A világot soha nem látott veszély fenyegette: az erőtől és a gőgtől elvakultak elérték, amitől mindenki rettegett, és egy kaput nyitottak a démonok világára. Az istentelen teremtmények elősereglettek a másik létsíkról, majdnem teljesen leigázták a törpéket és az elfeket, és végső, mindent elsöprő rohamra készültek az emberek királya ellen... Azonban elszámították magukat. Amikor már a szájukban érezték a győzelem édeskés ízét, a lények, akiktől a legkevésbé féltek, a megszállni kívánt világ legfiatalabb teremtményei összefogták az elnyomottakat, és a király két gyermekének vezetésével apránként visszaszorították a hordát. Ám a kaput nem tudták bezárni - arra csak egy legendás, de emberöltők óta elveszett ereklye lett volna képes. Az elnyomott népek tehát létrehozták a Szent lángot, és a portál elé helyezték - bármilyen sötét lény, aki megpróbált előtörni, elégett, mielőtt körbenézhetett volna. Hogy a győzelem biztos legyen, Targon, az idősebb testvér, és testőrei egy csoportja áttörtek a lángon, hogy egy végső csapást mérjenek az ellenfél hadurára - azonban, mielőtt önfeláldozó küzdelmüket megkezdték volna, utasították az odaát maradtakat, hogy emeljenek egy kolostort, amely oltalmazza a lángot, és őrizzék, amíg vissza nem térnek... Több tíz esztendő telt el azóta, a föld örökösei pedig hűen teljesítik a feladatot, amelyet kiszabtak rájuk. Ám valaki úgy dönt, elég a nyugalomból - beszökik a kolostorba, és eloltja a tüzet, amely a világot védi, a horda pedig ismételten előront, hogy egy végső csapást mérjen az emberiségre. Csak egy hős segíthet...
A kissé sablonos high-fantasy történet egy gyönyörű, varázslatos, és hangulatos akció-szerepjáték rejt. Közvetlenül azután kapcsolódunk be a játékba, hogy a monostort lerombolja az előtörő gonoszok hordája, és tündéri segítőnkkel (aki nem mellesleg az egérkurzor...) az lesz feladatunk, hogy megkeressük a már említett legendás ereklyét, Isten kezét, és szétverjük a portált egyszer és mindenkorra. Az első, ami szembeötlik, amint hajlandóak vagyunk párat klikkelni, az a grafika: bátran mondom, én ilyen gyönyörű programmal ebben a kategóriában még nem találkoztam. A remek fények, a reális fizika, és a gyönyörű tájak együtt olyan élő, lélegző világ illúzióját keltik, amelyre eddig még nem volt példa. A műfajból adódó harci sutaságot lélegzetelállító, filmszerű, interaktív látvánnyal fejelik meg: a lendülettel érkező szörnyek elsodornak bennünket, a nagyobb dögökhöz hősünk felugrik, hogy komolyabb sérüléseket tudjon okozni, a goblin nagyságú kis genyákat pedig egy-egy gyengébb csapással is méterekre repítjük. Játéktechnikailag ez sokat nem jelent - elvégre nem kellenek különböző képességek ezekhez a kunsztokhoz - azonban azzal, hogy minden csata látványra más, és más, sikerül elérniük, hogy jó ideig tudjunk gyönyörködni az összecsapásokban, amelyekből ugye a műfaji kötelességből adódóan, lesz majd dögivel. A grafika okozta élményt a zene tetézi - a fülbemászó témamuzsika, és a dinamikusan, a helyzethez válogatott, nagy zenekar által előadott művek egyaránt szinte a tökéletesség érzetét keltik, és ezt a fenséges összhatást éppen hogy csak nem csapja agyon az angol szinkron, amelynek minősége egyszerűen utcahosszra lóg ki az amúgy nagyon is jól összerakott programból. A főhős még úgy, ahogy megkedvelhető - bár az ember szinte hallja, ahogy zizeg a papír a háttérben, amiről felolvas a színész - de példának okáért a minket kísérő tündér borzasztóan irritálóan sipít, a tájon fellelhető nemjátékos karakterek pedig úgy, ahogy vannak katasztrofálisak - ha a programot átlengő humor nem teremtene még ilyen minőség mellett is vidám perceket, esküszöm, minden előnye ellenére is félredobtam volna a cuccot.
