Mindenki kedvenc olasz vízvezeték-szerelőjének történetei már több mint két évtizede ugyanazokból az elemekből épülnek fel: adott egy kiszabadításra váró hercegnő, egy főgonosz, aki a Gomba Királyság feletti uralomra áhítozik, és persze a főhős, Mario, aki vakmerő bátorsággal, néhány hűséges segítővel, és elképesztő képességekkel száll szembe a különösebbnél különösebb élőlények seregével. A Nintendónak mégis majdnem mindig sikerül ezt az egyszerű képletet úgy megcsavarnia, hogy valami szórakoztató és érdekfeszítő kerekedjen ki belőle. Így történt ez a Mario & Luigi: Bowser's Inside Story esetében is.
Ez alkalommal ugyanis nem valami ugrálós platformjátékkal van dolgunk, hanem egy történetközpontú szerepjátékkal, ami sok szempontból a japán stílusú RPG-kre hajaz -- ám azoknak sincs okuk lemondóan legyinteni, akik nem kifejezetten a műfaj rajongói, ugyanis a játék egy pillanatra sem veszi magát komolyan. Majdhogynem a nagy JRPG-k kifigurázásáról van szó, ami néha a párbeszédekben, néha az animációkon érhető tetten. A harcrendszer is jóval több odafigyelést igényel annál, mint „válaszd ki hősöd menüjéből, hogy mit csináljon a következő körben”. A karakterek teljesítménye, a támadás és védekezés egyaránt a játékos ügyességén, reflexén és megfigyelőképességén múlik. Az időben lenyomott gombok -- vagy épp a kijelzőre rajzolt jelek -- ugyanis megsokszorozzák egy támadás erejét, vagy épp segítségükkel teljes mértékben elkerülhető a sebzés, ugyanakkor a figyelmetlenség hatástalan támadást, vagy sikertelen védekezést eredményez.
A karakterfejlődés, ami a szerepjátékok elkerülhetetlen kelléke, az életerőt és a különféle eszközök hatékonyságát érinti. A szereplők akciópontjai határozzák meg, hogy az adott támadásokat hányszor használhatják. A nagy erejű csapások több akciópontba kerülnek, és általában nehezebb is őket tökéletesen végrehajtani, a kisebb támadások viszont kevésbé hatékonyak és több lehetőséget biztosítanak az ellenfélnek a visszatámadásra. A példa kedvéért vegyük a két alaptámadást, az ellenség fejére való ugrást és a kalapácsot! Mindkét csapás esetében a jó időzítéssel akár meg is ötszörözhetjük a bevitt sebzést -- ám ha e helyett mondjuk a trambulint vagy a meteorcsapást választjuk, az alapsebzés akár ötvenszeresét, százszorosát is elérhetjük. Látható tehát, hogy ugyanaz az ellenség legyőzhető a leggyengébb támadással is, viszont ehhez több százszor kellene sikeresen végrehajtanunk azt, ami nem lehetetlen, de lássuk be, embert próbáló feladat, és persze unalmas is. Ennek elkerülése ad motivációt a fejlődésre, és arra, hogy belevessük magunkat a szerepjátékok kissé bonyolult világába, hiszen itt is akad mindenféle ruha, kiegészítő, étel és eszköz, melyek megvásárlása és megfelelő használata előnyhöz juttat minket célunk eléréséhez.
