A Yakuza-sorozat mellékvágányaként elindított Judgment széria többek szerint csalódás, mások szerint kifejezetten igényes és ígéretes vérfrissítése volt a már-már unalomba fulladó játékmenetnek. Személy szerint a második opcióval értek inkább egyet, ezért is volt örömhír számomra, hogy a Yakuza: Like a Dragon drasztikus változásokat eszközölt a játékmenet terén, illetve az is, hogy idén megkapja a jól megérdemelt folytatását a (Japánban) 2018-ban kiadott Judgment. Hogy miért is működött ilyen jól a játék? Elsődlegesen talán azért, mert háttérbe szorult a Yakuza-szál, és Kamurocho egy másik oldalát is megismerhettük. És miért működik még az elődnél is jobban a Lost Judgment? Máris elmesélem!
Igazi hely ez, vagy Kamu rocho?
A jó öreg Kamurocho természetesen ebben a címben is tiszteletét teszi, de csak másodlagos szerepe van a történésekben, hiszen a játék fő helyszíne Yokohama városának Isezaki Ijincho nevezetű körzete – pont ahogy azt a Yakuza: Like a Dragon-ban is tapasztalhattuk. Már ez egy hatalmas piros pont, hiszen bármennyire is szeretjük Kamurochot, ennyi év után gyakorlatilag jobban ismerem, mint a saját városomat. A történet 2021 decemberében veszi kezdetét. Három nappal azután, hogy egy Akihiro Ehara nevű rendőrt szexuális zaklatás ügyében bíróság elé állítanak, előkerül egy holttest, ami összefüggésbe hozható vele. Az ügy felgöngyölítése természetesen főszereplőnkre, Yagamira vár, aki eközben belekeveredik mindenféle egyéb bizarr, vagy épp véresen komoly ügybe is. A történet alapja a szokásoshoz hasonlatosan, eléggé egyszerű és talán még azt is mondhatnám, hogy érdektelen, nade ami ezután jön! Spoilermentesen annyit talán elmondhatok, hogy a cselekmény középpontjában egy iskola és annak tanulói lesznek, és egy olyan fordulatos, megható, csodálatos történetet kapunk, ami még a Ryu Ga Gotoku Studio-tól is meglepő. Rendszeresen küszködtem a könnyeimmel, vagy épp lerágtam a körmeimet egy-egy jelenet közepette. A sztori rendesen belemegy olyan Japánt (meg minden más helyet a világon, persze) érintő problémákba, mint az öngyilkosság, az iskolai bullying, tanári túlkapások, és a többi. A Yakuza-játékok minden beteges és eszelős jelenetük ellenére is felnőttek és nagyon mélyek tudtak lenni, de itt sikerült ezt az egészet egy új szintre emelni. A Seiryo Gimnázium, és az azt benépesítő nevesített karakterek egytől-egyik kegyetlen jól meg lettek írva, és végigvezetve a történeten. Nagyon jót tett a cuccnak ez a tematika és a már megszokott misztikum, ökörködés, brutalitás vegyítése.
Agyonütött idő
Játékmenetileg persze nem ennyire feltűnő a változás, még ha be is került sok-sok új mechanika és új tevékenység (bár a legtöbb csak egy új variációja a réginek), mindenképp szórakoztató ennyi év után is a legbrutálisabb módon szétkalapálni az ellenfeleinket. Székkel, ököllel, pörgőrúgással egyaránt. A mozdulatok és a pontokért kioldható extra dolgok szinte semmit sem változtak az előző részhez képest, cserébe bekerült a Kígyó harci stílus a Daru és a Tigris mellé, ami változatosabbá teszi az összecsapásokat. És ha már bunyó, nyilván van a játékban egy rakás belőle, de mintha ebben a részben sokkal inkább a sztorin lenne a fókusz. Főleg a Yakuza: Like a Dragon után szembetűnő, hogy mennyire kevés harcjelent volt. Cserébe a már jól ismert Nyomkeresés funkció itt is megvan, vagy épp a – még mindig idegesítő, de már jóval életképesebb – „Gyanúsított követése lebukás nélkül” minijáték, és persze a városszerte rohangálva üldözés se maradhatott ki. Mondjuk ez utóbbi szerencsére izgalmasabb lett, bekerültek új mozdulatok, és sokkal látványosabb szituk. Újdonságként megjelent a Parkour mechanika, ami persze csak fix pontokon elérhető, nem rohangálhatsz csak úgy ész nélkül a háztetőkön, és nem mászhatod meg véletlenszerűen a házak falait Ezio módra. Ezek is olyanok, mint a többi: vannak, színesítik a nagy egészet, de összességében úgyis a talajon rohangálsz majd – illetve gördeszkázol, mert most már az is van. Az úttesten rohangálva bármikor felpattanhatsz rá, és már szelheted is keresztbe-kasul, a KRESZ-t figyelmen kívül hagyva az utcákat. Nem akarok minden apró újdonságot, vagy minijátékot, extra tevékenységet felsorolni, de tény és való, hogy idén kegyetlenül kitettek magukért a fejlesztők. Van itt boxolás, táncolós ritmusjáték, a Robot Wars és a Tetris fura zabigyereke (nem viccelek!), irányíthatunk egy gimnazista nyomozó-klubot, motorversenyezhetünk, és amúgy a gördeszkát nem csak az utcán használhatjuk ám! Természetesen itt is megjelennek a régi SEGA címek játszható formában egy konzolon, Yagami irodájában. Konkrétan szégyellem bevallani, hogy mennyit játszottam a Sonic The Fighters című csodával a Lost Judgment-en keresztül.