De kit érdekelnek a viccek, és a szerethető karakterek, ha egy játék nem nyújt elég változatosságot? Jelentem, ezzel sincs probléma - bár az talán sokakat meglep majd, hogy indulás után nem generálhatunk karaktert. A főhős személye - amúgy német módra - adott, az első szintlépésig várnunk kell a kasztosodásra, ekkor azonban nem is egy, hanem rögtön két foglalkozást választhatunk majd magunknak, amelyek képességeire aztán minden egyes újabb és újabb előrelépés után oszthatunk egy-egy pontot. A paletta igen színes, harcos, tolvaj, varázsló, vándor, és pap szerepel a repertoárban, ezek ötvözésével pedig gyakorlatilag nincs olyan kötelező fantasy-szereplő, amelyet ne alkothatnánk meg. Ami különösen tetszik, hogy a Legend nem néz ostobának csak azért, mert szeretem a stílust - a felvett tárgyak nem válnak menten arannyá, mint pár borzalmas próbálkozásban, segítőnk azonban hasznos tanácsokkal lát el menet közben: ha egy jobb fegyverbe, vagy páncélba botlunk, egy humoros beszólás keretében azonnal jelzi nekünk. Az inventoryt is sikerült okosan megoldani: a szokásos, sablonos 2D-s kép helyett a talált felszerelést azonnal a karakterünkre aggathatjuk, így egyből élesben látjuk, hogyan is festünk. A helyszínek választékosságára sem lehet panasz - a külső harctereket kézzel és aprólékosan alkották meg, az útvesztőket (amelyekből lesz egy jó nagy kazal, ne aggódjatok) pedig véletlenszerűen generálja a progi, így megéri majd újra, és újra belevágni, még akkor is, ha ez csak egy egyszereplős kaland - érthetetlen módon kimaradt ugyan is a többjátékos opció.
Természetesen azért messze vagyunk a tökéletességtől - a szoftverben ugyan is több a bogár, mint egy lepukkadt, nyolcadik kerületi bérházban, gépigénye pedig igen emberes, de ezek egyszerűen nem számítanak: az elmúlt pár év legszórakoztatóbb akció-szerepjátéka készült el ugyan is a Legend képében, amely, ha a Diablo 3 megjelenéséig nem is, de jó ideig lekötheti majd a hozzám hasonló, magányos darálásra vágyó stílusszerelmeseket.
Hol van a hősöm?
