A svéd fejlesztők és a grand strategyk kapcsolata tizenöt éves, igen gazdag múltra tekint vissza, gyakorlatilag a második világháborútól az ókorig bármely kontinensre és jelentősebb történelmi személyre kapásból lehetne sorolni a precedenseket, és legyen szó akár a Hearts of Ironról vagy a Crusader Kingsről, mindegyikben egyedi módon keverednek a táblás és valós idejű elemek. A műfaj ugyanakkor alaposan kimeríti a „nem a külső számít” közhelyet, tehát a szívizmokat itt aztán biztos nem remegtetik meg a csatajelenetek. A játszótér többnyire maga a földgolyó (most pl. épp „csak” 3 kontinens), a tologatható bábuk pedig néha százezres seregeket jelentenek. Az ütközetek mindegyike egy stilizált felületen zajlik, és némi önjelölt imperátor beütés vagy történelmi érdeklődés szükségeltetik, hogy el is tudjuk képzelni, amint az egyik fél szárnyai felmorzsolják, majd összeroppantják a szembenálló sereget. A March of the Eagles sem kivétel ezen a palettán, legfeljebb csak annyiban, hogy a megszokott sandbox jelleg helyett egy szűk időintervallumban lehet az európai nemzetek torkára rálépni, és a recept is kissé harciasabbra sikeredett az átlagosnál.
A napóleoni éra legmozgalmasabb éveit betárazó időszak (1805-1820) tulajdonképpen nem rejt nagy meglepetéseket. A franciák már túl vannak az itáliai és egyiptomi hadjáraton, két komoly nemzetközi összefogást is szétvertek, Bonapartét császárrá koronázták, és épp újfent hadban állnak Angliával, miközben az egész világ lélegzetvisszafojtva figyel. Az új koalíciók még csak most formálódnak a háttérben, és a játék egyik alapköve éppen az, hogy éljünk a diplomácia által részben felkínált új lehetőségekkel, hozzunk létre olyan hatalmi tömböket, amelyek képesek győzelemre juttatni a kiválasztott nemzetet. A nyolc nagyhatalom (franciák, angolok, poroszok, svédek, oroszok, spanyolok, osztrákok és törökök) képviseletében most nem egy homályos „csak éljük túl” utalással markoljuk meg az egeret, hanem a tökéletes szárazföldi és tengeri dominanciát kell kivívnunk a megadott célok (városok, kikötők birtoklása) elérésével. A kisebb országok értelemszerűen a darálóba kerültek. Ami az erőviszonyokat illeti, minden nép saját egységekkel, vezetőkkel és néhány, csak rá jellemző nemzeti ideával áll a startvonalhoz, így aztán a franciáknál félelmetesebb szárazföldi erőt nem nagyon látunk majd, Angliát pedig szinte lehetetlen a tengeren megszorítani.
Frissebb, lágyabb, jobb?
A látvány jó főpróbája az Europa Universalis 4-nek, amely hamarosan hasonló, kicsit továbbfaragott -- eredetileg a Crusader Kings 2-ből származó -- grafikai felülettel jelentkezik majd. A domborzatot, még ha érzünk is némi késztetést az évszakonkénti parádéba csomagolt európai látképre, minden épeszű ember a tizedik másodpercben átkapcsolja a politikai dimenzióra – így végre világosan kivehetők az országhatárok, és a sárga osztrák lobogók sem olvadnak bele az Alpok lejtőibe. A keretrendszer mondjuk, hogy ízléses, ugyanakkor lebutított/fejlesztett (ki hogy éli meg…) verziója az EU3-nak, tömören szólva a March of the Eagles minden olyan elemet takarékra tett, ami nem kötődik szorosan a gyors hadviseléshez. És a dolog működik. A provinciák termelik a pénzt, a játékos pedig újabb és újabb sorhajókat, ágyúkat és formációkat állíthat be a gyártási sorba, amely egyébként példásan egyszerű és felhasználóbarát lett.
Néhány új szállítóhajóért itt nem kell az összes kikötővel rendelkező tájegységet egyesével végigmasszírozni, elég, ha az összesített táblázatban bekapcsoljuk a szűrést a vízi egységekre, azon belül pedig a transport ship változatra, és máris beikszelhető, hogy mely városok kezdjenek bele a hajóépítésbe, ráadásul azt is látod, hogy melyik tudja gyorsabban előállítani ugyanazt a típust. Nagyon barátságos a pénzügyi szemlélet is, a több provincia több adót, ergo gyorsabb hódítást jelent, az új hódítás pedig több alárendelt nemzetet (kvázi vazallussá tett állam), ami így még több pénzt eredményez. Illetve további dukátokat szerezhetünk koalíciós hadisegélyek, kölcsönök és véletlenszerű eseményekből befolyó nyereség formájában.