De mi is ez a cél? Ahogy már említettem, a szokásos: megmenteni Peach hercegnőt és a Gomba Királyságot Marióval. Ám ez nem teljesen igaz! A Bowser's Inside Story esetében ugyanis minden egy kicsit másként alakul, mint ahogy azt megszokhattuk, s bár a történetnek első hallásra semmi teteje nincsen, a játék végére minden értelmet nyer. Az események sora egy blorb nevű betegség feltűnésével kezdődik, ami a királyság békés, apró termetű lakóit fenyegeti, a varangyokat (toad), akik a fertőzés következtében hatalmas gömbökké fújódnak föl, veszélybe sodorva ezzel a környezetükben élőket is. Peach hercegnő válságkezelő tanácsot hív össze a probléma megoldására, amit Bowser szakít félbe sértődötten, mivel őt nem hívták meg. Miután Marióval ellátjuk a baját, a koopák királya találkozik egy karneválossal, aki egy mágikus gombát kínál neki, minek hatására az óriáshüllő belélegez magába mindent, amivel találkozik, kezdve a konferenciateremmel és mindenkivel, aki benne tartózkodik, majd a kimerültségtől elájul. Ettől fogva a történet Bowser bensőjében játszódik, ahol az összezsugorodott Mariót irányítva először Luigit kell megtalálnunk. A testvérpár innentől kezdve mindent együtt csinál, kettejük összhangján múlik a harcok kimenetele, és a két főhős kölcsönhatásával kell megoldani a különféle logikai feladatokat is, mint például Bowser felébresztése. Mert a sárkány felébred, és láss csodát, máris három játszható karakterrel rendelkezünk! Ez a játék legnagyobb meglepetése: a mindenkori főellenségből a királyságot megmentő hős válik, még ha mindezt nem is teljesen szándékosan teszi.
A történet minden egyes résztvevője jól kidolgozott, részletes karakter, az egyszerű hemoglobinoktól kezdve a főszereplőkig. Sokkal több érzelem és élet van bennük, mint a korábbi szerepeikben. Mario természetesen továbbra is elszánt hős, de kicsit önző, nem egyszer inába száll a bátorsága, és testvérét küldi előre, hogy biztosítsa a terepet. Luigi viszont lusta, és képtelen komolyan venni a helyzeteket, állandóan poénkodik és kifiguráz másokat. Bowsernél csak a szolgái együgyűbbek, és ez rengeteg komikus helyzetet szül. A játék sokszor épít hármuk együttműködésére. Az alsó képernyőn az olasz srácokat irányíthatjuk, a fölsőn pedig a koopa királyt, és mindkét fél tettei hatással vannak a másikra. Ha például nehéz elemeket kell megemelni Bowser testében, hogy a fivérekkel tovább tudjunk jutni, forráshoz kell vinni a sárkányt, hogy igyon és megteljen vízzel a gyomra, felemelve ezáltal az úttorlaszokat.
A narrátor szerepét egy kis csillag látja el, aki rengeteget ironizál. Hangosan kacagtam, mikor az első csatánál folyton-folyvást megszakította a harc menetét, hogy elmagyarázza Mariónak, mit is kell csinálnia. Mindeközben Bowser majd fölrobbant az idegességtől, ennek hangot is adott, mégis hajlandó volt mindig leállni és hagyni, hogy az olasz elpüfölje őt. (Mindezt Luigi végigaludta.) A hercegnő bölcs vezető szerepben tündököl, akinek a megmentése most csak a játékidő töredékét veszi igénybe, hiszen hőseink ennél sokkal nagyobb problémákkal találják magukkal szembe. Mert hát a teknőssárkánynál jóval veszélyesebb ellenség érkezik, Fawful nagyúr, akit a GameBoy rajongók a Superstar Sagából már ismerhetnek, célja pedig nem mást, minthogy irányítása alá vegye Bowser kastélyát és seregét, majd annak segítségével a világ ura legyen.
Szinte mindenki másról érdemes lenne még szólni, de azért sem teszem, mert nem lehet ezeket az apró érzelmi tölteteket úgy átadni, hogy ne lőjem le velük a történet poénjait. A szereplők együtt élnek és mozognak az eseményekkel, és ez dobja meg leginkább a játék hangulatát.
