Nem könnyű a lelkes fejlesztő élete, pláne akkor nem, ha verekedős játékra adja a fejét. Amilyen primitívnek és egyszerűnek tűnhet a műfaj, a profiknak épp annyira kellenek azok a felszín alatt szinte láthatatlan finomságok, amiktől a játékmenet táncszerűvé válik. Merthogy egy jó bunyós cím milliszekundum-szintű időzítést, remek ritmusérzéket, eleganciát és magasztos tartást igényel – akár egy decens tánc a ház úrnőjével. Nos, a dél-amerikai csapat egész szépen felöltözött erre a bálra, de a táncterembe lépve majdnem orra bukott, csak kis híja volt, hogy nem rántotta a zenekarra a puncsos tálat, és a kisasszony is csak azért táncolta végig a keringőt, mert volt valami különleges az esetlen, ámde mégis lelkes táncos tekintetében.
Szörnyetegek egymás ellen
Miután gyorsan kihevertük a fenti képet, hangoljuk át az agyunkat egy egészen más megközelítésre: az Omen of Sorrow ugyanis egy horrorisztikus bunyós cucc. Kifejezetten az a fajta, aminek megjelenését halloween derekára kell időzíteni. A programban egymásnak esik a klasszikus Drakula karakter, a vérfarkas, az angyali lovagina, a múmia, Frankeinsten szörnye, Quasimodo, az anime-domina és a többiek… Mintha csak a régi Universal horrorverzum klasszikusait öltöztették volna trendi gúnyába, és sózták volna be végül valami egyedi bájjal.
Az Omen of Sorrow esetében leginkább arra voltam kíváncsi, hogy milyen mechanikákat lapátolnak a szörnyek keringője köré. Első blikkre nem is esett le, hogy mivel játszom, mert a játékmenet egyfajta furcsa keveréknek tűnt. Bizony, minden népszerű 2D-s címből kiérződik egy kicsi. Aztán, ahogy elmélyül az ember a karakterek húzásában, jön a ráeszmélés a cancel-jellegű kombózási szisztémára. A program ugyanis egy Fortune/Fate nevezetű jutalmazási rizikórendszert is behoz a verekedésbe. Ha támadólag játszol, akkor áldott állapotba kerülve tovább borzolhatod ellenfeled kedélyeit. Ha sokat védekezel, és passzivitásba menekülsz, egy idő után fel is adhatod a küzdelmet. Átkozott státuszban ugyanis támadásképtelen impotenssé válik a karaktered. Add össze a fentieket, és kikerekedik egy olyan játékmenet, ami aztán ügyes támadójáték esetében Killer Instinct-szerű kombóláncokat is fel tud mutatni, így igazolódik be a gyanú, hogy jóval több van a Castlevania-sorozat címeire hajazó Omen of Sorrow-ban, mint azt elsőre látni lehet.
Mert mit fogsz látni? Közepesen gyenge Unreal grafikát, néhány szódával elfogadható karaktermodellt, teljesen uncsi háttereket, gatya bevilágítást, és pár olyan érdekes apróságot, ami miatt végül mégsem kezded el hangosan fikázni a vizuált. A szinkronhangok és bemondások sajna eléggé menthetetlenek, de legalább a zenék hoznak némi atmoszférát a darkos, szürke látvány köré.
Sajnos az Omen egyjátékos módja is eléggé rémségesre sikerült. Az Arcade funkció izgalmasabb, mint az erőltetetten nagyívű (vagyis próbálkozó), háromfejezetes kampány. Persze a lényeg a multin van, és ennek megfelelően a ranked meccsek irányába terelném a figyelmeteket, ahol – talán a konzolos közönség lelkessége miatt – mindig találtam játszótársat, és a netkód is megfelelően szuperált. Reméljük, nem fogy el az aktív közösség lendülete...
Ennyi. Az Omen of Sorrow egy tipikus, B kategóriás verekedős játék, amely nem okoz katasztrófát, nem borítja rád a szörnyek ketrecét, nem csinál belőled szezonon kívüli áprilisi bolondot… Hibái ellenére ráadásul van benne valami, ami miatt a műfaj rajongóinak érdemes lehet kiráncigálni őt a táncparkettre.
