Halálos ölelés

A szörny üvöltéséből sikoly lett, majd végül teljesen elveszett a homok érdesen szitáló hangjában. A herceg szemhéja oly nehéz lett, hogy nem ellenkezett; átadta magát az utazással járó vízióknak, melyek érzékeibe kaptak és a lelkét szabdalták. Múltja meghatározó képei jelentek meg előtte, és minden jelenethez szavak járultak, lándzsákat mártva szívébe.

„Csak a tőr tudja befolyásolni a homokórát… Add ide, és meg nem történté tehetem azt a hibát, melyet elkövettél.” — mondta egy megfáradt, ám fenyegető hang. Ebben a pillanatban jelent meg előtte Azad összeomló főcsarnoka és az orgánum forrása, a lila turbános vezír, kinek csontos ujjai a herceg kezében lévő tőrért nyúltak.

Az időutazó harmadik személyként szemlélte az eseményeket és reflektált rájuk magában.

A homokórát apja nagy ellensége, a maharadzsa templomából hozták el, és pár tucat egzotikus állatfajta és egy háremnyi nővel egyetemben a szomszédos szövetségesnek ajándékozta a király. A vezír ármánykodása következtében a herceg birtokában lévő ereklye, az Idő Tőre egyesült az órával, és a kiömlő homok elpusztította a palota nagy részét, annak lakóit pedig agyatlan szörnyekké változtatta.


Ahogy hátrált az ifjú trónörökös, az utazó megpillantotta arcát, amelyen nemcsak naivitásából való kizökkentséget, hanem ártatlanságot is felfedezni vélt. Előtte volt hét évvel ezelőtti önmaga, egy olyan ember, aki nem akart senkit sem bántani, ám bűnözőként kezelték, aki nem akart két rossz közül választani, mégis erre kényszerült.

A vezír ismét rászólt: „Add ide!”

Ekkor döntött magában; vetett egy tigrisbukfencet, mielőtt a törmelék elzárhatta volna menekülési útvonalát. Biztonságban érezhette magát a vezírtől, ám a monstrumoktól nem; kivonta szablyáját, és néhány suhintással levágott egy, a többitől lemaradt bestiát. Ránézett a tőrre, és a földön fekvő szörnybe szúrta. Az arcára kiülő érzés összetéveszthetetlen volt bármi mással: sajnálat — azok iránt, akik miatta vesztek el.

A tőr fénye elvakította, megszűnt a vízió, egy újabbnak adva át vele a helyet. A herceg félretolva a vérvörös ponyvát belépett a kunyhóba. Az utazó hatalmas változást vett észre; ez már önmaga volt, pár héttel ezelőtt, arcvonásai ekkorra már megerősödtek, viszont nem látta nyomát annak az ominózus sebhelynek, mely egy ideig zavarta látásában. Aztán már eszébe jutott, hogy azt az ezután következő hosszú úton szerezte.

Ahogy visszaigazította a vászont, hogy a szél ne fújjon be több homokot a sátorba, az utazó megpillantotta a köpeny alatt megbújó két pengét, melyen megszáradt vér jelezte, hogy kovácsolása óta nem egyszer használták.

A sötétített helyiség közepén egy éppen feltápászkodó öregember volt, mellette tekercsek, vázák, tárolóedények hevertek. Az egész hely bűzlött az idegen praktikáktól.

