Felkapott stílussá vált manapság a tower defense, melyet leginkább a neten fellelhető és témába vágó tömérdeknyi jobb-rosszabb próbálkozás bizonyít, melyek számtalan műfajban, illetve árszabásban kínálják a vad kaszabolásba torkolló portaszolgálatot. A koncepció tehát kihízta flashjátékos gúnyáját, a klasszikus építkezős/felülnézetes vonulat mellett egyre inkább teret hódítanak a TPS/FPS-nézetű próbálkozások, melyek a perspektívaváltás mellett persze a fenti műfajok egyéb stílusjegyeivel is igyekeznek megbolondítani a játékmenetet. Ékes példája e tendenciának az Orcs Must Die! is, mely az alapötletet a TPS-nézet mellett egy kézre álló harcrendszerrel, némi szerény karakterfejlesztéssel, de legfőképp egy Serious Samet is megkönnyeztető tömegmészárlással spékeli meg – a receptúra pedig remekül működik, az OMD! ugyanis szinte letehetetlen.
Orkos csütörtök
A műfajból kiindulva könnyen prognosztizálható, hogy dacára a fantasy környezetnek, az OMD! a Warcraft-mélységű történet helyett inkább a tömegverekedésre fókuszál, a sztori tekintetében így fordulatokkal teli narratívára ne számítsatok, az kizárólag a játék alapjainak lefektetésére szolgál. Eszerint adott két világ, az egyik élettel és békével, a másik pedig orkokkal teli – magától értetődően utóbbiak az előbbi elfoglalására törekednek, melynek kulcsát 24 térkapu jelenti. E töréspontok a szimplán csak Rendnek nevezett erő oltalma alatt állnak, melynek csatamágusai töretlenül tartják is állásaikat az ork hordával szemben, míg egy nap meg nem szakad a kapcsolat az anyavilággal. A kapuk erődítményei magukra maradnak, a csatamágusok zömét pedig lenyomják, mint a bélyeget – közéjük tartozik fiatal (és több tanulási zavar jelét is felmutató) varázslótanonc hősünk mestere is. Egyedül maradt karakterünk azonban nem gondolkozik sokáig (mivel IQ-szintje nem teszi azt lehetővé): fogja hát mestere felszerelését és néhány Serious Sam egysorost, majd nekiáll kedvenc hobbijának: felaprítani a kapukat elérni igyekvő ork hordákat…
Csapdába csalt csapat
A játékmenet magva meglepetést nem tartogat: adott minden szinten egy vagy több kapu, egy vagy több (igen gyorsan darabokra törő) bejárat, és az azo(ko)n berongyoló egy-két hadseregnyi ork, melyek zöme a kapu felé igyekszik, kisebb részük pedig szerény személyünkre vadászva próbálja megroppantani a védelem (azaz karakterünk) gerincét. A ránk törő sereg előmenetelünkkel arányosan egyre változatosabbá válik, így mindig felbukkan 1-2 új (és veszélyes) arc. Magától értetődően célunk, hogy megakadályozzuk a kapu fokozottabb igénybevételét, pályától függően ugyanis 20-30 átjutott ork a játék végét jelenti, de a respawnnal végződő halálunk is apasztja a limitet.