Az AlphaDream csapatának nem csupán a szereplőket, de az egész Mario-univerzumot sikerült élettel megtöltenie. Nincs már az az érzése az embernek, hogy öncélúan függnek elemek és kérdőjeles dobozok a levegőben, és nem kezdünk el azon sem gondolkozni, hogy honnan a csudából potyognak teknősök a pályára. Épp ellenkezőleg! Minden egyes, a korábbi játékokat meghatározó elem megleli a helyét ebben az új, egységes világban. Szépen megrajzolt színes környezet tárul elénk, ami elhiteti velünk, hogy a felhőkön igenis lehet ugrálni, és a blokkok, amiket a fejeddel kell aktiválni, mindig is a teremtett világ részét képezték. Engem leginkább az fogott meg, hogy milyen tökéletesen illesztették össze az európai kultúra jellegzetességeit a távol-keletiekkel, vagy a középkori környezetet az olyan modern eszközökkel, mint a vízvezeték, a fúrógép vagy a televízió. Jól illik a konferenciaterem digitális kijelzője az ódon kastély hangulatához, és a franciásan beszélő kockaember arckifejezése sem válik idegenné a mangás érzelemábrázolásoktól. Igen komoly művészi-grafikus munkát sejtetnek ezek az apró részletek, ami elsőre talán nem szembetűnő, de emiatt lesz gyönyörű a játék, még ha csak két ilyen apró kijelzőn keresztül élvezhetjük is. Elég tágas, bejárható világ ez, ami felfedezésre vár, és mi döntjük el, hogy a hegyvidékről a tengerpart felé vesszük-e az irányt, vagy éppen az erdőbe. Bárhogy is döntünk, bármit is veszünk szemügyre, egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg bennünk, hogy mindannak ott van-e a helye. A karakteranimációk szépen kidolgozottak, és a játék grafikája a platformtól elvárható maximális minőséget nyújtja.
Könny csordult a szemembe, mikor Bowser hatalmassá növekedett, hogy szembeszálljon saját Koopa-várával, amit Fawful óriásrobottá alakított át. A kamera föltekint, a lencsén megcsillan a napfény, a játék pedig megkér, hogy fordítsd el kilencven fokban a DS-t, hogy valami csodát élj át. A boss-harcoknál ugyanis a játék a végletekig kihasználja a kis készülék nyújtotta lehetőségeket: nyomogasd a gombokat, hogy ugorj, használd az érintőképernyőt, hogy támadj, és fújd a mikrofont, hogy a sárkánnyal tüzet okádj! Hogy micsoda?! Mikor a játék ezen pontjára értem, körbe kellett tekintsek, hogy hány ember fog bolondnak nézni a buszon, amiért én most veszettül fújni fogom a kis kézi kütyüt. Ám amint a kastély támadásba lendült, már semmi nem érdekelt, meg kellett védenem a királyságot -- így hát ütöttem, rajzoltam, fújtam, és eggyé váltam a játékkal.
A játék zenéjét Simomura Joko írta, aki a nyolcvanas évek vége óta komponál zenét videojátékokhoz. Számtalan sláger született már a keze alatt, és a Mario & Luigi sorozatban is felejthetetlen dallamokat alkotott, olyasfajtát, ami örökre beég az ember agytekervényeibe, és még évek után is dúdolja az utcán sétálva. Főleg klasszikus Mario-témák hangzanak fel, bár egészen új hangszerelésben, ám bőven akad új, melankolikus, vagy éppen pörgős akciózene is, ami minden esetben tökéletesen aláfesti a látványt. Egyedül a harcok alatti muzsika válik néhány óra után unalmassá, mert bár minden boss külön zenét kapott, az átlagos ellenfeleket mindig ugyanarra a taktusra kell püfölni. Bár maga a hang minősége nem a legtökéletesebb, mivel kézi konzolról van szó, megbocsátható, hiszen mondjuk utazás közben ez senkit nem fog zavarni. Az már annál inkább, hogy a párbeszédek alatt megáll a zene, de sosem beszédet hallunk -- leszámítva az olasz hablatyolást, ami azért egy kicsit vicces --, hanem amíg megjelenik a felirat, folyamatos csipogás vagy röfögés tör elő a készülékből. Igaz, rutinos Nintendo-játékosként megszokhattam volna ezt, de képtelen vagyok rá. Egy idő után már, amint a párbeszédbuborék feltűnt, húztam le a hangot a DS alján. Nem megerőltető feladat, de bár ne lenne szükség erre...
