Nagyon sokáig nem voltam tisztában a Firaxis Games munkásságával, ami annak köszönhető, hogy soha nem voltam nagy Civilization-, illetve Sid Meier-rajongó. A 2012-es XCOM: Enemy Unknown volt az első alkotásuk, ami úgy igazán magába szippantott, és azóta sem eresztett el igazán. Ez volt az a pont, amikor a Firaxis nevet felírtam a kis noteszembe, miszerint erre a csapatra érdemes lesz figyelni. Az ezt követő években az XCOM 2, illetve a Civilization: Beyond Earth is nagy kedvencem lett, de még a kevésbé közkedvelt címeikkel is nagyon jól (és nagyon sokat) szórakoztam, tehát ki merem jelenteni: tűkön ülve vártam a Marvel's Midnight Suns megjelenését. És azt hiszem, ebben az évben a legnagyobb pozitív csalódásom is éppen ehhez a játékhoz köthető – bár kapcsolatunk nem indult túl fényesen.
Kezdeti lelkesedésem hiánya a történetből, illetve a megvalósításból fakad. Előbbi nagyjából két mondattal összefoglalható: a Hydra – amely már sok-sok alkalommal tört borsot a Marvel hőseinek orra alá – újra lecsap! Tagjai ezúttal a Démonok Anyja, azaz Lilith feltámasztásával hoznak terrort és szenvedést a 616-os Föld lakóinak életébe. Lilith célja is egyértelmű, ugyanis egy ősi, sötét prófécia beteljesítésével magát az apokalipszist szabadítaná rá a világra. Ennek a szörnyű tervnek a leverése érdekében összeáll a Midnight Suns csapata (Penge – Blade, Varázs – Magik, Nico Minoru, és az aktuális Szellemlovas, Robbie Reyes), illetve később hozzájuk csapódnak páran a Bosszúállók, illetve az X-men tagjai közül is. Nem mellesleg a csapat alapja, a Caretaker, eredeti nevén Sara, feltámasztja régi barátját és csapattársát, azaz a főszereplőt, akit csak szimplán úgy hívnak, hogy Hunter (Vadász). Ő lesz a fő karaktered, akit eleinte nem túl részletesen, de testreszabhatsz, és akiről kiderül, hogy nem más, mint Lilith egyke gyermeke, aki ráadásul annak idején háromszáz évre legyakta a démonmutert. Fő helyszíned egy zsebdimenzióban elterülő sziget, illetve az ott felépített apátság, amit mindenki csak "The Abbey" néven emleget. És itt ért engem afféle csalódás, mikor rájöttem, hogy TPS nézetbe kényszerülve, eléggé közepes grafikai és irányitásbeli megvalósítással kell bohóckodnom két küldetés között. Majd jött a meglepetés: talán még jobban élveztem az itt töltött időmet, mint az amúgy szintén nagyon jól összerakott harcrendszert!
Így neveld a szuperhősödet
A játék nagyjából két részre osztható: a harcokra, amikről majd később szót ejtek, illetve a köztes részekre, amikor babusgatod karaktereidet. Küldetések között lehetőséged van a rengeteg kosztümizáció mellett mindenféle beszélgetések, kapcsolatépítő tevékenységek, illetve miniküldetések, gyűjtögetések elvégzésére. A gyűjtögetés botegyszerű: a vadonban lévő növények összeszedéséből, ládák nyitogatásából, "randi" helyszínek felfedezéséből, és egyéb ilyen apróságokból áll. Idővel nyílnak meg újabb területek, elérhetővé válnak extra összeszedhető kártyák, ruhafestések, de akár spécibb kiegészítők is. Aztán itt vannak a hősök, akikkel egytől egyig lehetőséged van ápolni valamiféle kapcsolatot, ami nem kötelező, de erősen ajánlott, mert a barátság szintjéből adódó bónuszokat tudod alkalmazni a harcok közben. Minden karakter története és személyisége kibontakozik ezen beszélgetések és tevékenységek közben, ami néhol már-már a Mass Effectre emlékeztető részletességgel lett megalkotva. Nem annyira jó, de azért megemelem a kalapom a Firaxis előtt, mert néhol tényleg egy élmény volt hallgatni a karakterek drámáit, traumáit, esetleg dilemmáit.