Tökélyre fejlesztett önismétlés
A randizás is tiszteletét teszi, mert az ki nem maradhat ezekből a címekből, így a magányos lelkek virtuális barátnőkkel nyomulhatnak, de ismételten irányíthatunk drónt, beléphetünk egy VR-társasjátékba (ez még mindig zseni) és még a jó ég tudja, hogy mi mindent csinálhatunk, mert annyi tevékenység van itt (és olyan minőségben a legtöbb), mint még soha! A főtörténet is elég masszív a maga 30-40 órájával, de csak ezekkel a mellékes tevékenységekkel el tudunk még tölteni legalább ennyit. És persze ott van még a Mellékes Ügyek megoldása. Ezekből is van egy rakás, és ezúttal még a Seiryo Gimiben is nyomulhatunk a kis csapatunkkal. A végtelenségig tudnám sorolni az apró mozzanatokat, amik lenyűgöztek a játék egésze során, de valamit mindenképp meg kell említenem. Kár lenne tagadni, hogy amit a Ryu Ga Gotoku-s srácok játékfejlesztés címen művelnek, az néhol hagy maga után kívánnivalót. Mindemellett meg le a kalappal, hogy gyakorlatilag évente elénk tárnak egy-egy elég masszív gyöngyszemet. A grafika részről-részre csak minimálisat fejlődik, mindig az adott trendek mögött kullog pár évvel, bizonyos hangeffektekhez, vagy épp mozdulatokhoz legalább 2010 óta nem nyúlhattak hozzá, és még a történetekben is vannak néha nagyon, nagyon ismerős elemek. De mindez engem egyáltalán nem zavar. A történeteik, a karaktereik, a szív és lélek, amit belepakolnak részről-részre a játékaikba, képes az embert annyira magával ragadni, hogy ne érdekeljék ezek a csúnyácska, kopottas foltok. Meddig lehet még ezt folytatni? Valószínűleg a végtelenségig, mert a játékaik utáni kereslet egyre nagyobb, ahogy egyre többen fedezik fel ezeket a címeket.
Összességében a Lost Judgment talán a Yakuza franchise minden téren legerősebb darabja. El sem tudom képzelni, hogy mi jöhet még ezután, hogy hova fejlődhet ez a történet, hogy mi lehet a következő lépés Yagami Takayuki életében. Nagyon úgy néz ki viszont, hogy hiába a siker, hiába a rajongók (most már) egyöntetű éljenzése, a Judgment 3 talán soha nem fog elkészülni. Az ok meglepően fura, és nyugati gondolkodású embernek felfoghatatlan: egy ultrakonzervatív cég, amely a játék szinkronhangjait futtatja, összeveszett a SEGA-val, mert nem tetszik nekik, hogy a játékot PC-re is ki akarják dobni az előző résszel egyetemben. Tudtommal ez még nincs megerősítve, de minden jel erre utal. Persze jövőre valószínűleg újra felbukkan Kasuga Ichiban egy újabb Yakuza címben, és még az is lehet, hogy a fejlesztők egy teljesen új történettel állnak elő a jövőben, de talán megéljük azt is, hogy egy Majima Goro részt is kapunk végre. Akárhogy is, a Lost Judgment ott van az idei év legjobbjai között, méghozzá toronymagasan. A Rockstar Games, vagy a Naughty Dog játékaihoz tudnám csak hasonlítani mindazt, amit itt a japán fejlesztők ezúttal megalkottak.