Védelmünk két fő pillérét karakterünk, illetve a beszerezhető csapdák képezik: csatamágusunkat hat közelharci/távolsági fegyverrel és varázslattal szerelhetjük fel, így tevékenyen részt vehetünk az aprításban, a hangsúly azonban a mannából beszerezhető 17 csapdában és egységben, illetve azok okos kombinálásában rejlik. Itt pedig semmi nem szabott gátat a fejlesztők kreativitásának: van itt a hordát lassító szurok, az orkokat levegőbe küldő dobbantók, exoterm reakcióval porlasztó lávaparcella, falra és padlóra szerelhető szúró-vágó eszközök (íjlőrések, nyárs, stb.), illetve elf íjászok és böhöm páncélos lovagok is. A fegyverek és csapdák fokozatosan válnak elérhetővé, de sosem áll egyszerre rendelkezésünkre az összes: minden kör elején varázskönyvünkből kell kiválasztani pályától függően hat-nyolc darabot;érdemes hát a hepaj előtt alaposan bejárni a terepet és megmustrálni az ellenféllistát, hogy a legoptimálisabb összeállítással várjuk zöld barátainkat. A második fejezet kezdetével a fentieken túl két fejlesztési fa is megnyílik, melyekkel az adott pálya idejére némi extra manna fejében jelentősen feltápolhatjuk fegyvereinket vagy csapdáinkat. A kínálat változatos, mindenki a saját játékstílusának és taktikájának megfelelően költekezhet: ha kedvünk tartja, halálosztóvá fejleszthetjük karakterünket, és csak a horda lassítására használjuk a csapdákat – a belsőépítészek viszont nyugodtan követhetik ennek ellenkezőjét.
Ogrék és orkok, az íjakat szórjuk!
Az OMD! tehát nem találja fel a spanyolviaszt, egyszerűen csak okosan lopkod a különböző műfajokból – ez azonban abszolút nem válik hátrányára, mivel élesben a koncepció hihetetlenül jól működik. Nincs mese, ha adrenalindús tömeghentre vágysz, az Orcs Must Die! a te játékod. A csata kezdetével ugyanis valóban elszabadul a pokol: üvöltő orkok százai esnek nekünk, miközben csapdáink és fegyvereink brutális rendet vágnak közöttük: padlónyárs lyukasztja ki bőrüket, húspéppé zúzza őket a plafonról lecsapódó prés, vagy épp darabokra szakadnak a felrobbanó puskaporos hordók körül, miközben hősünk konstans röhögése mellett íjpuskánk egy géppisztoly tempójával küldi feléjük a nyilakat, a hangszóróból pedig üvölt a masszív gitár-riffekkel tarkított fantasy-csatazene. Az akár 4-5 perces intenzív rohamokat aztán hosszabb-rövidebb szünetek törik meg – némi levegőhöz jutunk, a halottak után járó mannából bevásárolunk, majd minden kezdődik elölről, csak épp hatványozottan több ellenféllel és akcióval.
Egyszerű, de nagyszerű hullámvasút ez, melybe nem igazán tudok belekötni, bár itt-ott azért mégis kilóg a lóláb. Ott van először is a technikai háttér, mely indie címhez képest OK, de 2011 végén azért mégis kicsit szerény: pár animáció elég darabos, a ragdoll-fizika néha kissé megmosolyogtató, de összességében azért szolid vizuális szintet tudhat maga mellett a csatamágus. Nagyobb probléma a tutorial teljes hiánya: bár akad 1-2 kép, ami röviden összegzi, mi mire való és mire kell ügyelni a pályákon, könnyen előfordulhat, hogy sokaknak ez nem lesz elegendő, és kaotikusnak találják az első pár kört (annak ellenére, hogy a nehézségi szint megfelelő tempóban emelkedik). A legnagyobb szívfájdalmam azonban a multi teljes hiánya: az OMD! egy megfelelő korlátozásokkal szerelt (pl. játékosonként kevesebb mannát adó) co-op mód mellett hatalmas partijáték és kötelező LAN-parti kellék lehetne – ennek hiányában viszont sokat veszít szavatosságából, ezt pedig sem az online toplista, sem a normál War Mage mód teljesítésével kioldható szadista Nightmare szint nem képes teljesen orvosolni.
Darabolok, íjazok, hullanak a végtagok!
A multi hiánya okán így különösen szavatosnak nem mondanám az Orcs Must Die!-t, más gyengéje azonban a játéknak nem nagyon akad: a 24 pálya kellemesen hosszú szórakozást biztosít, a fokozatosan kioldódó eszközök, fegyverek és ellenfelek sikeresen kiiktatják a monotonitást, a csata rettentő élvezetes, a 11 eurós ár pedig roppant barátságos. Remekül összerakott, humorral és vérrel gazdagon átitatott indie gyöngyszemet kaptunk a Robot Entertainmenttől, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok!
