Férfiasan megvallva nagyon hiányoznak a Nintendo Entertainment System és a Super Nintendo Entertainment System ötletesebb, nagyszerű pillanatokkal teli akció-platformerei, melyek annyi boldog órát okoztak a maguk idejében. Persze azóta változott a teljes ipar, hatalmas fejlődésen ment keresztül ez az interaktív szórakoztatási forma, így visszasírni a kilencvenes évek programjait balgaság lenne. Ezzel szemben néha jólesik a múltidézés, elég csak a Shovel Knightra gondolni, amely a zsáner legjobbjaiból táplálkozott, ezzel némi nosztalgikus élményhez juttatva az erre fogékonyakat. Ám más is hasonlóan gondolkodhatott, elvégre nemrégiben jelent meg a Contra-sorozatot (nálunk Probotector) idéző Super Cyborg, illetve itt az Onikenért is felelős brazil JoyMasher legújabb alkotása, amely nem is próbálja tagadni, mely címek voltak a készítőkre a legnagyobb hatással. A listán pedig olyan nagy ősök szerepelnek, mint a fantasztikus Castlevania-széria, a Ghosts 'n' Goblins, vagy éppen a zseniális Demon's Crest.
Need a Hero
Főszereplőnk, Haggis éppen magányosan vadászik, mikor a sötétben a tűz beszélni kezd hozzá, majd elfogja egy rossz érzés: valami nem stimmel, valami baj van. A falujába visszatérve azt lángokban állva találja, ezután már nem sok kell neki, hogy fegyvereit megragadva elrabolt fia után eredjen, és megküzdjön a túlvilág fenevadjaival. Ennek a felvezetésnek, valamint a játék indítása után beköszönő intrónak olyan hangulata van, hogy az ember már venné elő a NES-játék dobozát, és nézné is át a kis füzetet a képekkel, ellenfelekkel, háttérsztorival, valamint az előző tulajdonos által felfirkált kódokkal (korbács, szív, kereszt és a többi). A hallójáratainkat chiptune muzsika kényezteti, a vérvörös fellegek között villámok által rajzolódik ki a főcím, mi pedig beleborzongunk a múltidézésbe, annyira jól sikerült azt összehozni. Meg sem lepődünk a világtérképre jutva, ahol ugyan a kezdeti öt pálya kevésnek tűnhet, de nagy szerencsénkre ez a szám átverés, elvégre a mellékjáratokkal, titkos helyszínekkel továbbiakat nyithatunk meg, miközben rengeteg egyéb extrát is felfedezhetünk a minden irányba szétfutó útvonalakat bejárva.
Kard ki kard!
A kezdetekben a megszokott lehetőségekkel élhetünk, vagyis ugorhatunk, kardozhatunk (azért az ostor jobban passzolt volna), ráadás fegyvereket vehetünk fel (balta, lándzsa, fáklya). A titkos falakat áttörve rejtett kamrákra, igazi kincsekre lelhetünk: növelhetjük életerőnket, erősíthetjük páncélzatunkat és fegyverzetünket, sőt olyan képességeket is szerezhetünk, mint a duplaugrás, a lebegés, vagy a víz alatt lélegzés. Ezekre szükségünk is lesz ahhoz, hogy elérjünk egy adott pályát, tehát többször is vissza kell térnünk egy már kiismert helyszínre, ám ez a keresgélős, kutatós, felfedezős játékmenet adja meg az Odallus igazi élvezetét az olajozott irányítás mellett. Merthogy szerencsére azt sem sikerült elszúrni, sőt a platformokon megkapaszkodásnak hála a megszokottnál is többet törjük majd a kobakunkat azt illetően, merre is találhatjuk azt az irányt, ami az újabb titokhoz vezet.
Monstervania
Az Odallus nem annyira metroidos, a kiindulási pont egyértelműen a Castlevania volt, azon belül is a NES-re készült epizódok. Tulajdonképpen még a régi konzolon felfedezhető kis hibák és bugok is tetten érhetők (képtöredezés, beragadó karakter és a többi), amiket mondjuk el lehetett volna hagyni. Ezenfelül azonban a JoyMasher alkotása tökéletes és korhű másolata annak az időszaknak, ami előtt tiszteleg. Az olykor misztikus, olykor szép, időnként kifejezetten szomorú zenék, a kötelező víz alatti és jeges pályák, valamint a mindenféle szörnyetegek (a spórákat kilövellő gomba egyértelmű utalás), a felfedezhető titkok és kikacsintások… élvezet vele játszani, hozza azt, amire vágyunk. Külsejével nem mutat újat, mégis benne van a plusz, ami miatt nemcsak szerethető, de felkerülhet a „nagyon kellemes emlék”-játékok elképzelt polcára, miközben elsőre hat órát is simán elszöszölhetünk a társaságában.
