Ahogy tehát a bevezetőben említettem, tesztünk alanya a Dark Eye: Chains of Satinav közvetlen folytatása – és mégsem. Hogy feloldjam ezt az ellentmondást, pár szóval ki kell térnem az előzményre: a Satinav főszereplője ugyebár egy andergasti madarászinas, Geron volt, aki fordulatokban gazdag vándorútja végén ugyan megmentette a világot, ám elvesztette szerelmét, Nurit, a tündért, aki azóta egy holló testébe zárva éli életét.
A Memoria itt veszi fel a fonalat: hősünk természetesen szeretné emberi formájában visszakapni kedvesét, ezért felkeres egy állítólag hatalmas varázserővel bíró figurát, Fahit, aki meg is ígéri az átváltoztatást, ha barátunk megfejt neki egy találós kérdést. Ez a kerettörténet, ám eme bizonyos feladvány egy Sadja nevű hercegnőhöz kapcsolódik, aki 450 éve becsvágytól és személyes bosszúvágytól fűtötten elindult, hogy a démonok és emberek között dúló sorsdöntő csatát egy nagy erejű ereklyével utóbbiak javára eldöntve beírja magát Aventuria történelmébe – azóta viszont senki nem hallott róla, sőt neve sem maradt fent az utókorra. Hogy mi történt vele, azt nekünk kell feltárnunk, így a játék két idősíkban játszódik: hol Geront irányítjuk a „jelenben”, hol Sadját a múltban. Aki tehát nem játszott az előző résszel, nem sok mindenről marad le, a Memoria ugyanis elsősorban a hercegnő kalandjáról, életének e rejtélyes szakaszáról szól.
Hozott anyagból
A kerettörténetnek és alapvetésnek hála az alapok változatlanok, a fejlesztők „hozott anyagból” dolgoztak. Evégből a játékmechanika is hasonló az elődben látottakhoz (értsd: nagyjából-egészében egy fantasy köntösbe öltöztetett point and click kalandról van szó), bár valamivel több dialógus alapú puzzle vár ránk, ahol sok esetben ráadásul csak a megfelelő opciók kiválasztása után léphetünk tovább, ami persze azt is jelenti, hogy nem árt, ha érted a játék nyelvét, különben marad a próba-szerencse metódus. Utóbbi megoldás a tárgykombinálás esetében viszont már macerásabb, lévén most is kapunk mágiákat – a többesszám nem véletlen, ugyanis immár nem egy bűbájt tudunk elsütni, hanem szereplőnként hármat-hármat. Ez jóval nyitottabb gondolkodást igényel, és kétségtelenül ez jelenti a játék egyik legjobb, bizonyos téren legeredetibb aspektusát; külön kiemelendő e téren Sadja azon varázslata, amellyel egy kiválasztott személynek látomást küldhetünk a környezet bizonyos elemeinek kiválasztásával, így manipulálva őt – ez nekem egyébként a Cognition egyik „trükkjét” idézte fel, ami nem feltétlenül rossz dolog. (Remek és dicséretes ötlet egyébként, hogy Geron szert tesz a Night of the Rabbit egyik bűbájára, így az elkötelezett Daedelic- és kalandrajongók is kapnak egy kis jutalmat – nem ez az egyetlen „belsős” utalás, kikacsintás egyébként a játékban).
A kihívás a fentiek tükrében közepes / közepesen nehéz; aki rutinos a műfajban, nem nagyon fog elakadni, bár a vége felé van egy olyan összetett feladvány, ami azért megizzasztja az embert, és az sem árt, ha sűrűn elmented az állást (nem az automatikus mentést használva), műfajszüzek viszont semmiképpen ne ezzel a játékkal kezdjenek, mert annak bizony sírás lehet a vége. A játékidő ezzel együtt tisztesnek mondható, a gyakorlott, jegyzetfüzettel felszerelt pixelvadászok tíz óra alatt átvergődhetnek rajta, az átlagidő viszont első végigjátszásra elérheti a 15 órát is (főleg, hogy a fejlesztők némi logikátlansággal, átgondolatlansággal is megfűszerezték munkájukat, ami azért még egy sokat látott-tapasztalt veteránt is megakaszthat a rejtvényfejtésben).
