Oroszországról sok minden jut az ember eszébe. Első körben a vodka, aztán Putyin, a TBS műfaj kedvelői pedig akár a King’s Bounty-sorozatot is odabiggyesztenék a sor végére. A ruszkik bizony játékot fejleszteni is szeretnek – igaz ez az Aterdux Entertainmentre is, amely indie csapat lévén a jól bevált közösségi finanszírozás útját választotta a Legends of Eisenwald megvalósításához. A két évig korai hozzáférésben pátyolgatott kaland nemrég gördült ki teljes fényében, és bár nem korszakalkotó darab, de rendkívül szórakoztatóra sikeredett.
Az én váram
A LoE egyik érdekessége, hogy témaválasztás terén eltér a többi felfedezős TBS-től: a Heroes of Might and Magic és a King’s Bounty által is képviselt, általában high-fantasy miliőt levetkőzve egy kicsit komorabb, realistább környezetbe helyezi a hexa-csatamezőket. Ehhez helyszínül a középkori Németország szolgál, ahol bizony nincsenek elfek, ördögfattyak és tűzlabdákat köpködő varázslók, annál inkább zsoldosok, királyok, íjászok és lovagok. Főhősünk három mesterség közül választhat induláskor: lehet Baroness, Knight vagy Mystic, melyek a hagyományos közelharcos-íjász-támogató triumvirátust fedik le. Mivel hősünk a harcokból is kiveszi részét, a választás csak játékstílusunkon változtat, magán a történeten semmit – egy királyi család leszármazottjaként éppen a tengerentúlról érünk haza arra, hogy a parasztok lázadnak, mi pedig nem tudunk bejutni a saját családunk kastélyába. Hamar kiderül, hogy már-már Game of Thrones-szerű árulás és gyilkosság áll a dolog hátterében, mi pedig egy meneküléssel karöltve nyakunkba vesszük a világot. Amint azt már említettem, ez nem a kedves elfek és a mágia birodalma, így csak hétköznapi poros romok, bányák, kastélyok és kocsmák övezik az utat, ahol harcosokat fogadhatunk fel, és ha ügyesen társalgunk, némi pletyka, esetleg küldetés is az utunkba akad. Feladatunk nem meglepő módon a világ felfedezése, harcosok toborzása és várak hódítása, eközben felszerelések gyűjtögetése – ezt azonban egy meglehetősen hibrid, kalandjáték/RPG/ stratégia mixben kínálja számunkra a Legends of Eisenwald.
Adj király katonát!
A bosszúhoz azonban először hadseregre van szükségünk, ami már egyedibben lett megoldva. Egy típusú harcosból nem raktározhatunk be száznyit (ahogyan például a King’s Bountyban), alapvetően mindössze hat egységünk lehet a főhőst is beleértve, ami további kastélyok elfoglalásával tolható ki 12-re. A kevés egység kezelésének viszont magasztos célja van, ugyanis mindegyiküket testre szabhatjuk, ami némi szerepjátékos vonással dúsítja a stratégiai játékot. Az utunk során szerzett felszereléseket és különleges italokat katonáinkra lőcsölhetjük (és akár hátast is adhatunk alájuk), ők pedig csatáról csatára fejlődnek is: tapasztalati pontokat szereznek, és szintet lépnek. Ekkor azonban nem skilleket kapunk, hanem egy fejlesztési fán választhatjuk ki, hogy merre szeretnénk továbblépni – így lesz az egyszerű parasztból kardforgató, majd lovag. A játék ezen vonása rendkívül szórakoztató, és a legjobb az egészben, hogy egy halál esetén nem tűnik el véglegesen az adott egység, csak kispadra kerül pihenni. Ezt az örömöt azonban a LoE feláldozza a narratíva oltárán, ami némileg letöri az ember szarvát, főleg azokét, akik a szerepjátékos-fejlesztgetős vonás miatt élvezik a programot: bár egy fejezet befejezése után a főhős szintje és felszerelése (illetve a legtöbb esetben annak egy része) megmarad, a feltápolt egységeket sokszor teljesen hátra kell hagynunk, a rájuk aggatott cuccokkal együtt. Ez dühítő tud lenni, hiszen órák munkája veszik semmibe a látszólag nem túl izgalmas fordulat kedvéért – addig viszont a legjobb vért és fegyver kiválasztása jár az eszünkben, és ezért szeretjük meg leginkább Eisenwald legendáját.
Kard ki kard!
