Nem is olyan régen, a 18/08-as PC Guruban írtam a már régen beharangozott, majd jó hosszú időre eltűnt Overkill’s The Walking Deadről, amely a Paydayjel hírnevet szerző csapat nagy visszatérése a rablások után, miközben a megszokott műfajtól látszólag alig tér el. Csapatosan összeverődött játékosok különböző taktikákat alkalmazva ezúttal nem a pénzt akarják eltulajdonítani, hanem az ellátmányt, ami a mindennapos túléléshez szükséges, elvégre a programot sikerült beleszuszakolni a tévéképernyőkön lassan szereplőihez hasonló zombivá változott sorozat univerzumába. Mert ugye az élőhalottak népszerűsége majdhogynem töretlen, és ezt az utolsó csepp vérig meg is akarják fejni a pénzért bármire képes társaságok. Hogy, hogy nem, a balhékat is megért (mikrotranzakciók, emlékszik még valaki?), majd a kiadó befolyása alól szabadulva jóútra tért fejlesztők ebbe a véres, beles világba dobták be a játékosok csapatát, hogy ott aztán a farkastörvények szerint éljenek túl egy kooperatív akciójátékban. Nem kevés taktikával. Menedzseléssel. Fejlesztéssel. Többek között.
Első látásra… halál
Jó, az idei prezentációk során nem tűnt kifejezetten rondának a játék, de azért azt sem lehetett mondani, hogy a szépségéért kívánta meg valaki. Ráadásul kooperatív zombi- és idegenmészárlásból van elég, a Left 4 Dead óta eltelt idő pedig nem éppen a reformációról szólt, mint inkább a nosztalgia felidézéséről, a hangulat megteremtéséről, a bevált klisék puffogtatásáról. Kivétel talán a Crytek üdvöskéje, a Hunt: Showdown, ami részben ezt a műfajt megcélozva kínált igazán összetett, hosszúra nyúló, egyben pedig rendkívül emlékezetes játékélményt. Éppen ezért volt nagy kérdés, hogy a tévésorozat egyre látványosabb bukdácsolásai mellett mi szükség egy olyan programra, amiben ismét négyen zarándokolhatunk a zombikkal teli utcákon, hogy belsőségben tocsogva túléljük az aktuális napot. Legalábbis az E3-as demó ennél többet nem mutatott, így egyedüli reményt a tapasztalt csapat nyújtott, no és persze a tény, hogy az ismert franchise adja az alapot.
Aztán megjött a játék (miközben a konzolos verziókat 2019-re tolták át – ezúttal PC-n végezzük el a bétatesztet, hát, köszi), az első napok pedig nagyon nagy csalódást okoztak. A csatlakozás általában vagy összejött, vagy nem, ha esetleg előbbi, akkor lehet, hogy még indítás előtt, esetleg már a misszió közben esett szét a parti, ráadásul a demóban is látott Georgetown sem valami izgalmas és ötletes helyszín. Előtte ugyan van egy felvezetés, ami egy tábor bevédését helyezi előtérbe, hogy szögesdróttal kerítsük el a bejáratokat, deszkázzuk be az összes kaput, verjük vissza az egyre agresszívabb hordákat, de sok újdonságot tulajdonképpen ez sem nyújt. Aztán a játék bedob egy nagy térképre, ahol fel-felvillannak rendes, időre teljesíthető és extra küldetések, meg kiderül, hogy van egy csomó almenü, amiben egy pillanat alatt elveszik az ember, magyarázat viszont nem sok érkezik. Ezért hát meglepődik az, aki egy gyors akcióra jelentkezik a L4D nyomdokaiban haladva, sőt azt veszi észre, hogy újra és újra kinyúlik a kövön, testét zombik marcangolják, morgolódó társai pedig megpróbálják feléleszteni, ami egy nagyobb horda esetén szó szerint lehetetlen vállalkozás. Most mondom, jóbarát, ne ess neki a játéknak, hanem tapasztald ki pontról pontra, elveszve a részletek között, mert másképp nem megy.