— Hercegem! — üdvözölte az öreg; az utazó pedig másodszorra sem tudta megállapítani a hangjából, hogy hány nyarat látott.
— Mentor... — akart volna mondani valamit, de inkább a tárgyra tért. — Temérdek legendát hallottam már, de ezt nagyon fontos lenne tudnom. Az Idő…
— Az Idő Szigete. — az öreg tudta, miért jön a herceg, még ha nem is mondta neki. — A hely, ahol homokot megteremtették. A hely, ahonnan a maharadzsa megszerezte a homokórát.
— És lehetséges ezt a szigetet elérni? Sikerülhet?
— Azt regélik, hogy a maharadzsa talált kapukat, melyek a múltba vezetnek.
— Átlépve generációkon. Vissza, egészen a gyökerekig. Valami rettentő dolog történt, mikor hadseregünk bevette az uralkodó templomát.
— Meglelted az Idő Homokját.
— Rosszabb. Kiengedtem.
— Az, aki szabad utat enged a homoknak, meg fog halni…
— Meg kellett ölnöm azokat, akik mellettem álltak, akiket szerettem. — mondta a herceg, remegő hangon, remélve, hogy valamilyen módon megbocsátást nyer. Kósza reménynek bizonyult. — De most egy megállíthatatlan bestia üldöz… Életemben először, félek. — egy tartóoszlopnak támaszkodva vallotta be, nem csak az öregnek, hanem magának is.
— És meg fogsz halni. – fejezte be mentora eszmefuttatását.

A herceget ez utóbbi mondat kellemetlen ölelésébe fonta, ám megszólalt, mielőtt beleszédült volna a cseppet sem megnyugtató színű ponyva hullámzásába. A kint fúvó szél nem mutatott könyörületet.

— A homokóra által sikerült megváltoztatnom az időt, és úgy alakítanom, hogy ne egyesítsem a tőrt vele.
— A bestia… a Dahaka az idő egyik őrizője. El fog kapni, és szembesíteni fog a végzeteddel.
— Muszáj megpróbálnom.
— Őrültség. Még ha sikerül is eljutnod a szigetre, szembe kell nézned nem csak üldöződdel, hanem az Idő Császárnőjével is.
— Visszautazok a múltba, és megakadályozom a homok megteremtését, s így a Dahakának sem lesz oka üldözni engem.
— Menj hát, hercegem. De tudd: nem fogod elérni célod. Nem tudod megváltoztatni a sorsodat. Senki sem képes rá.

Ahogy ezt kimondta az öregember, az utazót egy erő rántotta vissza eszméletébe. A földön feküdt, feltápászkodni nem tudott; csupán mereven nézett maga elé a sokktól.

Változások

Végül felállt, tudván, hogy minden elvesztegetett másodperc a halálát sietteti. Maga mögött hagyta a termet, vele együtt a vízfüggöny megnyugtató hangját. Mivel a múltban volt, nem kellett tartania a Dahakától. Annak idején tanulmányozta a nyugati, hellenisztikus kultúra mitológiáját apja udvarában, s látott képeket egy hasonló lényről, a Minótauroszról. A testfelépítése egy emberére hajazott leginkább, ám a feje, illetve végtagjai egy bikáé is lehettek volna. Az őt üldöző kreatúrát ennél jóval többel áldotta meg a sors: mellkasából csápok nyúltak ki, sötét aurája minden életet kiszipolyozott, ökle útjába semmi sem állhatott. A hercegnek azonban volt egy lapja, amit kijátszhatott ellene. Ez pedig a víz volt, az élet forrása, a Dahaka ellentéte és ellensége.

Bár gondolatai a rohamtól meglehetősen kuszák voltak, minden erejével azon volt, hogy fókusza az őt megölni vágyókon legyen. Éppen emiatt történhetett az, hogy a padló egyik üregéből kiemelkedő forgóoszlop pengéi nem fejezték le, és egy gyors bukfenccel a tőle pár ujjnyira táncolót is kicselezte. Amint két lábra érkezett, nagy léptekkel futni kezdett, minden mozdulatát egy-egy kattanás, majd suhogó acél hangja kísérte. Mögötte rozsda lepte tüskék emelkedtek ki a talajból, ám ahelyett, hogy megszaporázta volna lépteit, lelassított, és sétálni kezdett a lyukacsos járólapokon. Mögötte áthatolhatatlan lándzsarengeteg emelkedett ki, és tempója miatt egyre inkább közelebbinek tűntek azok az ominózus hangok.