Mint sok más TBS esetében, a játékot legaddiktívabbá a harc teszi, ami egyedire és dinamikusra sikerült. Amint egy rosszarcú bagázsra kattintunk a stratégiai térképen, rögtön a hatszögmezőkből álló harci porondon találjuk magunkat – azonban mielőtt megindulna a hepaj, nem választhatjuk ki, hogy ki honnan induljon, és később sincs szabad egységmozgatás, karakterünk csak támadáskor lép lendületbe. Egy közelharcos továbbá csak a közelében lévő ellenségeket támadhatja, illetve azokat, akiket nem takar el másik egység. Javarészt ezzel kell taktikázni, környezeti elemek nem díszítik a pályát, a sebzés mértéke pedig a szokásos módon, a kurzort a támadni kívánt fél fölé húzva olvasható le. Mindez meglehetősen egyszerű, könnyen érthető és puritán, ha pedig a sokadik gyengécske parasztfelkelést vernénk vissza tápos seregünkkel, elegendő megnyomni az automatikus gyorsmeccs gombot, hogy átugorjuk az egészet.
A játék sem különösebben nehéz, ám nem árt a mellékküldetésekből is minél többet elvégezni, hogy erősebbé váljon főhősünk. Az adott fejezetből nem lehet visszatérni az előzőbe, így ha kicsit elhanyagoltuk a tápolást, akkor izzasztóbb dolgunk lesz a következő felvonásban. Bár a bosszúra épülő alapsztori nem olyan, amit már ne láttunk volna máshol, sajnos a főszál sincs egyértelműen vezetve, és sokszor már csak átugorjuk a szöveges paneleket (amiből rengeteg van). A küldetéseket és a feljegyzéseket egy naplóban találjuk, ami mind tartalmilag, mind kezelőfelület terén elnagyolt és kusza. Amellett, hogy az oroszról angolra fordítások okoznak némi szemöldökfelvonást értelmezésükkor, nem mindig kapunk egyértelmű fogódzót, hogy hol rejlik a küldetés következő láncszeme, ami inkább tervezési hiba. Nagyon sokszor belefuthatunk olyanba is, hogy egy küldetésnek már valójában egy második állomásába botlunk úgy, hogy az elsőt még nem aktiváltuk. A másik legzavaróbb dolog a történetben, hogy mi maguk sem vagyunk tisztában azzal, melyik oldalon állunk: bár látszólag hősünk az, akinek megölték a családját, nem ritkán úgy fogunk előrejutni, hogy parasztokat félemlítünk meg, vagy legyilkoljuk őket, csak a cél érdekében – ez mennyivel jobb? A hős semmiképpen nem heroikus, és még azonosulni sem tudunk vele – nemhogy nincs kibontva, de azt sem tudjuk, hogy jó vagy rossz fiúk vagyunk-e.
Vissza a középkorba
A Legends of Eisenwaldot valódi nosztalgikus hangulat övezi, és ez nem feltétlen a témaválasztás miatt van. Elavult megjelenése jó pár évvel ezelőtti játékokat idéz, ám a sötét tónusok és díszlet, az aláfestő zenével együtt kimondottan hangulatossá teszi. A kis büdzsé miatt szinkron helyett kizárólag szöveges tartalmakon át követhetjük a beszélgetéseket és történetet, ám ez mégsem okoz hiányérzetet, és megdolgoztatja a játékos fantáziáját is. Ez azonban nem mentség a kezelőfelület egyrészt puritán, másrészt kicsit kényelmetlen kialakítására: az időt szüneteltető gombra sokszor lehet szükségünk (például olyan küldetések esetén, amikor fontos az időzítés), ám ez amellett, hogy pici, nem is túl előnyös helyen található. Az ellenséges karakterek kijelölésére sem reagál sokszor a program, ám ennél is súlyosabb, hogy a korai hozzáférés ellenére még elég sok bug és technikai probléma bújik meg a kódban – a legzavaróbb számomra a hosszabb játékidő esetében tapasztalt kilépés és összeomlás volt.
Látható tehát, hogy a Legends of Eisenwald nem egy korszakalkotó műnek készült, de ezt nem is szabad neki felróni, hiszen nem ez volt a célja. Ami viszont igen, azt sikerül teljesítenie: bőséges tartalmat zsúfolt bele az orosz csapat, ami akár 50 órányi játékidőt jelent, és ez a régi vágású TBS-rajongóknak meglehetősen imponáló, ha megszokják a technikai kényelmetlenségeket. A harcok és az egységek erősítése addiktív, a világ magában hangulatos, de a történet és Eisenwald népe nem fog bennünk túl mély nyomot hagyni.
