Konzolos fronton tavaly a kedvenc játékom a Heavy Rain volt, és azon belül is Norman Jayden részeit, kifejezetten a nyomozós pillanatokat élveztem a legjobban. A helyszín bejárása, a nyomok begyűjtése, majd ezek elemzése: imádtam. Éppen ezért, mikor napvilágot láttak az első konkrét információk és videók a Rockstar és a Team Bondi közös játékáról, akkor azonnal izgalomba jöttem, hiszen nem mást ígértek, mint hogy egy detektív bőrébe bújhatok, és bűnesetek tucatjait göngyölíthetem majd fel a klasszikus nyomozási technikákat felhasználva. S hogy sikerült-e tartani az ígéreteket? Válaszként egyelőre legyen elég annyi, hogy bár ez nem kizárólag a Rockstar játéka, azért a srácoknak így is sikerült belenyúlniuk a tutiba.
A nyomozás misztériuma
A helyszín a felvirágzása előtt álló Los Angeles, az időpont 1947, főhősünk pedig Cole Phelps, aki a csendes-óceáni hadszíntérről hazatérve beáll a rendőrséghez, ám hiába szerelt le tisztként, mégis az utcán kell járőröznie. Ez ugyan nem túl jó hír Phelpsnek, nekünk viszont annál inkább, így ugyanis bőven van lehetőségünk beletanulni a nyomozásba, amelynek két lényegi pontja van: az egyes helyszínek tüzetes átvizsgálása és a nyomok begyűjtése, majd az így szerzett információk alapján a gyanúsítottak megszorongatása a megfelelő kérdések feltételével és a reakcióik figyelésével. Habár ezenfelül lesz még dolgunk bőven (üldözés, lövöldözés, verekedés, követés stb.), a végső megoldás kulcsa minden esetben az, hogy minél több hasznos infót begyűjtsünk, majd ezeket a megfelelő pillanatban használjuk fel. Ez elsőre roppant egyszerű dolognak tűnik, azonban mégsem eszik olyan forrón azt a kását. Ugyan a bizonyítékok begyűjtése valóban nem egy nagy kunszt (főleg annak fényében, hogy a program zenével és a kontroller rezgésével jelzi, ha valami érdekes közelébe érkezünk), azonban az utunkba kerülő szereplők megszorongatása már korántsem olyan könnyű feladat, köszönhetően a zseniális MotionScan technikának, melynek segítségével számos (jelentős sorozatokból ismerős) színész mimikáját rögzítették, hogy aztán azokat élethűen adják vissza számunkra a játékban. A dolog szinte tökéletesen működik, ami azt jelenti, hogy nekünk bizony nem mindig van könnyű dolgunk, mikor az arckifejezések alapján kell döntenünk, hogy valakinek hiszünk-e, kételkedünk-e benne, vagy egyenesen hazugsággal gyanúsítjuk.
A feladat persze nem lehetetlen, a titok nyitja, hogy mielőtt akár egyetlen kérdést feltennénk az „áldozatunknak”, figyeljük meg az arcát, a „nyugalmi állapotban” látható reakcióit, majd ha a kérdésünk elhangzását követően ettől eltérő „jeleket” kapunk, akkor máris kilőhetjük az igazságot, és innentől már csak azt kell eldöntenünk, hogy keresztkérdést teszünk-e fel, vagy egyenesen a hazugság vádjával jövünk elő. Az utóbbit választva azonban résen kell lennünk, ugyanis a kijelentésünket valamilyen bizonyítékkal alá is kell támasztani, különben bukjuk a kérdést, sőt, akár az egész ügyet is. Mindent tehát nem tesz meg helyettünk a gép, sokszor szükség lesz a józan paraszti észre, hogy „nyomleltárunkban” megtaláljuk a megfelelő bizonyítékot, amivel sarokba szoríthatóak a gyanúsítottak. Segítséget azért itt is kapunk, a város felfedezése, a helyes válaszok kicsikarása és az autókázás közben felvehető utcai ügyek ugyanis tapasztalati pontokat hoznak a konyhára, melyekből előbb-utóbb szintlépés lesz, amit intuíciópontokkal (vagy bónuszokat adó új kosztümökkel) jutalmaz a program.