Az egyik személyes kedvencem volt például Penge, aki konkrétan fülig szerelmes Marvel Kapitányba, amit eleinte még tagad, vívódik, majd szépen lassan megnyílik, és mindez végtelenül átélhetővé teszi az amúgy mogorva és visszahúzódó vámpírvadász érzelmi hullámait. Maga Marvel Kapitány is egy sokkal érdekesebb és szimpatikusabb karakter volt számomra, mint az MCU-filmekben. Egy igazán érett, önmaga erejével, és gyengeségeivel tisztában lévő karaktert kapsz, aki tele van kétségekkel, és pont a hatalmából adódó céltalansága teszi nagyon emberivé. Minden karakterről tudnék írni hosszabban is, hogy mennyire jól el lettek mélyítve, illetve mennyire közel hozza őket a történet az emberhez. A fiatalabb karakterek is jól el lettek találva, de megértem, ha ez a picit Z-generációs hangulattal átitatott tematika valakinek nem jön át. A legnagyobb problémám konkrétan Tony Starkkal volt, akinél nagyon fura választás eredménye lett a szinkronszínész személye. Egyszerűen képtelen voltam megszokni a hangját. Biztos vagyok benne, hogy sok embert taszítani fog ez a "tamagocsizás", de én kifejezetten kedveltem, hogy az akció meg a drámaibb, mélyebb pillanatok mellett voltak bugyutább, szappanoperásabb konfliktusok is. Egyébként a játékban jelenleg 13 karakter található (a főszereplővel együtt), de már be van jelentve, hogy jövőre a Season Pass keretén belül érkezik 4 újabb dédelgetésre vágyó lélek, szóval szuperhős szociális interakcióból jövőre sem fog senki hiányt szenvedni.
A kártya lelke
Ezek után térjünk át végre a harcrendszerre. Az XCOM-játékok után a Firaxis úgy döntött, hogy be kell vezetni valami teljesen mást, mint a szimpla körökre osztott lődözés, mert a szuperhős karakterekkel egyszerűen képtelenség lett volna mindezt izgalmassá tenni. Tehát ment a kukába a fedezékrendszer és a véletlenszerűség is (nagyrészt). Megkapod helyette a képességkártyás megoldást, és azt kell mondjam, ez valami eszméletlenül addiktív és élvezetes lett! Megpróbálom leegyszerűsíteni, ami nem olyan könnyű, lévén eléggé sok aprósággal meg lett fűszerezve. Először is háromféle kártya létezik: Támadó, Képesség és Hősi. A támadók nyilvánvalóan sebzésfókuszúak, azokkal odaversz a rosszaknak; a képesség-alapúak sebezhetnek is, de többnyire valamiféle buffot vagy egyéb turpisságot kínálnak; a hőskártyák pedig az áruktól függően valami nagyon hasznos funkciót rejtenek. Ez lehet egy brutál erős támadás, ami letarolja a fél pályát, de az is lehet, hogy minden karakter teljes sebzéselnyelést kap egy körig. Mivel ezek erősek, hőspontokba kerülnek, amiket pedig sima kártyák kijátszásából tudsz szerezni. Ezeket persze egyéb kártyákkal meg lehet duplázni, vagy épp minden kártyát ingyenessé lehet tenni két körig… szóval rengeteg az opció és a kis módosító. Van egyébként pár egyéb kártyatípus is, amiket ellenfelek dobálnak, ha kiütöd őket, vagy random megkapod, de ezek csak az adott harcra vonatkozó bónuszokat/támadásokat adnak. Minden karakternek saját paklija van, ami 10 egyedi kártyából áll, illetve egyéb legendás, vagy épp speciális kártyák is akadnak. Nem tűnhet soknak, de közel 200 egyedi kártyáról beszélünk a 13 karakternél, ráadásul mindegyik fejleszthető, változtatható, bónuszokkal megpakolható, ami nagyjából végtelenbe tolja ki a lehetséges kombinációkat. Akcióba egyébként 8 darabot vihetsz egy karakterrel (szóval 24 kártya lehet nálad a 3 hőssel), de a duplikáció természetesen ér.
