Egy ódon, kihalt, sok helyen romos háznál nincs nyomasztóbb hely, ha egyedül kell bejárni, ez pedig különösen igaz, amikor az épület szörnyű, sötét titkokat, borzalmas emlékeket rejt. Így van ez a Layers of Fear (innentől LoF) esetében is, amit a Bloober Team, avagy a felejthető, sok szempontból kritizálható Basement Crawl, valamint a kicsivel jobb, de maradandó élményt nem hozó BRAWL készítői hoztak össze. A lengyel stúdió azonban már ezeknél a játékoknál is nagyszerű dizájn- és hangulati elemekkel operált, csak éppen a játékmechanika nem nőtt fel a körítéshez. Szerencsére a Bombermanre hajazó stílust ezúttal mellőzte a csapat, helyette egy olyan zsánerhez nyúlt, amelyhez a sötét artok, a bizarr elképzelések sokkal inkább passzolnak. A LoF kalandjáték, vagyis inkább a manapság népszerű sétaszimulátorok népes táborát gyarapítja. De nem is akárhogyan.
A sötét múlt
„Fejezd be!” – ezzel a felszólítással indít a sztori, ami röviden összefoglalható. Adva vagyon egy korábban zseniális művész, akinek munkáit a legnagyobbakéhoz hasonlították. Hősünk azonban szépen lassan megőrült, alkotásainak minősége leromlott, családi élete pokolivá vált. Köszönhető ez sok mindennek, többek közt egy borzalmas balesetnek. Ahhoz azonban, hogy az események vonulatát teljes egészében megismerjük, a történet végére járjunk, végig kell gyalogolnunk az egész épületet, felfedeznünk annak minden sarkát, zugát. Ez viszont nehéz feladat, ha közben az őrület legsötétebb mélységeiben evickélünk, ami azt jelenti, hogy a ház folyamatosan változik körülöttünk, egyre furább anomáliákat eredményez kalandunk során, igazi kísértetkastéllyá varázsolva a helyszínt.
Mondjuk maga a játékmenet nem túl bonyolult. A belső nézetes megvalósítás magát az átélést, a beleélést támogatja, amihez viszonylag szigorú narráció társul. Tárgyakat markolhatunk fel, közelről megnézhetjük azokat, képeket vehetünk szemügyre, jegyzeteket olvashatunk, illetve néha egy-egy fontos eszközt (például egy kulcsot) kaparinthatunk meg a továbbjutáshoz. Amikhez pedig a legtöbbször nyúlunk: ajtók és szekrények, fiókok és ládák karjai vagy kilincsei – ezekkel nyithatjuk meg a továbbvezető utat, illetve fontos kellékekre lelhetünk. Alapjaiban tehát csak sétálunk a sérült lábú művészúrral, lassan feltérképezzük a helyiségeket, közben pedig mindent megnyitunk és megnézünk, amit csak lehet. Unalmasnak hangzik? Nos, egyáltalán nem az.
Rémségek háza
A LoF egyik nagy erőssége maga a hangulat. A megmagyarázhatatlan jelenségeknek hála a tér teljes mértékben kitolódik, így végeláthatatlan hosszúságú folyosókat eredményezve ott, ahol korábban csak egy kisebb szoba állt. De lehet, hogy egy üres helyiségbe belépve észrevesszük: hirtelen négy ajtó van a falon a korábbi egy helyett, majd végül mindegyik mögött befalazott járat áll, így nincs hova továbbmenni. Aztán megint történik valami, és már egy olyan helyen állunk, ahol még soha nem jártunk. Ez a folyamatos változás jót tesz a programnak, hiszen egyik percben sem sejtjük, mi fog következni néhány gondolatnyi idővel később, amiatt pedig nem kell aggódni, hogy a fejlesztők ötlethiányban szenvedtek. A program a horrorfilmes történelem legjobb pillanatait képes megidézni egy-egy jelenetével, sőt még újakat is hozzátesz a felhozatalhoz. Megvadult játékokkal teli gyerekszoba, sírdogáló árnyak, elmosódó képek, repkedő tárgyak, fura neszek… idővel mindent megkapunk, méghozzá sok esetben bele az arcunk közepébe. Ennek hála soha nem érezzük magunkat biztonságban, sőt kifejezetten kényelmetlenné válik a felfedezés, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy nincs igazi tétje a történetnek. Értsd pontosan úgy, ahogy olvasod: elbukni nem kifejezetten tudunk, itt nem a kihívás számít, hanem maga az élmény.
