Az Unreal Engine-nel készült indie alkotásban minden benne van, ami egy önfeledt, ugrálós-hentelős játékhoz kell. Sokféle fegyver, ellenfél, változtatható (és valóban eltérő) nehézségi fok, sima és történetvezérelt játékmód, cyber-Ázsia, némi történet, és egy – szerintem – remek csavar. Szóval nem bántam meg, hogy lenyúltam a szerkesztőség többi tagja elől, erre talán a 100+ elmentett képernyőfotó is bizonyosság.
A történet szerint mi volnánk Xiang Zixu nyomozó, depresszióval, halott gyermekkel és lebénult feleséggel. A helyszín a távol-keleti Dragon City egy elmaradott negyede, ahol a bandák és a pénz az úr, na meg persze a technológia. Ugye, ez a Neuromancer óta alapmotívum minden rendes cyberpunk sztoriban, így itt sincs másképp. Mi a zavarosban próbálunk visszatérni cégünkhöz, hogy kibogozzuk, mi történ Lisbeth-tel, a titokzatos körülmények között eltűnt újságírónővel. Akinek az apja persze a város polgármestere – és a derék férfi a mi cégünk igazgatójának volt osztálytársa. És mivel a társaság legjobb nyomozója mégiscsak mi lennénk, így szerény személyünk indul neki a történetnek.
Méghozzá sokszor. A játék említett csavarja ugyanis, hogy elhalálozásunk esetén a loopot, azaz egy időhurkot kezdünk újra. Csak éppen nem a nulláról: a pályákon felszedett képességek egy része megmarad, és velünk utaznak az emlékek, az összeszedett információk is. Azaz minden újraéledés olyan, mintha simán visszatöltenénk egy játékállást – és ez időnként eléggé izgalmas párbeszédeket tud okozni a Loopmanceren belül. A többi karakter is tisztában van ugyanis ezzel az idővisszautazós loop-dologgal, és a későbbiekben kiderül, hogy ebből bizony bőségesen adódik bonyodalom.
A klasszikus platformos formátumnak megfelelően a négy irányban tudunk mozogni, valamint a guggolás, sprintelés, mászás és védekezés is a repertoár része. Akadályok, emeletek és ellenfelek szép számmal akadnak, de szerencsére nem vagyunk egyedül. Eleve ott a cégünk, de van például cyborg fegyvernepper, akitől ezt-azt vehetünk a szabadpiacon, vannak egészségfeltöltő és egyben teleportáló állomások (egy adott pályán belül ugrálhatunk közöttük), és sok összeszedhető coin, bizonyíték, naplórészlet, jegyzet, infó, miegymás. Meg van egy fekete cicánk is, cuki.
A játékmenet nem túl komplikált: a pályákat egymás után kell szépen végignyomni, és lekaszabolni mindenkit, aki szembejön. Igaz, néha előjönnek olyan elágazások is, ahol választanunk kell: például az elrabolt feleségünk vagy az újságírónő után megyünk? Két külön pálya, két külön nyom: a döntés a miénk. Hivatalosan amúgy hétféle befejezés van, úgyhogy lehet visszamenni a végigjátszás után is újrázni egyet.
Mint minden hasonló játékban, úgy itt is fontos a tápolás: egyrészt a karakterünk is fejlődik, másrészt egy-egy elhunyásig érvényes buffokat is fel lehet szedni, nem is keveset. Halálnál viszont ez utóbbi úszik, a pénzzel együtt. A „rendes” upgrade azonban velünk marad – ezt a rendőrségen található, kicsit bolond fegyvermester műhelyében tudjuk felfejleszteni, az összeszedett kreditek erejéig. És ami legalább ennyire fontos: a felpimpelt fegyverek is maradnak, így ha a pályán rátalálunk az adott mordályra, akkor az már az extra tűzerővel együtt kerül a kezünkbe, ami sokszor jól jöhet.
Nincs más hátra, mint az értékelés: a Loopmancer egy kellemes, könnyed, "aranyos" roguelike platformjáték, jópofa grafikai stílussal, cyberpunkkal, alsóközepes sztorival. Igazi, nyárvégi szórakoztatóipari termék, és mégis, valahogy be tudott annyira húzni, hogy nem bosszankodtam az elhalálozásokkor, hanem azonnal mentem vissza a loopba. Semmi extra, egyszerűen jó a hangulata, és ez elég volt ahhoz, hogy tényleg örömmel teszteljem. Én ma már ennek is örülök.
