Kezdjük talán ott, hogy a Mohawk Games mögött egy jól bejáratott név van: Soren Johnson. Sorennek egyfelől oroszlánrésze volt a Civilization-széria megmentésében, ugyanis kevesen tudják, de a harmadik rész kis híján a szemétkosárban végezte. Karrierjét ugyanakkor példaként is szokták emlegetni, hogy lám, a munkahely megválasztásánál a stratégiai szemlélet előbb-utóbb kifizetődhet. Emberünk ugyanis az ezredfordulón gyakornokként kezdte a pályát az EA-nél, majd innen gyakorlatilag éhbérért ment a Firaxishoz, csak hogy Sid Meyerrel dolgozhasson. És bejött a dolog, hiszen a Civilization 4-nél már az övé lett a vezető dízájneri pozíció.
Az Old Worldhöz vezető út első állomása egyébként a 2013-as év volt, amikor megalapította saját stúdióját, Baltimore külvárosában, és annak bemutatkozó alkotásával, az Offworld Trading Companyval rögtön gurított is egy szép nagyot (több mint félmillió példányban kelt el). A Starbreeze persze azonnal az orruk alá tolt egy új, történelmi 4X játék fejlesztéséről szóló szerződést, csakhogy közben a kiadónál egyik botrány követte a másikat, így kénytelen volt kilépni jó pár szerződésből, melynek részeként a Mohawk Games is visszakapta az említett játék jogait. A 10 Crowns lényegében egyetlen dinasztia uralkodását mutatta volna be, tíz egymást követő utódláson keresztül, csak ugye menet közben kiderült, hogy ha az örökösök véletlenül elhullnának 1-2 év alatt, akkor ebből egy nagyon rövid játék lenne. Alakítottak tehát a koncepción, maradt az ókor, de korlátok nélkül, és így született meg az Old World.
Első blikkre tízből tíz fogorvos azt mondaná, hogy kérem, ez pont olyan, mint a Civilization, például a telepes, aki az új városok alapját rakhatja le, és a többi egység is kiköpött mása a sorozatból ismerteknek. A városok körül ugyanúgy (a munkással) beépíthető helyszíneket találunk, a farmoknak, bányáknak, templomoknak való vidéket. Igen ám, de ha a kezdéskor jobban odasasolunk, észrevehetjük, hogy a hét kezdő népcsoport kiválasztásakor magát az uralkodót személyesítjük meg, egy konkrét karaktert, aki idővel fejlődik, megöregszik és meghal. Emellett mindenkinél négy egymással rivalizáló politikus család várja, hogy egy-egy új város alapításánál ők ülhessenek be az aktuális tutiba, cserébe pedig mindenki más bónuszokat ad le. Szintúgy megsüvegelendő, hogy a szokásos alapanyagok – pénz, étel, fa, kő és fém – mellett a közigazgatáshoz, vagy például a katonaság fejlesztéséhez is külön, számszerűsített nyersanyagot találtak ki. Ami azonban igazán nagyot üt, az az, hogy az egy körben (minden kör egy évnek felel meg) kiadható parancsok száma megint csak egy termelhető, kézzelfogható mennyiség. Értsd: a katonák, telepesek, munkások mozgáspontjai mind ebből vonódnak le, azaz egy távoli ellenséghez való felzárkózás felzabálhatja a pontokat, és ha lenne még szabad emberünk, aki épp nem épít vagy harcol, ő akkor sem tehet semmit, mert abban a körben már nincs elég matéria az akciózáshoz.
