Dontnodék a Remember Me játékukkal írták fel magukat a tehetséges újoncok listájára, a Life is Strange pedig a tévésorozatok mintájára kitalált epizódszerű felépítésével, tonnányi popkult utalásával és a hétköznapokba csepegtetett misztikum ötletével állította maga mellé a rajongóit. Az előételként sem piskóta nyitóepizódot szerettük, ám idő közben az étvágyunk egyre csak nőtt a sztori kibontakozásával. A további négy epizód végigjátszása után elmondhatjuk, hogy a francia készítők nem vallottak szégyent, produkciójuk ugyanis az elmúlt hónapok (évek?) egyik legemlékezetesebb játékélménye lett…
MINDENNAPOK HŐSEI
A Life is Strange talán pont amiatt tud kiemelkedő és szokatlan hatással bírni, mert a fentebb felsorolt elemeket teljesen egyedi módon tálalja, miközben már-már élő és lélegző karakterekkel teszi hitelessé a forgatókönyvét. A takaros bálnavadász város titkainak felfedezése során hősnőnk mások irányába fűzött kapcsolatrendszerét ápolgatjuk, nyomozunk a sáros vagy sárosnak vélt mellékszereplők után, és óhatatlanul próbáljuk megmenteni azokat, akiket a mindennapi élet gondjai-bajai felemésztenek. A játék telis-tele van metaforikus elemekkel, így aki eleve elutasító a rétegelt művészi megoldásokkal szemben, annak valószínűbb kevesebb részlet fog kitárulkozni a bő 12-15 órás teljes játékidő során. A Life is Strange vastagon alapoz a játékos érzelmi intelligenciájára is, így ténylegesen különböző élményt nyújthat a sztori kipörgetése azoknak, akik sziklalélekkel élik meg a mindennapokat, vagy épp (a másik oldalról) egy bébi elefánt tüsszentésén meghatódva is képesek könnyeket hullatni. Egyik oldalt sem szabad elítélnünk, hiszen ezerszínűek vagyunk − ám tény, hogy a Life is Strange befogadásához nem elég a játékos rutin, a szívünket is ki kell nyitnunk, ha azonosulni szeretnénk a hőseinkkel.
POLARIZÁLÓ
Rossz hírünk, hogy akiknek ez a mutatvány nem sikerül, azok (direkt párhuzammal élve) egyfajta sötétszobában ragadnak majd. Nekik leginkább egy olyan Telltalte-formulára építő kalandjáték marad a program, amely mechanikailag nem igazolja a körülötte lévő rajongást. És az is vitathatatlan, hogy a formula végül ismét elbukik a döntési helyzeteken alapuló narráció maradéktalan kibontásában. Magyarul, választásaink csak a környezetet és a kapcsolataink mikéntjét fogják befolyásolni, a kétféle (!) befejezés irányítottan érkezik majd, így akik szerteágazó konklúzió-láncolatot vártak, azok most sem fognak igazán jól lakni az öt epizód elfogyasztása után.
Szerencsére azonban nem pusztán a játékmechanika újításai alapján értékeljük a játékélményt, így egy másik kapaszkodónk is lehet: a szokatlanul igényes drámaiság és a kiemelkedő művészeti megvalósítás. A program nem egy technológiai csoda, de a pasztellszínekben tündöklő U3 motor így is fantasztikus látványt pakol a képernyőkre. A Life is Strange küllemét, kompozícióit művészeti iskolákban tananyagként is bátran lehetne mutogatni. A szinkronszínészek is irgalmatlanul magas nívójú munkát tesznek le az asztalra, és mindig jókor, jó helyen szólalnak meg a licencelt akusztikus-altrock nóták. José Gonzalez dallamai pedig önmagukban is szívfacsaróak tudnak lenni.
A KÉP ÖSSZEÁLL
Valós szituációk, misztikus erők és hétköznapi döntések sokaságát sorakoztatja fel az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb kalandjátéka, amely a mindenkiben lakozó hétköznapi hősre próbál rámutatni, mégsem lehet mindenki játéka. Megosztó, polarizáló mivolta még a rajongókat is képes táborokra szakítani, de a sokféle értelmezés, a fiatalság profán ábrázolása és a művészeti szinten is sokáig boncolgatható rétegek garantálják a Life is Strange-nek a műfaj legjobbjai között fenntartott előkelő pozíciót.
Sokkal több lehetne ez az egész videojátékosdi, ha az ipar gyakrabban merne ilyen bátor és kreatív produkciókkal előhozakodni.
Igaz a Walking Dead-ben meg olyan fordult elő hogy választhattál hogy kirabolod-e az illetőt vagy sem. Én nem raboltam ki, erre kb félóra múlva nem fegyvert szegezett rám hogy mért kiraboltam ki? Nem beszélve róla hogy sokszor a választható 3-4 szöveg közül mindegyiket újra próbáltam és a választod szöveg után mindig ugyan azt mondta mintha akármelyik másikat választottam volna. Igaz hogy a Life Is Strane már az elejétől fogva jobban beszippantót mint a Walking Dead, de a döntések szempontjából is jobb egy fokkal meg egy fokkal játékabb is a LIS!
Szóval összességében nekem is meglepetés volt a LIS! Az utolsó mondatoddal tökéletesen egyetértek meg úgy általában is amiket a játékról írtál! Csak tudod nem az ilyen játékok a menők úgy általában. Nem azért mondom néha-néha én is játszok olyannal aminek nem sok értelme van, ami meg elég felkapott pl. a GTA 5 én is egy jó játéknak gondolom mert valójában jóval többről szól az is mint hogy lehet benne lövöldözni meg autóval menni, de közel sem olyan extra játék mint amennyire föl van kapva. A 2003-ban megjelent (PC-n) GTA VC annak idején még jobban is tetszett a változatosabb küldetései miatt. Meg igazából ki milyen stílusokra vevő ugye.
Mindenesetre egyes játékstílusokból annyi van mint a szemét, amivel semmi probléma nincs, de akkor az ilyen Life Is Strange stílusú játékokból is sokkal több kéne!