A másik negatívum, amit az időnként idegesítő hangok mellett föl lehet hozni a játék ellen, hogy nem motiválja az újrajátszást, bár ez huszonöt óra játékidő mellett azt hiszem, elnézhető. A játék készítői ugyan ígérnek három alternatív befejezést a játékban, a valóság az, hogy mindössze egyetlen mondatban tér el a zárószöveg, ha mindhárom karakter elérte a negyvenedik szintet, illetve ha sikerült a játék befejezéséig a tizenhetedik szint alatt tartani őket. Ennél szerintem azért több motiváció kell egy játék újrajátszásához. Mégis Mario és Luigi belsőséges kalandja változatos és érdekfeszítő játék, ami képes szórakoztatni, néha megnevettet, és éppen elég kihívás elé állít ahhoz, hogy kijelenthessük: kihagyhatatlan élmény mindazok számára, akikben akár csak egy csöppnyi érdeklődés is született e remek játék iránt.
Új szerepkör
Az előzmények
A Mario & Luigi RPG-sorozatot kizárólag kézi konzolokra adták ki. Az első rész még Game Boy Advance-on jelent meg 2003-ban Superstar Saga címmel,ezt követte már NDS-re a Partners in time 2006-ban, míg a 2009-ben kiadott Bowser's Inside Story már inkább a DSi-t kedveli. Elfut ugyan DSLite-on is, de a kép időnkénti megakadása jelzi, hogy a játék igencsak megizzasztja a kis készüléket.
A karakterfejlődés, ami a szerepjátékok elkerülhetetlen kelléke, az életerőt és a különféle eszközök hatékonyságát érinti. A szereplők akciópontjai határozzák meg, hogy az adott támadásokat hányszor használhatják. A nagy erejű csapások több akciópontba kerülnek, és általában nehezebb is őket tökéletesen végrehajtani, a kisebb támadások viszont kevésbé hatékonyak és több lehetőséget biztosítanak az ellenfélnek a visszatámadásra. A példa kedvéért vegyük a két alaptámadást, az ellenség fejére való ugrást és a kalapácsot! Mindkét csapás esetében a jó időzítéssel akár meg is ötszörözhetjük a bevitt sebzést -- ám ha e helyett mondjuk a trambulint vagy a meteorcsapást választjuk, az alapsebzés akár ötvenszeresét, százszorosát is elérhetjük. Látható tehát, hogy ugyanaz az ellenség legyőzhető a leggyengébb támadással is, viszont ehhez több százszor kellene sikeresen végrehajtanunk azt, ami nem lehetetlen, de lássuk be, embert próbáló feladat, és persze unalmas is. Ennek elkerülése ad motivációt a fejlődésre, és arra, hogy belevessük magunkat a szerepjátékok kissé bonyolult világába, hiszen itt is akad mindenféle ruha, kiegészítő, étel és eszköz, melyek megvásárlása és megfelelő használata előnyhöz juttat minket célunk eléréséhez.
De mi is ez a cél? Ahogy már említettem, a szokásos: megmenteni Peach hercegnőt és a Gomba Királyságot Marióval. Ám ez nem teljesen igaz! A Bowser's Inside Story esetében ugyanis minden egy kicsit másként alakul, mint ahogy azt megszokhattuk, s bár a történetnek első hallásra semmi teteje nincsen, a játék végére minden értelmet nyer. Az események sora egy blorb nevű betegség feltűnésével kezdődik, ami a királyság békés, apró termetű lakóit fenyegeti, a varangyokat (toad), akik a fertőzés következtében hatalmas gömbökké fújódnak föl, veszélybe sodorva ezzel a környezetükben élőket is. Peach hercegnő válságkezelő tanácsot hív össze a probléma megoldására, amit Bowser szakít félbe sértődötten, mivel őt nem hívták meg. Miután Marióval ellátjuk a baját, a koopák királya találkozik egy karneválossal, aki egy mágikus gombát kínál neki, minek hatására az óriáshüllő belélegez magába mindent, amivel találkozik, kezdve a konferenciateremmel és mindenkivel, aki benne tartózkodik, majd a kimerültségtől elájul. Ettől fogva a történet Bowser bensőjében játszódik, ahol az összezsugorodott Mariót irányítva először Luigit kell megtalálnunk. A testvérpár innentől kezdve mindent együtt csinál, kettejük összhangján múlik a harcok kimenetele, és a két főhős kölcsönhatásával kell megoldani a különféle logikai feladatokat is, mint például Bowser felébresztése. Mert a sárkány felébred, és láss csodát, máris három játszható karakterrel rendelkezünk! Ez a játék legnagyobb meglepetése: a mindenkori főellenségből a királyságot megmentő hős válik, még ha mindezt nem is teljesen szándékosan teszi.