Összefog fél Európa?
A March of the Eagles jól megtanulta a leckét, és igyekszik a megváltozott (pontosabban az általunk megváltoztatott) eseményeket beplántálni az írott történelem kereteibe. Teszem azt, Napóleont megszemélyesítve, tudjuk, hogy az 1805-ös év elején egy új, nagy francia-ellenes koalíció alakult (angol-osztrák-porosz-orosz), de ha a játékban sikerül a Habsburgok háborúba lépését megakadályozni, akkor az angol politika (tehát az MI) más szövetségeseket keres, és a képességeit kitűnően jelzi, hogy a svédek mellett még olyan kis nemzeteket is meg tud nyerni, mint Szicília vagy a portugálok. A hadvezetés és a stratégiai rész Paradox minőségű, tehát nehéz fogást találni rajta, mondhatni szinte tökéletes. Az egyetlen zavaró tényező (ez mondjuk némiképp általános kórkép), hogy egy már szétvert sereg maradványait árkon-bokron, a totális megsemmisülésig kell üldözni (és kismilliószor elpáholni), továbbá a gyengébb erők automatikusan másik provinciát választanak, ha keresztezni akarod az útjukat, és ez a macska-egér harc, brrr…
A Grande Armée…
A játék számos diplomáciai elemet tartalmaz, a legyőzött államok annektálásától a nagy koalíciók, expedíciós erők szervezéséig, és ha éppen nem állunk háborúban, néhány jól megválasztott sértéssel, vagy direkt egy hadüzenettel tehetünk róla, hogy a helyzet megváltozzon. Ekkor pedig útnak indíthatjuk a hadakat. A legkisebb harci egység a dandár (brigade), ha több dandárt – akár különböző típusokat, pl. huszárokat, tüzérséget, gyalogságot – fogunk össze azok sereget alkotnak, a seregen belül pedig szabadon áthelyezhető a főerő, a jobb szárny, a bal szárny és a tartalék rubrikájába. Az egyes seregtestek élére tábornokokat helyezhetünk (korabeli történelmi figurák manőverezés, támadás és védekezés értékekkel), sőt a csata előtt egyfajta hadrendet (csatatervet) is kreálhatunk a viselkedési mutatókkal. A szárnyakról indított késleltetett támadások, ellenlökések ereje vagy a centrum defenzív stratégiája, a seregtestek összeállítása mind-mind döntő tényező lehet. És ekkor még mindig csak a felszínt karcolgatjuk, ugyanis a hol, a hogyan és a mikor sem mindegy.
Az utánpótlást például meghatározza a hazai infrastruktúra vagy a kisegítő alakulatok jelenléte, továbbá számít, hogy milyen az időjárás! Folyón átkelve, vagy hegyi lejtőkön beesve a csatatérre, nos, ne várj kedvező fogadtatást. A gyengébb hadvezetés rosszabb döntéseket szül a kritikus pillanatokban, és vajon a kohézió és a morál hol lesz, amikor a világ végén hadakozol egy jól felszerelt, hazai földön álló hadsereggel. Tulajdonképpen nehezebb lenne azt felsorolni, hogy mi mindenre nem gondoltak a svéd fejlesztők, mint azt, hogy mire igen, például a történelemből jól ismerjük a Grande Armée pusztulását, és nem véletlen, hogy a felperzselt föld taktika itt is kivitelezhető. A területek elfoglalása és megtartása viszont nem épp az ideális, a hátrahagyott dandár még egy erődben sem képes semmiféle ellenállást kifejteni.
Egy újabb Waterloo?
Ennek a rövid (alig 15 év) kiruccanásnak vannak kellemes velejárói. A provinciák babusgatása tulajdonképpen elég egyszerű, kikötő, erőd, utánpótlás depó, utak (gyorsabb mozgás, jobb ellátmány) és az adott régió felfejlesztése található csak az építkezés menüpont alatt, de ez gyakorlatilag le is fed mindent. Az Europa Universalisból ismerős nemzeti ideák is szinte kivétel nélkül a hadsereget erősítik. A játék egyébként nem véletlenül koncentrál a diplomáciára és a hadvezetésre, ugyanis a rendelkezésre álló időszak annyira tömény és sűrű, hogy emellett már szinte lehetetlen odafigyelni bármi egyébre. A szabadon megállítható és gyorsítható játékmenet elvileg partner ebben, ám még így is komoly kihívás, hogy minden közelítő inváziós flottát és sereget időben lereagáljunk. Tulajdonképpen a játék legnagyobb erénye egyben a legnagyobb gyengéje is, nevezetesen egy rövid időszakba sűrít mindent, és hiányoznak a komolyabb békés átmenetek.