Élményjáték, már megint?
Valóban, a Layers of Fear is egy élményjáték, ám abból az egyik legjobb, amivel találkoztam. Jómagam olyan horrorjátékokon nőttem fel, mint a Ubisoft Zombija (nem az új verzió, hanem Romero remekművének C64-es átirata, ami a cégnek a hírnevet is elhozta), a The 7th Guest vagy éppen az Alone in the Dark. Emellett imádtam az utóbbi által elindított túlélős hullámot, sőt az olyan modern alkotásokat is, mint az Ethan Carter vagy az Until Dawn. Mégis, a Bloober Team fejlesztése kicsit eltér mindezektől, teljesen egyedi atmoszférával bír. A klasszikus gótikus horror legjobb pillanatait eleveníti fel egy interaktív sztori során, ami ugyan fogja a kezünket, fejtörői nem túl erősek, még kihívás sem nagyon van benne, ellenben szürreális megvalósítása kiemeli a tömegből. Ismeretségi körömben van olyan, aki nem annyira bírja a zsánert – neki egy-két óra játék után szünetet kellett tartania, mert szabályosan rosszul lett a képi megoldásoktól és a jól működő ijesztgetésektől. Persze hozzá kell tenni, hogy a LoF tényleg inkább a régi iskolás horrort veszi alapul, ezért azok, akik mondjuk egy A fekete ruhás nő, vagy egy Démonok között alatt unatkoznak, a 3D-s, arcunkba repülős tárgyakon sikoltoznak, ezt a programot sem fogják annyira élvezni. Ahogy azok sem, akik komoly fejtörőket, szabadon bejárható területet, változatos játékmenetet várnak. A Bloober Team produkciója egyszerűen nem nekik szól, pont.
Mindenki másnak viszont igen. Ha érdekel a művészet, egy őrült festő elméjének legeldugottabb és legrémisztőbb bugyrai, illetve a jól adagolt borzongás és nyomasztó atmoszféra, akkor a LoF nagyszerű választás lehet. A 4 órás végigjátszás (nem végigrohanva, hanem mindent felfedezve) rengeteg kiemelkedő pillanattal bír, ehhez pedig nagyban hozzájárul a remek Eric Braa szinkronmunkája, aki továbbra is Vincent Price orgánumát idézi meg, miközben csodálatos zenei téma kíséri utunkat. A sok helyen visszatérő, egy-egy lényeges ponton nagyon hangsúlyossá váló muzsika meg-megborzongatja az embert. A koronát az alkotásra a Unity grafikusmotor teszi fel: korunk egyik legfejlettebb engine-je kimutatja foga fehérjét, igaz, a kiemelkedő látványhoz a műfajhoz képest magas gépigény dukál. Ennek ellenére úgy érezhetjük, hogy valóban egy elhagyatott, szörnyűségekkel teli házat járunk be, mindehhez már csak a VR-támogatása hiányzik.
Már az előzetesnél is pozitívan értékeltem a játékot, és a végleges változat esetében sem tudok másképpen tenni. Jó látni, ahogy a lengyelek erősödnek (CDPR, Techland és most már a Bloober Team is), ahogyan azt is, hogy olyan stúdiók lepnek meg minket kiemelkedő alkotásokkal, amelyek korábban nem remekeltek (például a Coldwood, a 64. oldalon lévő Unravellel). 2016 nagyon erősen indít, ebből pedig a Layers of Fear is kiveszi a részét. Persze nem mindenkinek fog tetszeni, interaktív horrorfilmként viszont szinte tökéletes darabról van szó, amit a téma kedvelőinek nyugodtan tudok ajánlani.
Ilyenre nem is emlékszek hogy lett volna olyan játék amit rövid időn belül háromszor játszottam volna végig, nagyon megfogott az egész. Lehet hogy nincsenek benne fejtörők, de az egész játék olyan folyamatos hogy 1 másodpercig nem unatkoztam. A készítők nem féltek valami eredetibbet mutatni és profin csinálták! Vannak akiknek nem annyira tetszik vannak akiknek igen és vannak akik imádják! Nem hiszem hogy fog az idén megjelenni olyan játék ami legalább annyira fog tetszeni mint a jó öreg Layers Of Fear!