Hencidától Boncidáig, vagyis az Eufrátesztől a Nílusig
Az Old Worldben az ókor nagy civilizációi mérkőznek meg, a hét náció pedig leginkább az alaptulajdonságokban tér el, például kihangsúlyozva a görög kultúrát, a karthágói zsoldosokat, vagy Egyiptom kifogyhatatlan gabonáját. A katonai egységeknél az elitben szintúgy megjelennek a nemzeti sajátosságok, a görög falanxtól a római légiókig. Persze mindegy, hogy a babiloni Nabukodonozort, vagy az állítólag farkascsecsen nevelkedő Romulust választjuk, a lényeg, hogy dinasztiánknak mindig legyen örököse, különben jön a game over. Ehhez nyilván feleséget/férjet kell találni, ami egyben politikai szövetséget is jelent, no meg egy extra karaktert. Élete során minden uralkodó legitimitás-pontokat gyűjt, amit továbbadhat az utódjának, és ez a mérőszám két fontos dolgot is befolyásol: egyrészt a rokoni kapcsolatokat, másrészt a kiadható parancsok számát. A matéria a térkép felfedezésével, és az ókori világ csodáinak megépítésével növelhető, de van egy még ötletesebb lehetőség is a gyarapodásra: az ambíciók jelenléte. Az aktuális vezető ugyanis időről időre kiválaszthat egy célt, például felépíteni 5 színházat a kultúra jegyében, elfoglalni három várost, hódítóként tetszelegve a nép előtt, és ezek az ambíciók meg is örökölhetők, ha pedig tízet sikerrel teljesítünk, akkor már meg is van a nyertes.
Ami megtörtént, itt is megtörténhet
A különböző népekből/családokból egy elég nagy kupac szereplő áll össze, így aztán minden város élére külön kormányzó kerülhet, de a kémfőnök, nagykövet és kancellár pozíciók is rengeteget segítenek, ha a megfelelő jelöltekkel töltjük fel. Ahogy a Civilization, úgy az Old World is önálló seregként kezel minden katonai egységet, tehát ezeket illik tábornokokkal megerősíteni, mert az MI nem viccel. Minden karakter folyamatosan fejlődik, és előbb-utóbb a részévé válik a körönként folyamatosan érkező történelmi eseményeknek. Fizetsz-e sarcot a perzsáknak, mi legyen a sorsa a fiadat fikázó politikai családnak, szerelmi szálak, nevelési kérdések, vagy mi történjen, ha egy új vallás eléri a határaid – ilyen, és hasonló eseményekre kell reagálni. Kiválóan működik a halmaz, amiért, ha minden igaz, akkor Leyla Johnsont, Soren feleségét illeti az érdem, aki több ezer ilyen kis illusztrált finomságot rakott össze.
Az utak építése, az egymást erősítő építkezések, a kibontható fejlesztések le sem tagadhatnák a Civilizationnel való rokonságot, ahogy az egységek között is rengeteg a régi ismerős. Apropó fejlesztések, ez most itt egy megkevert pakli véletlenszerűen dobált lapjait idéző szisztéma, ami néha alávág az ambícióknak, mert a mázlin múlik, hogy sikerül-e a megfelelő kártyát kihúzni. A látvány szintúgy erősen hajaz a Civilization 6-ra, bár egy hangyányit szerényebb kivitelben, az események illusztrációt kivéve, mert azok gyönyörűek. Azt sem szabad elhallgatni, hogy bizony van némi optimalizációs probléma az engine mögött, ugyanis a középjátékban már húzós várakozás jön a körök végén, és laggol is a drága. A játék arab mintázatokra épülő zenéit viszont egyszerűen öröm hallgatni, amikért egyébként Christopher Tin, Johnson egykori egyetemista szobatársa, régi barátja a felelős. Christopherről tudni kell, hogy két Grammy-díja van, ebből az egyiket az első közös munkájukért, a Civilization 4 Baba Yetu című számáért kapta, nem mellékesen ez volt az első eset, hogy egy videójáték zenéje Grammy-t kapott. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Budapesti Szimfonikus Zenekar vonósai is közreműködtek az Old World muzsikáinak felvételénél.
Új régi világ
Összességében egy remek kezelőfelülettel megáldott, addiktív kis rohadék lett az Old World, amely legalább annyira élvezetes, mint a Civilization. Tele van érdekes új ötletekkel, például minden épülethez képezhető egy ún. specialista (költő, pap, kereskedő, halász stb.), ami extra bónuszokat jelent, a manipulálható politikai karakterekkel pedig néhol még le is körözi a neves sorozatot, de minőségben azért még van hova fejlődni. Reméljük, legközelebb még az is összejön.
