Baromi nehéz helyzetben vagyok, mert véleményt kéne írnom egy játékról, amit jó eséllyel sokan kipróbáltak már, és valószínűleg csak kevesen lesznek, akik ugyanúgy látják, ahogy én. A No Man’s Sky pillanatnyilag a legnagyobb csalódás a játékpiacon, a készítőket máris a játékipar legismertebb vetítőgépével, Peter Molyneux-val emlegetik egy lapon, pedig a program maga nem lett sem több, sem kevesebb, mint amit előre elmondtak róla.
Mielőtt belekezdenénk, megkérnék mindenkit, hogy olvassa el újra a két évvel ezelőtti, illetve az idén áprilisi előzetesemet a játékról! Mivel ezt valószínűleg senki nem fogja megtenni, megtettem helyettetek én magam, és az van, hogy a No Man’s Sky lehet, hogy nem az lett, aminek a világ látni akarta, de majdnem pontosan olyanná vált, mint amilyennek az első időkben mondták, hogy lesz. Na, de lássuk is, mit próbálok itt kinyökögni!
Zűr az űrben
Kezdjük az alapokkal, hátha akad még olyan, aki nem tudja, miről van szó. Az alapötlet egy olyan, az űrben játszódó, a felfedezésre összpontosító játék, amelyben a készítők nem egy kézzel faragott, minden pontján tervezett világot adnak nekünk, mint például a Skyrim, hanem egy matekfüggvényre bízzák a világ legenerálását. Számtalanszor (na, jó, kétszer) megírtuk már, mi is ez a függvény, szóval most csak röviden: a játékban szereplő univerzum csillagrendszereinek bolygóit nem a fejlesztők tervezték meg, hiszen úgy kicsit nehéz lett volna 18 kvantillió bolygót összerakni úgy, hogy az unokáik unokái már ne ezzel bíbelődjenek majd. A bolygógenerálásról egy algoritmus gondoskodik, amely az előre megadott lehetőségek közül véletlenszerűen válogatva összerak egy planétát, amin vagy van víz, vagy nincs, vagy vannak erdők, vagy nincsenek, vagy vannak állatok, vagy nincsenek, vagy van normális légkör, vagy inkább mérgező, fagyos, forró pokol az egész.
A mi feladatunk tulajdonképpen az első öt percben kiderül. Kezdésként egy véletlenszerűen választott bolygón az a feladatunk, hogy megszereljük az űrhajónk sérült részegységeit, és tulajdonképpen ez az, amivel aztán az egész játékban foglalkozni fogunk. Talán kicsit hamar lövöm le a poént, de a No Man’s Sky-t az élvezi (és játssza helyesen) igazán, aki elfogadja, hogy az egyetlen cél az űrhajónk, a szkafanderünk és a fegyverünk fejlesztése. Ez az, ami miatt sorra látogatjuk meg a bolygókat, ezért fogjuk platószámra hordani a drága érceket az űrállomásra, ezért leszünk idegesek, mikor a ránk támadó kalózok pikk-pakk szétkapkodják körülöttünk az űrhajót, és ez az egyetlen, jól kitalált cél, amely miatt megéri használni a játék további funkcióit.
Az egész felfedezősdi lényege, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek egyikével hozzájussunk ahhoz, ami a fejlesztéshez kell. A fejlesztés lényegi részét egy külön dobozban tárgyaljuk ki a cikk utolsó oldalán, szóval most csak röviden: először kell egy tervrajz, kell nyersanyag, amiből legyártjuk az adott tárgyat, ráadásul kell egy szabad hely, ahová be is szereljük, amit legyártottunk. Tulajdonképpen mindhárom lépéshez a megfelelő forrást kutatjuk a világban. A tervrajzokat lezuhant űrszondákból, idegen lényektől vagy szétlőtt robotokból szerezhetjük meg, a nyersanyagot a bolygókon vagy az azokat körülvevő aszteroidamezőkön bányászhatjuk ki (esetleg meg is vásárolhatjuk a megfelelő helyen), és a beszereléshez szükséges helyet sem kapjuk ingyen.