Szóval ezen kártyák használatával csatározhatsz a Hydra és a démoni hordák ellen. A pálya maga is felhasználható fegyverként, hősi pontokért cserébe. Ha nagyon nincs nálad semmi jóféle atomtámadással felérő csapás, Pókemberrel szimplán kitépsz a helyéről egy oszlopot, és rádobod az ellenfeleidre. A harcok maguk egyébként jók, képesek kihívást nyújtani a nehezebb szinteken, viszont azt tanácsolom mindenkinek, aki belevágna a játékba, hogy a játék elején ne ragadjon le a tömeges mellékküldi-farmolásnál, mert szimplán nem éri meg, és eléggé monotonná teszi a dolgot, még ha jó ötletnek is tűnik hirtelen mindent szénné fejleszteni. Annyi extra dolog fog bejönni a sztori későbbi pontjain, hogy megéri azt pörgetni, és csak egy-egy kisebb küldit bevállalni a nagyobbak között. Aztán persze majd lehet farmolni a végtelenségig, ha ez boldogít valakit. Kártyákat például harcok utáni lootból tudsz húzgálni, ami nagyjából úgy működik, mint a Heartstone-féle paklibontós mechanika, de szinte az összes cselekedeted, a karakterek szóló-küldetései, a speciális események, szóval lényegében MINDEN hozzád vág egy-két kártyát. Később aztán craftolgathatsz is kedvedre, ami persze nem olcsó, de megéri, ha gyorsan szeretnél pár erős mozdulatra szert tenni.
Az éjféli nap ereje elfér a tenyeremben!
Többféle fizetőeszközöd lesz a démoninvázió visszaverése alatt. Az egyik a szimpla pénz, azaz a Credit, de háromféle esszencia is jelen van, amik főleg kártyák, extra dolgok craftolására valók, és van még egy Gloss nevezetű, ami skinekre, esetleg szobád csinosítgatására szolgál. Illetve akad egy mikrotranzakciós fizetőeszköz is, ami tudod jól, hogy mire jó. Csak remélni tudom, hogy a Season Pass tartalma tényleg annyira jó lesz, mint amilyennek jelenleg tűnik (Venom, Morbius, Deadpool és Storm érkezik, meg egy rakás új küldetés). Röviden kitérnék a Marvel’s Midnight Suns technikai oldalára is. Én PS5-ön mentem neki, és hogy teljesen őszinte legyek, még egy bugot sem láttam, nemhogy bármi problémám lett volna vele. Néhol minimálisan visszaesik az fps-szám, de ez ritkán fordult csak elő, és akkor sem zavaróan. Egyetlen egyszer futottam bele egy fura összeomlásba, de ezen túl a játék szinte végig hibátlanul működött. Ami persze elvárható is lenne, mivel egyáltalán semmit nem tartalmaz, ami indokolna bármiféle problémát – márpedig PC-n eléggé döcög a játék. A legnagyobb negatívum, hogy egyszerűen nem szép ez a cucc, főleg, ha közelről látod a karaktereket meg a textúrákat – és itt szeretnek mindent az ember arcába tolni.
A hangok nagyrészt jól el lettek találva, a zene pedig valami kegyetlenül oda lett téve! Egyik percben csodás melankolikus, atmoszférikus kis dallamok csengenek a háttérben, mikor meg akció van, akkor olyan epic muzsikákat kapunk, hogy a Marvel-filmek egyik témája sem mozgatott meg fele ennyire sem. A főtéma egyébként hordoz magában valamiféle Bosszúállók-hangulatot, de valahogy maradandóbb már első hallásra is. Lenyűgöző munka, hatalmas pacsi Tim Wynn-nek és Phill Boucher-nek! Tagadni se tudnám, hogy nagyon brutál módon ráfüggtem a Marvel’s Midnight Suns-ra. Nem hibátlan, de van annyira addiktiv, hogy aki vevő az ilyesmire, az tuti beleragad ebbe a mocsárnak kinéző, de amúgy a nap erejével gyémántként csillogó alkotásba. Egy kérdés merült csak fel bennem ezután a közel 100 órás kaland után, méghozzá, hogy mit hoz a jövő a Firaxis számára? Csak remélni tudom, hogy egy XCOM 3-at, amit pedig követ egy interakciók tekintetében átgondoltabb, sztori szempontjából érdekesebb, illetve mindenképpen szebb Marvel’s Midnight Suns 2.