Hirtelen előrelendült, ugrott egyet, elkerülve ezzel a falból kiköszönő szablyapengét, majd ismét felvette a futótempót, átkelve egy újabb oszloppáron, melyek vízszintesen mozogtak, és a nyakát szegik, ha nem lassított volna le pár másodperccel ezelőtt.

A kattanás ismét köszörülő hanggal párosult, ám a herceg tudta, hogy ez volt az utolsó; s ahogy lenézett a stabil kőpadlóra, elégedetten konstatálta, hogy számítása helyesnek bizonyult.

— Módosított azadi technika. És ezzel embert akarnak ölni... — mondta maga elé.
A csapdákon kívül azonban kevés hasonlóság akadt a palota és azon hely között, ahol a homok elszabadult. Azad otthonos — ahogy az idegenek mondják, keleties — atmoszférája mindig lecsitította indulatait, az ablakokon behatoló nap sugara pedig aranyló fátyollal vont be mindent, amit ért, miközben a levegőben szálló porszemek apró szkarabeuszokként kóvályogtak a fényben.


Ezzel szemben az Idő Szigetén lévő erődítmény mára a Dahaka játszóterévé degradálódott: az égbolt pont oly szürke volt, mint a terméketlen föld, melyre emelték a struktúrát. Vázák, edények itt is akadtak, ám ezek felett mintha megállt volna az idő, és csak arra várnának, hogy egy apró érintés következtében porrá omoljanak. A falak viszonylag stabilan álltak, ám a mennyezet sok helyen beomlott, jelentősen megnehezítve az előrejutást, tekintve, hogy a törmelék néhol a falat és a padlót is magával vitte a mélybe.

Az erőd múltbéli mása, ha lehet, még inkább nyugtalanító volt: a járólapokat sokszor barnás, száradt vérfoltok borították, de ha rács került az ember talpa alá, alatta skarlátvörös folyam hömpölygött, és a levegőben terjengő fémes szag nem hagyott kétséget az elkövetett mészárlások felől. A palota ép volt, a csapdák óraműpontossággal, külső mozgásra működtek, és akárcsak az előbb, jó időzítés és még annál is jobb reflexek kellettek a rajtuk való áthatoláshoz. Az építészek, tervezők minden bizonnyal felesleges luxusnak tartották az ablakokat, ugyanis ezekből nagyon kevés akadt, a folyosókat legtöbbször fáklyák világították meg, ha viszont akadt egy-két nyílás, akkor a kitekintőnek igencsak impozáns látványban lehetett része: aranyló égbolt, vakító fénnyel csillogó tengervíz, és gazdagon díszített oszlopok. A buja növényzet és a falakon tekergő, majd egymást átkaroló indák pedig rácáfoltak arra a korábbi állításra, miszerint a palotát egy eleve halott talajra húzták fel.

A folyosó, melyen időközben elindult, végül egy hatalmas terembe torkollott, melynek földszintje oly mélyen volt, hogy a szédítő üresség sötétjébe zárta. Középen egy platform emelkedett ki, melyet négy megcsonkított oszlop keretezett, rajta pedig emberek álltak bőrből készült mellvértben, fehér fejükön csontból faragott maszkokkal. Egyikük kivált közülük, valószínűleg pihenni akart az oszlopnak támaszkodva. A herceg a balkonon állva bemérte magának a célt, és ahogyan tekintete felkúszott a falra, számba vette a lehetőségeket.

— Zászlórudak, ponyvák, kiszögellések... — gondolta, majd szikrázó szemekkel újra a lent lévő magányos alakra nézett, aki unalmában köveket dobált a mélybe. — Hamarosan csatlakozol hozzájuk.

Anomáliák

Végül elindult a balkon széle felé, erősen megmarkolta a korlátot, átlendült felette, elrugaszkodott a legközelebbi oszlop felé. Átkarolta, majd további lehetőségek után kezdett kutatni. Ahogy megpillantotta a tőle átlósan elhelyezkedő gerendát, ezredszerre is elátkozta magát, amiért nem tanulta meg Babilonban azt a mozdulatot, mellyel elég messze ugorhatott volna, hogy elérje a rönköt.