Van baj
Az, hogy közben csillagrendszerek, bolygók és űrállomások tucatjait látogatjuk meg, csak a körítés. Ami miatt talán sokan kiakadtak, hogy arról volt szó, hogy ez a körítés csupa színes, erdős és izgalmas bolygó lesz, pedig ilyesmiről (legalábbis eleinte) nem volt szó, sőt ennek pont az ellenkezőjét nyilatkozták a készítők már két éve, a bejelentéskor is. A 90-10 szabályáról talán sokan elfelejtkeztek, pedig volt ilyen. A dolgok 90 százalékát átlagosnak, vagyis tulajdonképpen érdektelennek szánták, és csak a maradék 10 százalékba jut valami plusz. Ennek a 10 százaléknak a 90 százaléka megmarad ezen az átlagos szinten, de a maradék tized megint különleges lesz bizonyos szempontból, és így tovább.
Sokak azon csúsztak meg, hogy a játékot bemutató videón például hatalmas dinoszauruszcsorda vonult át a képernyőn, ezért nyilván sokan azt hitték, hogy majd mindig ez lesz. Nem ez lett, nyilván nagy a kontraszt a videó apatosaurusai meg a valós játékban ugráló fűzfaszerű gombák között, de várjunk csak, mit is mondott Sean Murray, a fejlesztők főnöke 2014-ben? „A bolygók 10 százalékán lesz valami növényzet, ezeknek csak 10 százaléka lesz olyan, ahol erdők is lesznek, az erdős bolygók közül csak minden tízediken lesznek dinoszauruszok, és csak minden tízedik erdős-dinós bolygón lesznek furcsa, mutánsszerű dinoszauruszok.” Na, hát ez nagyjából be is jött.
Persze egy pillanatig se higgye azt senki, hogy fel akarom menteni a játék készítőit, vagy nem látok a szememtől. De, látom, hogy a No Man’s Sky-ban meglátogatott bolygók többsége unalmas, kopár sziklahalom. A korábban leghangulatosabbnak gondolt barlangok sajnos totálisan befuccsolnak: kábé másodszorra már nem is olyan hangulatosak, ráadásul egészen pontosan nulla értelmük van. Nincs bennük semmi olyan érték, érc vagy akármi, ami a felszínen nincs meg, nem vár minket sötét titok vagy vérengző ragadozó, sőt úgy általában nem jelent semmi pluszt, ha besétálunk egybe. Az egyetlen értelme, hogy elbújhatunk az adott bolygó viszontagságai elől: a forróság, a fagy, a sugárzás vagy a mérgező gázok varázsütésre tűnnek el a barlangok falai között. Ezzel csak egy baj van: nagyjából félórányi játék után volt olyan gránátom, amivel megfelelő mélyedést robbantottam magamnak a hegyoldalba, pontosan ugyanezeket az előnyöket elérve.
Azt is látom, hogy a lények többségén nagyon látszik, hogy nem valami ízléssel bíró ember, hanem egy algoritmus pakolta össze őket. Valahogy se nem érdekesek, se nem viccesek, úgy általában véve nem emlékezetesek a látott teremtmények. Nem is annyira a dinoszauruszok hiánya miatt csalódik az ember, hanem inkább azért, mert baromira hiányzik az a változatosság, amit egy ilyen véletlenszerű generálástól elvárnánk.
Ugyanis (és most jön az, ami miatt én magam is csalódtam a játékban) a program tulajdonképpen három-négy óra alatt kiismerhető. Most nem azzal van bajom, hogy a kezdőbolygón maradva is maximumra lehet húzni a fegyvert, az űrhajót és a szkafandert is, hanem hogy azt ígérték, lesz miért átmenni a következő bolygóra és csillagrendszerbe, holott ez nem igaz. A felfedezés hamar eltűnik, minden bolygón pontosan ugyanarra van csak lehetőségünk. A fent említett szabály miatt a bolygók többsége tök ugyanúgy néz ki, de ez még a kisebb baj: a rajtuk található épületek is ugyanolyanok, az idegenek ugyanazokkal a rejtvényekkel szórakoztatnak minket.