Aztán jön az elfogadás
Nem meglepő, legalábbis a Payday után nem az, hogy a TWD egy erősen taktikus alapokkal rendelkező darab, amiben nem is a lövöldözés a lényeg. A történet szerint a Family (Család) nevű csoportosulás uralja a vidéket, tagjai sokan vannak és nem éppen barátságosak, a különálló táborokban összeverődött túlélőket pedig alaposan megvámolják. Ha valaki nem fizet, nem adja meg a Család által követelt ellátmányt, akkor bizony a társasággal gyűlik meg a baja. A sztori tehát a tipikus ember embernek farkasa kiindulópontból zabálja el magát egészen a zombiapokalipszisig, ami azt jelenti, hogy mindenhol ott vannak az agyra éhes hullák, méghozzá nem is kis számban. A feladat a begyűjtés és közben az életben maradás, de alapvetően mindenféle alternatív cél is felbukkan, mint mondjuk, a túlélők összeszedése, egy-egy szerkezet megszerzése, egy adott személy levadászása, valaminek a beindítása és a többi. Eközben ugye a zombikkal automatikusan összefutunk, szóval nem árt kisebb adagokban felőrölni a hordákat úgy, hogy ketten elöl vagdalkoznak, ketten pedig a környéket figyelik, esetleg halk lőfegyverekkel segítenek be, mert ha beindulnak a járkálók, nem könnyű előlük megmenekülni. Sőt nehezebb is, mint az ellenséges szervezeteket legyőzni, mert bár azok fegyverekkel és páncéllal szerelkeztek fel, buták, mint a kő, emellett nem is nagyon próbálkoznak, csak lövöldöznek egy darabig, aztán elcsendesülnek, ha ellentámadásba lendültök.
Ellenben van egy olyan hátránya a jelenlétüknek, hogy mindenféle lőfegyvert használnak, hangosak, ezzel bevonzanak minden közeli zombitömeget, ha pedig beszorulsz a Család, esetleg a hadsereg és a hullák közé, akkor bizony nem sok esélyed van a túlélésre. Ráadásul a legtöbb esetben a kimenekülés sem olyan egyszerű, mert nem úgy van az, hogy csak eléritek a pálya végét, aztán pápá, rothadó pajtások… a legtöbb esetben várni kell a segítség megérkezéséig, egy-egy pont bevédése pedig igazi rémálom, ha a legmagasabb készültségi fokon özönlő zombik lepik el a környéket. De valahol ez az egyik, ami igazi szépséget ad a The Walking Deadnek.
Majd a szerelem
Mert bizony, ha beleásod magad, az Overkill játéka zseniális. Lehetne. Jönnek a fejlesztések, a színkódos kiegészítők, amikkel aztán lehet gyalulni, meg koponyákat törni, hogy utána igazi badass fickókként tartsátok rettegésben a környéket. A jó csapat nagyon fontos, meg a türelem, elvégre sokszor egy-másfél óra is lehet egy misszió teljesítése. Főleg, ha egy-két játékos elesik, mert akkor bizony várni kell, méghozzá valami biztonságosnak tűnő helyre, magaslati pontra húzódva, ahol talán nem falnak fel a büdöskék az újraéledést jelentő 2-3 perc során. És barátom, megtanulod még, hogy az milyen sok idő, de akár már 10 másodperc is. A zombik robbannak, agresszívan támadnak, az emberi ellenfelek lövöldöznek, te meg ott állsz a leterített túlélő fölött, akit felzabálnának a hullák, a környéken éppen kivéreznek a haverok, és azt látod, hogy minden ajtón özönlenek a végtelen számban érkező hordák. Na, ez igazán emlékezetes pillanat lesz.
Pluszban a mesterséges intelligenciát begyűjtésre küldheted, a teljes bázist fejlesztheted a jobb ellátmányért, a saját karaktered és felszerelését is erősítheted, miközben egyre több helyszín és lehetőség nyílik meg. Külön jópont a bevásárlóközpontért, ami mintha csak Romero filmjéből szabadult volna. Szóval az Overkill’s The Walking Dead egy mestermű a kooperatív akciójátékok között, sőt részleteit figyelve kifejezetten mutatós, véres és izgalmas. Kár, hogy a hibák kicsit árnyalják a képet, mert szívem szerint nyolcvan és kilencven közé dobnám az értékelést. Csak ugye a csatlakozási problémák, a bugok bezavarnak, a mesterséges intelligencia elég gyatra, és oké, kell a csapatjáték, amihez az IQ sem árt, de na, tegyenek már értelmesebb botokat is be, hogy ha éppen bénáznak a szerverekkel, akkor ne a keresést kelljen bámulni órákon át. Szóval vannak bajok, nem is kevés, de személy szerint bízom abban, hogy az elkövetkezendő hónapokban elég javítás és változtatás érkezik, aztán nemcsak megéri majd teljes áron beruházni a programra, de szinte kötelező is lesz a stílus szerelmeseinek. A történet nem nagy szám az átvezetőkkel, de a játékélmény simán kárpótol. De kell ezt vajon olyanoknak mondanom, akik már sok száz órát öltek a Payday valamelyik epizódjába? Természetesen nem véletlenül.
