Van, amikor a lelkesedés az amúgy is elérhetetlen objektivitás kárára megy. A 2020-as Pokémon Sword & Shield erre kiváló példa, hiszen a Nintendo Switch hivatalosan második, sok szempontból nézve ugyanakkor a millennium óta az első nagygépes, nem hordozható konzolra tervezett, leegyszerűsített Pokémonja már a platformválasztásával is reménykeltőnek tűnt, Galar nagyszabású nyitott területei pedig egyenesen csodával kecsegtettek. Minden csoda 3 napig tart, ez pedig a 85%-os pontszámra is igaz – ami ugyanis kezdetben izgalmasnak és érdekesnek tűnt, az a végére már közel sem volt rózsás: ehhez hozzájárult a Wild Area sivársága, a korlátozott Pokédex, a gyenge történet, és a meglehetősen önismétlő játékmenet is. Innen szép nyerni, még ha ezt a feladatot a 2021 novemberében érkező Pokémon Brilliant Diamond & Shining Pearl briliánsan ki is hagyta, a fősodor helyett a remake-ek irányvonalát követve. A stafétát idén a Pokémon Legends: Arceus vette át, amely nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint megreformálni egy olyan sorozatot, amely születése óta a lehető legkevesebbet változott.
Színkavalkád
Ezzel sok szempontból teljes egészében szembemegy a Pokémon Scarlet and Violet, az év második, gyakorlatilag semmiből bejelentett Pokémon-játéka, amely a háttérben, az Arceus-szal párhuzamosan készült, de minden jel szerint egy vákuumban. Gyökeresen eltér ugyanis az említett címben látottaktól, egy olyan köztes sávba térve be, amely egyszerre táplálkozik az Arceus által kijelölt jövőből és a sorozat elmúlt epizódjainak múltbéli alapjaiból. Helyszíne Paldea, az Ibériai-félszigetről mintázott régió, ahová egy híres akadémia újdonsült diákjaként érkezve kell helytállni, leküzdve nemcsak az iskola, de a Pokémon-formula szokásos kihívásait is. Azaz meghódítani a régió gymjeit azok vezetőinek legyőzésével; többször is szembenézni az aktuális, ezúttal Team Starnak hívott rivális csapat tagjaival; felkutatni és felülkerekedni a hatalmas Titán-pokémonokon. Csakhogy a Scarlet and Violet ezt nem a megszokott, lineáris, terelt formában tálalja, hanem kötetlenül. A kezdő pokémon kiválasztása, illetve az akadémia megismerése után ugyanis Paldea egésze rendelkezésre áll, láthatatlan falak, kapuk és egyéb akadályok nélkül, egy egész, összefüggő világot alkotva, ezzel áttolva a Pokémon-sorozatot a 21. századba.
Ez a drasztikus változtatás pedig minden eddiginél izgalmasabbá, lebilincselőbbé és addiktívabbá teszi a formulát, egész egyszerűen azért, mert a határtalan, kötetlen szabadság eddig csak ígéret volt, most azonban a valóság. Paldea területe hatalmas és kifejezetten sokrétű, provinciái felvonultatnak égbe nyúló, havas hegyormokat, száraz és kies homoksivatagokat, kanyonokat, mocsaras lápvidéket, a hullámok által erodált tengerpartokat, otthont biztosítva az aktuális epizód 400 Pokémonjának. Ebből több mint 100 teljesen új, Paldea-exkluzív lény, melyekből szokás szerint másfél tucat csak az egyik verzióban (Scarlet vagy Violet) érhető el, így a Pokédex teljes kitöltéséhez most is némi szerencsére és rengeteg cserére van szükség. Annak feltöltése viszont a szokásos módon zajlik, azaz temérdek harccal és szerencsés pokélabda dobásokkal.
Victory road
A Scarlet and Violet ezen a téren valamennyire visszalépésnek számít az Arceus harcrendszeréhez képest, hiszen annál tradicionálisabb, kevésbé újító szándékú – ezúttal ugyanis nincsenek különböző stílusok, csak a jól ismert mozdulatok, a klasszikus, körökre osztott keretrendszerben. Újítani igazából csak egy elemmel tudott, méghozzá a meglehetősen borzalmasan elnevezett Terastallizinggal, amely a csapat egy tagját ruházza fel ideiglenes, gyémántszerű külsővel, és egy, az adott Pokémonhoz tartozó Tera-típussal, jelentősen megerősítve a rendelkezésre álló mozdulatokat és azok hatékonyságát. Ez a forma egészen a csata végéig, vagy a Pokémon elhullásáig aktív, és kizárólag a kiváltásához használt Tera-gömb feltöltésével vethető be újra, ami a legegyszerűbben egy Pokémon Centerben kivitelezhető. A mechanika nagyon érdekes kombinációs lehetőségeket nyit meg, a Tera-típusok közti váltással egészen különleges összeállítások is összehozhatók, de szerepük a történet során relatíve minimális, inkább az endgame-ben, illetve a különleges csatákban van nagy jelentőségük. A Tera raidek során maximum négy játékos néz szembe egy különleges Tera-pokémonnal, akit adott időn belül kell legyőzni – a csata végén pedig akár el is lehet fogni, de ettől függetlenül is rengeteg alapanyagot, tárgyat szór a győztesekre. Ilyen és ehhez hasonló Tera-csatákból rengeteg van Paldeában, ráadásul limitált idejű események is kötődnek hozzájuk, így a motiváció is adott ezek teljesítésére.