Ismeretlen ismerősök
A történet minden egyes résztvevője jól kidolgozott, részletes karakter, az egyszerű hemoglobinoktól kezdve a főszereplőkig. Sokkal több érzelem és élet van bennük, mint a korábbi szerepeikben. Mario természetesen továbbra is elszánt hős, de kicsit önző, nem egyszer inába száll a bátorsága, és testvérét küldi előre, hogy biztosítsa a terepet. Luigi viszont lusta, és képtelen komolyan venni a helyzeteket, állandóan poénkodik és kifiguráz másokat. Bowsernél csak a szolgái együgyűbbek, és ez rengeteg komikus helyzetet szül. A játék sokszor épít hármuk együttműködésére. Az alsó képernyőn az olasz srácokat irányíthatjuk, a fölsőn pedig a koopa királyt, és mindkét fél tettei hatással vannak a másikra. Ha például nehéz elemeket kell megemelni Bowser testében, hogy a fivérekkel tovább tudjunk jutni, forráshoz kell vinni a sárkányt, hogy igyon és megteljen vízzel a gyomra, felemelve ezáltal az úttorlaszokat.
A narrátor szerepét egy kis csillag látja el, aki rengeteget ironizál. Hangosan kacagtam, mikor az első csatánál folyton-folyvást megszakította a harc menetét, hogy elmagyarázza Mariónak, mit is kell csinálnia. Mindeközben Bowser majd fölrobbant az idegességtől, ennek hangot is adott, mégis hajlandó volt mindig leállni és hagyni, hogy az olasz elpüfölje őt. (Mindezt Luigi végigaludta.) A hercegnő bölcs vezető szerepben tündököl, akinek a megmentése most csak a játékidő töredékét veszi igénybe, hiszen hőseink ennél sokkal nagyobb problémákkal találják magukkal szembe. Mert hát a teknőssárkánynál jóval veszélyesebb ellenség érkezik, Fawful nagyúr, akit a GameBoy rajongók a Superstar Sagából már ismerhetnek, célja pedig nem mást, minthogy irányítása alá vegye Bowser kastélyát és seregét, majd annak segítségével a világ ura legyen.
Szinte mindenki másról érdemes lenne még szólni, de azért sem teszem, mert nem lehet ezeket az apró érzelmi tölteteket úgy átadni, hogy ne lőjem le velük a történet poénjait. A szereplők együtt élnek és mozognak az eseményekkel, és ez dobja meg leginkább a játék hangulatát.
Kultúrák keveredése
Az AlphaDream csapatának nem csupán a szereplőket, de az egész Mario-univerzumot sikerült élettel megtöltenie. Nincs már az az érzése az embernek, hogy öncélúan függnek elemek és kérdőjeles dobozok a levegőben, és nem kezdünk el azon sem gondolkozni, hogy honnan a csudából potyognak teknősök a pályára. Épp ellenkezőleg! Minden egyes, a korábbi játékokat meghatározó elem megleli a helyét ebben az új, egységes világban. Szépen megrajzolt színes környezet tárul elénk, ami elhiteti velünk, hogy a felhőkön igenis lehet ugrálni, és a blokkok, amiket a fejeddel kell aktiválni, mindig is a teremtett világ részét képezték. Engem leginkább az fogott meg, hogy milyen tökéletesen illesztették össze az európai kultúra jellegzetességeit a távol-keletiekkel, vagy a középkori környezetet az olyan modern eszközökkel, mint a vízvezeték, a fúrógép vagy a televízió. Jól illik a konferenciaterem digitális kijelzője az ódon kastély hangulatához, és a franciásan beszélő kockaember arckifejezése sem válik idegenné a mangás érzelemábrázolásoktól. Igen komoly művészi-grafikus munkát sejtetnek ezek az apró részletek, ami elsőre talán nem szembetűnő, de emiatt lesz gyönyörű a játék, még ha csak két ilyen apró kijelzőn keresztül élvezhetjük is. Elég tágas, bejárható világ ez, ami felfedezésre vár, és mi döntjük el, hogy a hegyvidékről a tengerpart felé vesszük-e az irányt, vagy éppen az erdőbe. Bárhogy is döntünk, bármit is veszünk szemügyre, egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg bennünk, hogy mindannak ott van-e a helye. A karakteranimációk szépen kidolgozottak, és a játék grafikája a platformtól elvárható maximális minőséget nyújtja.