Kultúrsokk
Amilyen izgalmasnak tűnt korábban az a lehetőség, hogy folyamatosan áshatjuk magunkat egyre mélyebbre egy-egy idegen faj kultúrájában és nyelvében (a nyelvtanulásról szóló külön kis dobozkát a második oldalon találod), ez sem olyan izgalmas. Mármint az a rész, ahogy egyre több szót megismerve egyre jobban értjük az eleinte hablatynak tűnő mondatokat, nos, az zseniális, de hogy a mondatokból kikapart értelem nagyjából négyféle lehet, már zavaró. Az van ugyanis, hogy a bolygókon rendszeresen belefutunk majd idegenekbe, akiknek egy kérdésére helyesen kell felelnünk. A választ persze főleg akkor tudjuk megadni, ha már elég jól beszéljük a nyelvet ahhoz, hogy pont azt a fontos egy-két szót is ismerjük. A kérdések között lesz olyan, hogy a segítségünket kérik, lőszert a puskájukba, elemet a szkafanderükbe, vagy csak simán valami bajuk van, nem akarnak háborúba menni, esetleg elcsalták a könyvelést. A lényeg, hogy ezekből a helyzetekből annyira véges számú létezik, hogy már pár óra után ismétlődni kezdődnek. Egyszer kell csak alaposabban felkutatni egy bolygó lehetőségeit, hogy a következőn már nulla meglepetés érjen minket, és ez elég baj, hiszen ezek szerint 18 kvantilliószor tök ugyanaz az élmény vár ránk.
Komoly probléma, hogy a játék tele van időrabló dolgokkal. Az egyik, hogy feleslegesen sokáig tart minden, és ezt a mindent rengetegszer kell megtennünk. Csak egy példa: ahhoz, hogy egy bolygón repkedhessünk, plutónium kell a három közül az egyik hajtóműbe. Pontosabban nem is a repkedéshez kell a plutónium, hanem a felszálláshoz. Szerencsére hasadóanyaghoz jutni nem nehéz, csak éppen folyamatosan figyelni kell erre az apróságra. Szintén idegesítő, hogy állandóan gondoskodnunk kell arról, hogy elférjen a csomagtartóban, meg a hátizsákban az az ezerféle vacak, amire szükségünk van. Nyersanyagok, felszerelés, chipek, eladásra szánt apróságok – ezek mind állandó pakolgatást igényelnek. Na, a plutónium kibányászása, a tankolás, a pakolgatás mind egyenként egy-egy másodperc hosszan lenyomott gombot jelent (a bányászás valójában sokkal többet), vagyis a játékidő jelentős részét azzal töltjük majd, hogy azt intézzük, hogy a hülye űrhajónk fel tudjon szállni.
Picit érthetetlen az univerzum rendőrségeként működő őrrobotsereg is. A lényeg, hogy a környéken zümmögő drónok ránk se bagóznak, amíg el nem kezdünk bányászni vagy épp halomra lőni az élővilágot. Ha rosszalkodunk, rögtön odadöngicsélnek, és ha olyanjuk van, el is kezdenek lőni ránk. Nem igazán mondhatók ellenfélnek, pár lövés vagy egy gránát végez velük, de akkor is idegesítőek.
És ez még nem minden
Persze ezek csak az apróságok. Tény, hogy a játékban nincs szinte semmiféle történet. Tény, hogy az oktatómódot is nagyítóval kell keresni. Tény, hogy korántsem olyan gyönyörű és lélegzetelállító a játék, mint azt a videók alapján sejteni lehetett. Ettől függetlenül érdekes koncepció ez a procedurálisan generált játékvilág, meg a rengeteg bolygó, és nem félek attól, hogy egy-két év alatt a No Man’s Sky-ból azt a játékot kalapálják majd a fejlesztők, amit az emberek többsége várt. Az a helyzet, hogy ez a játék nem azért nem lett tökéletes, mert nem hozta azt, amit vakon vártak tőle, hanem azért nem, mert az alapkoncepcióról kiderült, hogy elméletben működik, gyakorlatban viszont picit unalmas.
De ez az alapjátékot sokak számára nem menti meg, és én is csak annyit tudok javasolni, hogy gondoljátok át, mielőtt megveszitek! Ha játéknak elég annyi, hogy vár a végtelen, és elég kihívás az, hogy azért játssz, hogy fejleszthesd a dolgaidat, amiket azért fejlesztesz, hogy játszhass, akkor a No Man’s Sky a te játékod. Ha űrkalóz akarsz lenni, vagy épp a világegyetem titkait fürkésző biológus, esetleg gazdag bányász, szóval bármi ilyen konkrét dolog, akkor várj, hátha a korábban elképzelhetetlennek tartott, fizetős kiegészítők közül az egyik pont neked szól majd.
