Két éve már, hogy a kölni gamescomon kipróbálhattam a Rock Pocket Games második játékát (az első az egészen más műfajú Shiftlings volt), és mivel a demó már akkor is egész szépen össze volt rakva, a Mars egy kisebb szelete bejárhatónak bizonyult, később a nagy csend miatt úgy tűnt, hogy ez a kellemesen borzongatónak ígérkező kaland is a fejlesztői pokol egyik bugyrának áldozatává vált. Végül azonban a cím visszatért, a csapat mögé beállt a Funcom, némi támogatásért cserébe pedig talán a fejlesztők lelke sem volt drága – na, jó, ennyire nagy árat nem kellett fizetniük, mindösszesen gyermeküket állították be a The Park mellé, mint a The Secret World univerzumának vadhajtása. Éppen ezért az eredetileg szimplán lovecrafti kozmikus horrorban (amit már a cím is egyértelművé tesz) itt-ott ismerős nevek és vállalatok tűnhetnek fel, de mivel a régen kifejezetten népszerű MMO világától a Nagy Öregek intrikái sem állnak távol, ez még egyáltalán nem a világvége.
Félelem és rettegés
Nem a világvége, de a Phobosz (félelem) és Deimosz (rettegés) árnyékában azért eleve nem biztos, hogy jót jelent egy titkos üzenet, aminek hála az Orochi (a The Secret World egyik titokzatos frakciója) kutatóbázist épít a Marson, a Trailblazer Alphát. A játékos itt bújik Shane Newehart bőrébe, aki mérnökként természetesen nincs beavatva a küldetés rejtett céljaiba, neki csak annyi a feladata, hogy megoldja, ha valami elromlik, illetve segítse a többiek munkáját. Azonban szokás szerint és ezúttal abszolút várhatóan beüt a ménkű, méghozzá elég hamar. Víziók, megbolonduló munkatársak, akik szinte istenítik a zöldházban megjelenő inváziós létformát, ami mindent bekebelez, és persze csőstül jön a baj, avagy Shane agyára is komoly hatással van a helyzet, emiatt nem mindig tudni, mi a valóság, mi a képzelet, mi a múlt megtestesülése.
Mint említettem, a Moons of Madness már két éve is egészen kellemesnek tűnt, mert bár az alap egy szimpla sétaszimulátor, azért a hangulatot rendesen sikerült eltalálni. A belső nézetes játékmenet során jegyzeteket olvashatunk, gépeket kell működésre bírnunk, néha logikai feladványokkal szöszölhetünk (vannak egészen jópofák), sőt vegyületeket keverhetünk ki, alkalomadtán még „harcolhatunk” is. Már ha a QTE gombnyomkodás annak nevezhető. Ezenkívül viszont nem sok dolga van annak, aki nekiül az elsőre, nem rohanósan nagyjából 6-8 óra alatt teljesíthető kalandnak, ami, ahogyan a műfaja is mutatja, nem az akcióról szól, hanem az élményről. Abból pedig jutott bőven.
Jó, vannak olyan fordulatok, amik egy-egy sejtelmesebb pillanatból kikövetkeztethetők, emellett sokan ellenségesek a sétaszimulátorokkal szemben, de még így is azt gondolom, hogy az élményjátékok zsánerének ugyanúgy helye van a piacon, mint bármelyiknek. A Moons of Madness egy igazán kellemes kozmikus horror, lovecrafti kaland, ami ráadásul egy idegen bolygón, a Doom után szabadon szabadítja el a poklot, miközben időről időre azért kisebb-nagyobb meglepetések is érik a játékost. Éppen ezért, és mert hangulatába, hangjaiba, látványába nem nagyon lehet belekötni, stílusában egészen jó értékelést érdemel, egyetlen komolyabb hibája talán az árazása, ami éppen a lélektani határvonalat célozta be a műfajon belül. Minden más téren viszont remek munkát végzett a norvég csapat, remélhetőleg nem ez az utolsó alkotásuk a sétaszimulátorokon belül.