Gyorsan kirázta a fejéből ezt a gondolatot, és máris talált alternatívát egy falba vert rúdon lengedező zászló képében. Lassan ugrópozícióba helyezkedett, és eltaszítva magát az oszloptól kivonta kardját, majd belemélyesztette azt a lobogó kiváló minőségű anyagába. Ahogy csúszott lefele, figyelte, hogy a saját árnyékán kívül mi vetül még falra, s amint meglátta a zászlórúdra emlékeztető formát, elrugaszkodott, ám végül nem azzal találta szemben magát, amire számított: egy elszáradt indába kapaszkodott bele, mely már a szorításától is összeroppant. Le sem kellett néznie a közeledő sötétségbe, tudta, hogy zuhan, és keze reflexszerűen a mellvértjébe épített medálhoz kapott.

Az ereklye fehér fénnyel pulzálni kezdett, majd egy tompa hangú robbanás kíséretében minden megdermedt. A kő, melyet az őr dobott a szakadékba, lassan visszakerült a kezébe, az inda darabjai újra eggyé váltak, és azt vette észre, hogy többé már nem zuhan, hanem ujjai a kardja markolatára kulcsolódtak. Ahogy feje a vászon felé fordult, lenn egy falba akasztott kötélre lett figyelmes. A penge ismét a zászlót hasította, ezúttal azért, hogy amit korábban széthasított, most egybeforrassza. Ez azonban a visszájára fordult, amint az idő kerekét kényszerítő erő szertefoszlott, és a herceg ismét csúszott lefelé, ekkor már céltudatosan. A lobogót teljes hosszában végigvágta, s mielőtt szabadesésbe kezdhetett volna, megmarkolta a kiszáradt, durva felületű kötelet. Himbálózni kezdett, majd a sokadik lendülettel egészen a terem sarkáig sikerült a falon futnia. Elkapta a közeli párkányt és elkezdett mászni. Egyik kezét tette a másik után, majd mikor ismét talajt látott maga alatt, engedett a szorításán, és enyhén behajlítva a lábait földet ért.

Kivette a foglalatból a medált és megnézte a felszínét. A szokásos három szimbólumból már csak kettő világított, jelezve, hogy az előbb használta az erejét. Oly sok elvesztegetett idő… — gondolta.

A szigeten jelenlévő homok egyszerre volt áldás és átok.

Megváltást jelentett, mikor a herceg számításaiba hiba csúszott, vagy egy kard oldalba kapta. A varázs minden esetben működött, amíg volt matéria, melyet fel lehetett használni. Ugyanakkor rengeteg anomáliával találkozott a szigeten tartózkodása óta, olyanokkal, mint a hang nélkül történő falomlások, vagy éppen a holtukban pörgő elesettek. Az aljas mágia minden harcban jelen volt, és ilyenkor még a penge sem hagyott maga után sebet. A palota felépítése is adott okot némi panaszra, sokszor nem látta merre készül ugrani, vagy párbaj esetén kit készül ledöfni.

Oly sok időt vettek el tőle… most megfizetnek érte.

A harcos ébredése

Katona és harcos között csupán két hasonlóság van: harctudás és szablyapenge. A virtus azonban, melynek megtestesítői vagyunk a kard-kard elleni párbajban, különbözik a két ember esetében. A katona elesetteket védelmez; erejét, tudását a közjó érdekében veti be. Valaha Ő is ilyen volt. Dicsőséget szerezni birodalmának, igazságosan uralkodni, elfogadván, hogy apja nem fog többé visszatérni; felelősséggel gondoskodni nevéről, hogy emléke örökké éljen. Ambiciózus tervek, ám olyanok, melyek forrása az odaadás és a tisztelet.

A harcos leginkább két esetben cselekszik: ha meglobogtatják előtte a pénzerszényt, vagy ha személyes célok vezérlik. Ebben a két esetben azonban még az útjában álló ember is vehető akadálynak tűnik hirtelenjében.