A kissé sablonos high-fantasy történet egy gyönyörű, varázslatos, és hangulatos akció-szerepjáték rejt. Közvetlenül azután kapcsolódunk be a játékba, hogy a monostort lerombolja az előtörő gonoszok hordája, és tündéri segítőnkkel (aki nem mellesleg az egérkurzor...) az lesz feladatunk, hogy megkeressük a már említett legendás ereklyét, Isten kezét, és szétverjük a portált egyszer és mindenkorra. Az első, ami szembeötlik, amint hajlandóak vagyunk párat klikkelni, az a grafika: bátran mondom, én ilyen gyönyörű programmal ebben a kategóriában még nem találkoztam. A remek fények, a reális fizika, és a gyönyörű tájak együtt olyan élő, lélegző világ illúzióját keltik, amelyre eddig még nem volt példa. A műfajból adódó harci sutaságot lélegzetelállító, filmszerű, interaktív látvánnyal fejelik meg: a lendülettel érkező szörnyek elsodornak bennünket, a nagyobb dögökhöz hősünk felugrik, hogy komolyabb sérüléseket tudjon okozni, a goblin nagyságú kis genyákat pedig egy-egy gyengébb csapással is méterekre repítjük. Játéktechnikailag ez sokat nem jelent - elvégre nem kellenek különböző képességek ezekhez a kunsztokhoz - azonban azzal, hogy minden csata látványra más, és más, sikerül elérniük, hogy jó ideig tudjunk gyönyörködni az összecsapásokban, amelyekből ugye a műfaji kötelességből adódóan, lesz majd dögivel. A grafika okozta élményt a zene tetézi - a fülbemászó témamuzsika, és a dinamikusan, a helyzethez válogatott, nagy zenekar által előadott művek egyaránt szinte a tökéletesség érzetét keltik, és ezt a fenséges összhatást éppen hogy csak nem csapja agyon az angol szinkron, amelynek minősége egyszerűen utcahosszra lóg ki az amúgy nagyon is jól összerakott programból. A főhős még úgy, ahogy megkedvelhető - bár az ember szinte hallja, ahogy zizeg a papír a háttérben, amiről felolvas a színész - de példának okáért a minket kísérő tündér borzasztóan irritálóan sipít, a tájon fellelhető nemjátékos karakterek pedig úgy, ahogy vannak katasztrofálisak - ha a programot átlengő humor nem teremtene még ilyen minőség mellett is vidám perceket, esküszöm, minden előnye ellenére is félredobtam volna a cuccot.
De kit érdekelnek a viccek, és a szerethető karakterek, ha egy játék nem nyújt elég változatosságot? Jelentem, ezzel sincs probléma - bár az talán sokakat meglep majd, hogy indulás után nem generálhatunk karaktert. A főhős személye - amúgy német módra - adott, az első szintlépésig várnunk kell a kasztosodásra, ekkor azonban nem is egy, hanem rögtön két foglalkozást választhatunk majd magunknak, amelyek képességeire aztán minden egyes újabb és újabb előrelépés után oszthatunk egy-egy pontot. A paletta igen színes, harcos, tolvaj, varázsló, vándor, és pap szerepel a repertoárban, ezek ötvözésével pedig gyakorlatilag nincs olyan kötelező fantasy-szereplő, amelyet ne alkothatnánk meg. Ami különösen tetszik, hogy a Legend nem néz ostobának csak azért, mert szeretem a stílust - a felvett tárgyak nem válnak menten arannyá, mint pár borzalmas próbálkozásban, segítőnk azonban hasznos tanácsokkal lát el menet közben: ha egy jobb fegyverbe, vagy páncélba botlunk, egy humoros beszólás keretében azonnal jelzi nekünk. Az inventoryt is sikerült okosan megoldani: a szokásos, sablonos 2D-s kép helyett a talált felszerelést azonnal a karakterünkre aggathatjuk, így egyből élesben látjuk, hogyan is festünk. A helyszínek választékosságára sem lehet panasz - a külső harctereket kézzel és aprólékosan alkották meg, az útvesztőket (amelyekből lesz egy jó nagy kazal, ne aggódjatok) pedig véletlenszerűen generálja a progi, így megéri majd újra, és újra belevágni, még akkor is, ha ez csak egy egyszereplős kaland - érthetetlen módon kimaradt ugyan is a többjátékos opció.
Természetesen azért messze vagyunk a tökéletességtől - a szoftverben ugyan is több a bogár, mint egy lepukkadt, nyolcadik kerületi bérházban, gépigénye pedig igen emberes, de ezek egyszerűen nem számítanak: az elmúlt pár év legszórakoztatóbb akció-szerepjátéka készült el ugyan is a Legend képében, amely, ha a Diablo 3 megjelenéséig nem is, de jó ideig lekötheti majd a hozzám hasonló, magányos darálásra vágyó stílusszerelmeseket.