Motivációt ugyanakkor maga a felfedezés is bőven ad, valamint az ahhoz támogatást nyújtó elsődleges eszköz, a jármű... amely igazából maga is egy Pokémon, így ezúttal nem egy bicikli vagy gördeszka, hanem egy motorra emlékeztető lény hátán tudjuk szelni a vidéket, aki ráadásul legendás, és nem a történet végén, hanem annak legelején kerül a játékoshoz. Koraidon/Miraidon a történettel párhuzamosan fejlődik, és kap egyre több képességet, így idővel nemcsak vízen, de akár a levegőben is lehet vele közlekedni, jelentősen meggyorsítva az előrehaladást. Ezt pedig remekül kiegészíti az automatikus harc lehetősége: ahelyett, hogy minden, a képernyőn látható ellenféllel egyenként kellene megküzdeni, az elsődleges Pokémon bármikor kidobható, és képes magától, másodpercek alatt összecsapni a neki kijelölt célponttal. Bár ezzel lényegesen kevesebb XP szerezhető, mind a gyűjtögetést, mind az alapanyagszerzést rendkívül meggyorsítja, amire hosszútávon mindenképp szükség van.
Igaz, a nyílt világ ezzel nem tudja teljesen tartogatni a tempót: mivel a vadvilág szintje nem igazodik a játékhoz, ezért az a szabadság nem annyira teljes, hiszen elég könnyen belefuthatunk több tíz szinttel magasabb ellenfelekbe, így tehát csak az ideális útvonalakat ajánlott követni. Ez viszont azzal jár, hogy a térkép maradék részeinek kisöprése triviálissá válik, mert óhatatlanul is sikerül túlfejlődni, a nyílt világ, valamint a három, párhuzamosan futó sztorivonal ugyanis tetemes mennyiségű tenni- és látnivalóval kecsegtet. Paldea tényleg hatalmas, és bár az Arceus-tól eltérően itt rendesen kidolgozott, egyedi, karakteres városok kaptak helyet (melyek lényegében behálózzák a térképet), a köztük található vidék rendkívül sivár és kidolgozatlan, és sajnos csak ritkán tartogat igazi érdességet a levadászható pokémonokon kívül.
A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a csúnyának tetsző Arceus-hoz képest a Scarlet and Violet nem hogy két lépés hátra, de egy hatalmas visszalépés 2-3 konzolgenerációval ezelőttre. A rendkívül túlegyszerűsített terepre húzott borzasztó textúrák mellett folyamatos problémát jelent a képfrissítés instabilitása, a modern effektek hiánya. Mindezt pedig csak tetézik az olyan érthetetlen döntések, mint a nem játékos karakterek és bizonyos tereptárgyak animációinak megfelezése vagy épp harmadolása egyszámjegyű értékre. És ez nemcsak a több tízméteres távolságra levő dolgokra/NPC-kre érvényes, mert akár egy zárt szobában, szó szerint egy karnyújtásnyira is olyan energiatakarékos megoldásokat láthatunk, melyek teljes egészében indokolatlanok. Érthetetlen, hogy tud még a 2017-es, nyitócímként kiadott Breath of the Wild is több generációval gyönyörűbb lenni, ahogy az is, miként jelenhetett meg ez így, ilyen állapotban. Főleg, mert az ennél mérföldekkel komplexebb kivitelezést igénylő kooperatív mód nem csak, hogy működik, de példátlanul zseniálisra sikeredett. A mód egyfajta mini-MMO élményt kínál, ahol egyszerre akár négy játékos is tartózkodhat egy közös világban, miközben mindenki csinálhatja tovább a maga küldetéseit és csatáit, anélkül, hogy az bárki továbbhaladását akadályozná, vagy kizárná bizonyos tartalmakból. De a közös kalandozás is lehetséges, ezzel egy évtizedek óta dédelgetett álmot valósítva meg – a végeredmény ugyan nem tökéletes, de mindenképp bíztató.
A Scarlet and Violet kidolgozatlansága azért különösen fájó, mert vállalhatatlan és indokolhatatlan technikai gyengeségei, a korlátozott karakter-testreszabás ellenére talán emberemlékezet óta a legjobb nagygépes Pokémon. Bár nem újít úgy és annyit, mint az Arceus tette, és igazán forradalmi ötletei sincsenek, a relatíve kötetlen felfedezés, Paldea egészen hatalmas régiója, a lendületes és érdekes történet, a rengeteg felfedeznivaló együttesen kelti életre azt a Pokémon-élményt, melynek egy részét eddig a fantáziának kellett kitöltenie. Most viszont az álomból valóság lett – kár, hogy az nem tudja tartani a lépést.
