Még a sétaszimulátorok legnagyobb virágzása közepette is hatalmas fénnyel ragyogta be a műfaj egét az a misztikus dráma-kaland, amely egy kis indie stúdiónál készült el, hogy aztán egészen új színt vigyen a zsánerbe. Az Oxenfree első része volt ez a bizonyos kaland. Hiszen vannak azok a játékok, amelyeknek a végére érünk (vagy odáig már nem is), majd lényegében ki is esik, hogy valaha játszottunk velük, de legalábbis a történetre és a játékmenetre nem emlékszünk egy kicsit sem. No és persze vannak azok, melyek még évek múltán is kellemes emlékként, különleges és színes drágakőként villannak fel agyunkban, és a 2016 legelején megjelent Oxenfree pontosan ilyen volt. Ezt még Britpopper írta róla egy megemlékezés során: “bizony tele van emlékezetes pillanatokkal, a csendes és megható karakter-interakcióktól kezdve a paranormális jelenségek félelmetes megnyilvánulásaiig… …az Oxenfree az utóbbi idők egyik legokosabb és leghangulatosabb kalandjátéka.”, a megjelenés idejében pedig én is hasonlóan vélekedtem a tesztelés során és után. Nem véletlen, hogy a második epizódra is gondolkodás nélkül jelentkeztem: az utóbbi tíz évben az Oxenfree nálam olyanok mellé írta be magát, mint a Layers of Fear vagy a Forgotten Anne. Most pedig visszatért a Netflix és az eredeti fejlesztő, a Night School Studio jóvoltából, ami egyben azt is jelenti, hogy bár a főszereplő új, a stílus és a rengeteg anomália a régi.
Szigeti veszedelem
Az eredeti történet ugye néhány tinédzserről szólt, akik egy szigetre tartanak, ahol régebben egy katonai támaszpont állt, nem mellesleg tragédia is köthető hozzá, illetve különböző mendemondák keringenek a helyszínről, ami nem biztonságos, nem is éppen a kellemes atmoszférájáról híres. Aztán persze kiderül, hogy a pletykák igazak, sőt még csak nem is karistolják mindazt, ami a szigeten vár a fiatalokra. Anomáliák, kísérteties események, statikus zajokkal teli szörnyűségek, amik sok esetben egészen borzalmas kihívás elé állítják a játékosokat. Ami viszont ezt az egészet keretbe foglalja, közben teljesen elvarázsolva azt, aki nekikezd a történetnek: élőnek tűnő karakterek, akik rendre párbeszédbe elegyednek, a dialógusokat és a kapcsolatokat pedig maga a játékos befolyásolja. Ezzel és a minőségi prezentációval, majd a remek befejezéssel az Oxenfree sikeresen elérte, hogy sokak kedvence legyen. A Night School Studio pedig most, 7 évvel később úgy tért vissza, hogy semmit nem bízott a véletlenre, avagy van minden, amit korábban kaptunk, sőt még több is.
Az írók ezúttal sem húzzák sokáig a dolgot, szinte az elején, ahogy megismerjük az otthonába, a kisvárosba visszatérő Riley-t, szinte már a kalandok közepébe csöppenünk. A Camenába hazaérkező nő egy egykori iskolás társával együtt vág bele új munkájába, ami lényegében kutatás, méghozzá a fura anomáliákkal kapcsolatban, amiknek aztán sikerül a közepébe csöppenni, méghozzá azzal, hogy hőseink felerősítik a jelet, ami egyébként sem gyenge elváltozásokat okoz. Így térben és időben megkeverednek a dolgok, teljesen változó, hogy éppen hol és mikor bukkanunk fel, vagy ki kerül mellénk, sőt akár egy időspirálba is simán belekeveredhetünk, ami természetesen bárkit képes az őrületbe kergetni. És miközben az előzményben a főszereplők voltak tinik, ezúttal inkább a bajkeverők tinédzserek, ráadásul több extra szál is bekapcsolódik a történetbe. Például mi az a szekta, mely tábort vert magának a városka felett és mi közük az anomáliákhoz? Mi folyik a barlangokban, ahol akár az időbe is belepiszkálhatunk? Összeköti valami Riley-t a többiekkel? Vissza lehet csinálni mindazt, ami elszabadult?
Megérte visszatérni?
Bennem volt a kisördög, hogy azért az Oxenfree az a játék, aminek nem mindenképpen gondolnék folytatást, de mellette ott volt az az érzés is, hogy "de baszki, azért ez mégis csak az Oxenfree, tök jó lesz majd visszaülni mellé"! És valóban, inkább az utóbbi érvényesült, méghozzá már onnantól kezdve, hogy az egész kaland elkezdődik. Ismét érdeklődve olvasgattam a párbeszéd-opciókat, figyeltem a karakterek történetét és a helyszín múltjának bemutatását, miközben a festményes hátterek előtt feltérképeztem a szerteágazó utat, ami rövidítésekkel, lezárt területekkel és logikai feladványokkal tartja fenn az érdeklődést, és képes órák után is újat vagy izgalmasat mutatni. És ha már fejtörők, akkor ismét érdekes feladatokat kapunk, amiket igen egyszerű logikával ki lehet következtetni, de talán pont ez is a játék pozitívuma, hogy nem kell teljesen kifacsart-kicsavart módon gondolkodni, simán rá lehet jönni mindenre. Közben pedig a hangulat, az atmoszféra az, ami a legtöbbet kínálja, ami a legnagyobb élményt nyújtja.
Így van ez most is, az elsőre több mint 5-6 óra alatt, ami később ismét 4-5 órára csökkenthető, és ami természetesen ezúttal is több befejezést hoz, annak megfelelően, mit sikerül elérnünk. Végig a nyolcvanas évek érzetét kapjuk, remek zenékkel és hanghatásokkal, képi megoldásokkal, amik egy-egy esetben azért ismét képesek az emberre hozni a frászt. A történet jó, legalább olyan jó, mint amennyire az első epizód volt, így mindenféle kisördög ide vagy oda, semmi okom panaszkodni, sőt kifejezetten örülök annak, hogy a Night School Studio alkotása kapott egy folytatást, ami méltó az elődhöz. 7 év nem kevés idő, de az, hogy ennek eltelte után a Lost Signals ismerős “barátként” fogadott, majd gyorsan elérte, hogy ne érezzem magam komfortosan a karakterem bőrében, nos, remek eredmény, aminek köszönhetően a visszatérést mindenkinek teljes szívemből ajánlom, aki szerette az eredeti játékot, vagy csak kedveli a kalandjátékokat. Legalábbis abból a fajtából, amik inkább egy sétaszimulátorhoz állnak közel, de közben remek párbeszédekkel ismerhetjük meg a szereplőit. Mindezek után szinte biztos vagyok benne, hogy ha hét esztendő múlva esetleg születik egy harmadik rész, az elé is ugyanilyen jó kedvvel ülök majd le.