Mesemaraton
Mint kalandjáték tehát a Memoria jól megállja a helyét, ám van két elem, ami a végértékelést jelentősen befolyásolja. Az egyik ilyen maga a sztori. Az „előhang” egészen zseniális, Sadja terelgetése a sírkamrában félelmetesen jó – ám amint visszaváltunk Geronra, a dolog megbicsaklik. Sajnos a párhuzamos történetvezetés legnagyobb hibája ütközik itt ki: nem jut elég idő a jellemek kidolgozására. A madarászinasról túl sok újdonságot már nem tudunk meg, a hercegnő megismerésére viszont az ő sztoriszakaszaiban nem sok lehetőségünk van. Emiatt is jobban örültem volna, ha több szerepet kap a lány kalandozása (főleg, mert ezek az etapok jelentik a játék erősebb és a játékost emocionálisabban is jobban megérintő részét) – na meg azért is, mivel Geron leginkább Andergast városát és annak környékét járja be ismét, ismerős, hogy ne mondjam, unalmas helyszíneket, ami épp annyira „olcsó” megoldás, mint a Raven esetében (lásd másik tesztünket) az Orient-expressz újbóli végiggaloppozása volt. Sadja viszont új és klassz helyeken kalandozik, öröm vele felfedezni a közel félezer évvel ezelőtti birodalmat – csak magamat ismétlem: kár, hogy nem ez teszi ki a játékidő nagyobbik részét.
A másik problémás dolog is összefügg ezzel, ez pedig az animációk és a szinkron kérdése. Sajnos a játék ezen a téren nem sokat fejlődött: Geron még mindig az a 2D-s, papírmasé figura, aki nazális egyhangúsága miatt a Satinavban sem nőtt igazán a szívemhez, továbbra is vannak borzalmasan narráló hangszínészek (főleg a gyerekek esetében, ami a Night of the Rabbit ismeretében különösen fájó), a közeliben mutatott arcokon pedig még mindig nem tükröződik semmiféle érzelem, ami ki-ki zökkenti az embert a beleélésből. Szerencsére azért pár jó hang megmenti a helyzetet (elsősorban a varázsbotot életre keltő Steve Hudson dicsérhető a munkájáért) – állítólag az eredeti német szinkron fényévekkel jobb, úgyhogy aki érti Goethe nyelvét, talán jobban élvezi majd a játékot.
Adjunk neki (még egy) esélyt!
A statikus arcokat leszámítva a grafikára persze egy panaszunk nem lehet, sőt: a Memoria megint épp annyira gyönyörű, mint a Satinav volt – a kézzel rajzolt hátterek tekintetében nem nagyon lehet fogást találni a Daedelic csapatán (még ha ezeket azért pár animációval szintén életre lehetne kelteni, hogy ne csak festményként „lógjanak” az egyes történések mögött). És bár a sztori kidolgozása nem tökéletes (kicsit összecsapták, elnagyolták az írók, erre utaltam fent, hiszen a rohanós-kapkodós történetvezetés leginkább a kevésbé kimunkált szereplőkben bosszulja meg magát), a játék vége épp annyira jó és ötletes, mint az emlegetett nyitány, amely remekül foglalja keretbe a játékot, ráadásul teret hagy egy folytatásnak is, amit a magam részéről minden morgásom ellenére örömmel vennék. És ha abban már nem szerepel Geron, valahogy nem fogom annyira bánni – van annyira jó, gazdag, tartalmas, változatos és mély ez az univerzum, hogy lehet benne érdekesebb karaktereket is találni, és talán harmadszorra a kiadó is megtámogatja a csapatot egy akkora összeggel, amiből futja profi hangszínészekre és jobban kidolgozott animációkra is. És akkor tényleg minden a helyére kerülne épp úgy, ahogy az idő zökken vissza rendes medrébe Satinav egyetlen tollvonására – persze csak akkor, ha az idő mogorva istene elhiszi a sztorit, amit a Feledés Kertjéből előbukkanó vándor elmesél neki...