Ezekkel a pontokkal egyrészt a kérdésfeltevés három opcióját (igazság, kételkedés, hazugság) szűkíthetjük kettőre, másrészt a Community Answer segítségével megnézhetjük, hogy a nagyvilág játékosai miként döntöttek ugyanabban a helyzetben, illetve a helyszíneken felvillanthatjuk vele az összes elérhető nyomot – igaz, ez utóbbira pazarolni a pontokat igen nagy könnyelműség lenne. Ha sikeresek vagyunk a munkánk során, akkor az egyes ügyeket vagy atombiztos bizonyítékok, vagy a kihallgató szobában történő meggyanúsítások zárják (igen, lesz olyan, mikor több lehetséges egyén közül kell majd egyet a rács mögé küldenünk). Az ügyek megoldását idővel előléptetéssel honorálja a testület, így kerülünk az utcáról a közlekedésiekhez, majd a gyilkosságiakhoz, aztán az erkölcsrendészetre, végül pedig a gyújtogatási osztályra. A felemelkedésnek persze ára van, minél magasabbra mászunk a ranglétrán, annál mélyebbre látunk Los Angeles mocskába, és ez egészen sajátos hangulatot kölcsönöz a játéknak.
Mikor visz a lendület
A meglehetősen egyedi nyomozós játékmenet, illetve az emberi mimikát hihetetlen módon a képernyőre ültető technika mellett az L.A. Noire legnagyobb előnye a szinte tökéletes atmoszféra, amivel sikerült hitelesen megidézni a késő negyvenes éveket. A háború után járunk, a világ megnyugodni látszik, amerika utcáin megindul a fellendülés, Los Angeles kezd kivirágozni, ám a mélyben még ott a depresszió nyoma, a csillogó felszín alatt pedig számos bűnös dolog rohad. Ahogy egyre feljebb jutunk, úgy kérdőjeleződik meg a család szentsége, az amerikai álom, a hollywoodi csillogás és a testületbe vetett bizalom. A játék elképesztő módon „másolja” Raymond Chandler regényeit, illetve a legjobb mozifilmeket – alkalmanként tényleg úgy érezzük, mintha csak az L.A. Confidential (Szigorúan bizalmas) egyik főhőse lennénk, és ez az élmény egy játék esetében mondhatni megfizethetetlen. Ez az a plusz, aminek köszönhetően még az apró hibák felett is képesek vagyunk elsiklani. Mert bár az L.A. Noire egy kiváló játék, azért nem nélkülözi az olyan kevésbé jól sikerült elemeket, amelyek itt-ott azért csak-csak feltűnnek az embernek.
Rések a falon
Habár sokak szerint a program nem engedi el igazán a játékos kezét, túl sokat segít, én úgy érzem, hogy a valóban élvezetes játékélmény érdekében erre szükség volt, és mindezek ellenére is sikerült némi bizonytalanságot és kihívást csempészni a nyomozásba – én legalábbis még a sokadik alkalommal is ugyanúgy izgultam, hogy a kérdéseim a gyanúsítottak velejébe hatoljanak, és a tenyerem dörzsöltem, mikor egy-egy bizonyítékkal sikerült hazugságon kapni az áldozataimat. Ami zavart, az a harcrendszer egyszerűsége, a különösebb fantázia nélküli utcai küldetések, és az, hogy a város zseniális kibontása mellett a karakterünkre már korántsem fordítottak kellő figyelmet. Az is látszik, hogy az erőforrások nagy részét a MotionScan technológia beépítése foglalta le. Bár az egykori Los Angeles digitális újraépítése egészen elképesztőre sikeredett (mind a méretét, mind az élethűségét illetően), a külső területek grafikai megvalósítása jócskán elmarad a Rockstar által felállított sztenderdektől. Ha pedig már az utcák kinézeténél tartunk, akkor nem mehetünk el a semmiből felbukkanó gyalogosok „rejtélye” mellett, illetve nem lehet szó nélkül hagyni a járművek kissé primitív fizikáját sem, hiszen számtalanszor csalt mosolyt az arcomra a gumilabdaként pattogó több tonnás szerkezetek látványa.
Sötétség, keblemre
A fentiekből látszik, hogy az L.A. Noire nem hibátlan, de remélhetőleg az is érződik, hogy egy kivételes játékkal van dolgunk, olyannal, ami nem születik minden bokorban. A Team Bondi és a Rockstar egyesített ereje egy egészen különleges élménnyel, egy, a Heavy Rainhez hasonló erőteljes hangulattal ajándékozza meg a játékost. Kipróbálása a konzoltulajoknak erősen ajánlott, a PC-seket pedig hatékonyabb imára szólítom a reménybeli PC-s verziót illetően.