Könny csordult a szemembe, mikor Bowser hatalmassá növekedett, hogy szembeszálljon saját Koopa-várával, amit Fawful óriásrobottá alakított át. A kamera föltekint, a lencsén megcsillan a napfény, a játék pedig megkér, hogy fordítsd el kilencven fokban a DS-t, hogy valami csodát élj át. A boss-harcoknál ugyanis a játék a végletekig kihasználja a kis készülék nyújtotta lehetőségeket: nyomogasd a gombokat, hogy ugorj, használd az érintőképernyőt, hogy támadj, és fújd a mikrofont, hogy a sárkánnyal tüzet okádj! Hogy micsoda?! Mikor a játék ezen pontjára értem, körbe kellett tekintsek, hogy hány ember fog bolondnak nézni a buszon, amiért én most veszettül fújni fogom a kis kézi kütyüt. Ám amint a kastély támadásba lendült, már semmi nem érdekelt, meg kellett védenem a királyságot -- így hát ütöttem, rajzoltam, fújtam, és eggyé váltam a játékkal.
Ugyanaz a lemez
A játék zenéjét Simomura Joko írta, aki a nyolcvanas évek vége óta komponál zenét videojátékokhoz. Számtalan sláger született már a keze alatt, és a Mario & Luigi sorozatban is felejthetetlen dallamokat alkotott, olyasfajtát, ami örökre beég az ember agytekervényeibe, és még évek után is dúdolja az utcán sétálva. Főleg klasszikus Mario-témák hangzanak fel, bár egészen új hangszerelésben, ám bőven akad új, melankolikus, vagy éppen pörgős akciózene is, ami minden esetben tökéletesen aláfesti a látványt. Egyedül a harcok alatti muzsika válik néhány óra után unalmassá, mert bár minden boss külön zenét kapott, az átlagos ellenfeleket mindig ugyanarra a taktusra kell püfölni. Bár maga a hang minősége nem a legtökéletesebb, mivel kézi konzolról van szó, megbocsátható, hiszen mondjuk utazás közben ez senkit nem fog zavarni. Az már annál inkább, hogy a párbeszédek alatt megáll a zene, de sosem beszédet hallunk -- leszámítva az olasz hablatyolást, ami azért egy kicsit vicces --, hanem amíg megjelenik a felirat, folyamatos csipogás vagy röfögés tör elő a készülékből. Igaz, rutinos Nintendo-játékosként megszokhattam volna ezt, de képtelen vagyok rá. Egy idő után már, amint a párbeszédbuborék feltűnt, húztam le a hangot a DS alján. Nem megerőltető feladat, de bár ne lenne szükség erre...
A hibákat leszámítva tökéletes
A másik negatívum, amit az időnként idegesítő hangok mellett föl lehet hozni a játék ellen, hogy nem motiválja az újrajátszást, bár ez huszonöt óra játékidő mellett azt hiszem, elnézhető. A játék készítői ugyan ígérnek három alternatív befejezést a játékban, a valóság az, hogy mindössze egyetlen mondatban tér el a zárószöveg, ha mindhárom karakter elérte a negyvenedik szintet, illetve ha sikerült a játék befejezéséig a tizenhetedik szint alatt tartani őket. Ennél szerintem azért több motiváció kell egy játék újrajátszásához. Mégis Mario és Luigi belsőséges kalandja változatos és érdekfeszítő játék, ami képes szórakoztatni, néha megnevettet, és éppen elég kihívás elé állít ahhoz, hogy kijelenthessük: kihagyhatatlan élmény mindazok számára, akikben akár csak egy csöppnyi érdeklődés is született e remek játék iránt.