Ahogy ereszkedett lefelé az oszlopon, az őrök felfigyeltek a zajra, és rögtön a forrását kezdték kutatni. A magányba burkolózó őr is feltápászkodott, ám megfordulni már nem maradt ideje: egy kéz markolta meg bőrből készült tunikája vállrészét, s már csak azt látta, hogy a felette átlendülő alak, lendületét kihasználva, a mélybe taszítja. Megpróbálta a kezével előhúzni fejszéjét, ám a derekán nem lógott semmilyen fegyver. Mielőtt a sötét magába zárta volna, egy gyors pillantást tudott vetni ellenfele szemébe.

Nem ült benne könyörület.

Végignézte, ahogy a semmibe veszett a vörös tűzzel égő szempár; még a háta mögötti zajokat is csak szemöldökrándításra méltatta. Tucatnyi surrogó hang, majd egy tébolyult kiáltást hallatva megindult felé az első önkéntes, ki üdvözlésképp társa bárdját kapta a mellkasába. A lény rögtön hátrahőkölt, és amíg azon ügyködött, hogy kihúzza magából a fegyvert, a herceg, megkerülve őt, lefejezte. Az elmetszett ütőerek vérrel lepték be a járólapokat, s még mielőtt a holttest földet ért volna, porrá omlott. A támadó felkapta az elárvult szablyát — a homok körülvonta a medált, újra betöltve ezzel a harmadik szimbólumot —, majd felegyenesedvén előhúzta a hátán lévő, pókra hasonlító jelekkel borított kardot.


A négy őr egyszerre támadt rá, ám nem volt sok idejük cselekedni, ugyanis a herceg egy pillanat múlva már a hátuk mögött volt. A mellkasán lüktető ereklye ismét felizzott, ám mostanra csak egy rúna égett felületén.

— Legyengült! Végezni vele!

Ezúttal hárman rohamoztak, a fekete páncélba bújt szörny — aki valószínűleg a vezérük volt — hátramaradt, hogy nézőként szemlélje a vérengzést, ahogyan a sarokba szorított kutyát kivégzik. Az időlassítás mágiáját eljátszotta ellenük, így a herceg védekezni kényszerült, ám kimerültségnek a szikráját sem lehetett kivenni arcvonásaiból, az őrök erőteljes próbálkozásai ellenére sem.

Amint bekövetkezett az a pillanatnyi szünet, melyre számított, ellentámadásba lendült, s egy pördüléssel kettészelt két strázsát, a harmadik pedig elvágódott a mozdulatban rejlő erőtől. A herceg azonnal leszúrta őt is, majd felkapta fegyverét — éppen időben, ugyanis a vezér bárdja kis híján elérte célját, így már csak hárítani maradt ideje. Folyamatos, sebészi pontosságú vágásokkal szorította őt egyre hátrébb, egészen a terem falához; mikor úgy érezte, hogy elég közel vannak, megfordult, a két kardot leengedte, és minden erejét összegyűjtve felfutott a falra. Amikor úgy tűnt, hogy a gravitáció erősebb az akaratánál, elrugaszkodott, és egy hátraszaltóval ellenfele mögött termett. A két penge eközben utat talált a páncéllemezek között, a karjait vesztett, agonizáló kreatúra pedig homokká vált.

A herceg körbenézett, ám rajta kívül nem volt már más a helyiségben, a vérszomjat felváltotta a győzelem édes íze.

Hét évvel ezelőtt ez az érzés inkább keserűnek tűnt.

Remény és kétségbeesettség

Ő immár nem katona, hanem harcos. Olyasvalaki, aki eleget szenvedett ahhoz, hogy hezitálás nélkül öljön, de nem eleget, hogy a benne lévő jó teljesen elvesszen. Egy külsőre könyörtelen, rendíthetetlen ember, ám belül megtört lélek, még ha mást is mutat ki a külvilágnak.

A kérdés azonban adott a laikus számára: hagyjuk, hogy az előítéletek elvakítsanak minket, vagy észrevesszük azt az értéket, mely a felszín alatt bújik meg?