, de a kiadó részéről ez nem tükröz túl szimpatikus hozzáállást. Pedig kutya kötelességük volna a legkisebb apróságra is odafigyelni, pláne, hogy már nem az örökös második helyre, hanem a műfaj trónjára pályáznak.
