Néptelen országút mellett szunnyadó benzinkút, a teherautó lágyan berregő motorja, egy kivilágítatlan lófej és a kurzor, ahogy megindul a képernyőn. Így kezdődik el. Interakcióra utaló gomb lebeg egy árnyék fölött: öreg, göthös kutya az, fején viharvert szalmakalap. Mindkettő szebb napokat látott egykor... Téged egyetlen kérdés vonzott ide, mely fontos, de kimondatlan, akár utazásod végcélja vagy értelme. Egy antikvitásbolt logóját viselő teherautóban utazod körbe ezt a sima sziluettek egymásra nyíló képernyőiből épített világot. Conway, a kattintásaidnak engedelmeskedő melankolikus figura a bizonytalanságba tart: szállít valamit, valahonnan. Valakinek? Célja olyan, akár a benzinkút számítógépét őrző jelszó – egy általad alakított, szabadon választott mondatsor, ha úgy tetszik rímtelenül, múló pillanatokról vagy örökkévalóságról, mindenről vagy semmiről mesélve.
Szavak és sziluettek
Ha rájössz, mit kell kérdezni, a vak benzinkutas elárulja, hogy a titokzatos Route Zeróra van szükséged az úti célod eléréshez. A Zero egy térképeken jelöletlen út, melyről mindenki homályos félmondatokban beszél, félreérthetően írva körül helyét: az örökké lángoló fa után fordulj el; a művégtaggyártól balra keresd; fordulj vissza és menj homlokegyenest másfelé, mint eddig.... Feljegyzések, instrukciók nincsenek, a helyszíneken megtalált segítőid szavaira éberen kell figyelned, hisz mikor a város úthálózatának térképe fölé hajolva keresed a helyes irányt, egyedül maradsz a döntés kényszerével teherautód volánja mögött.
Vagyis az egérpad mögött – ugyanis a Kentucky alapjaiban point-and-click élménytúra, a helyszínek közti utazás pedig egy vázlatos autóstérképen történik. Végtelen minimalizmusával a játék tündököl, az országutat jelző csíkon haladó kis pontocska pedig lágy motorhangon berreg, miközben közelében láthatóvá válnak a lazán elszórt helyszínek. S amit a Kentucky egyszerű vektorgrafikája a képzeletbe plántál, azt a hanghatások keltik igazi életre – a ritkásan használt melódiák hiába gyönyörűek, kicsit sem hiányoznak, mikor omladozó bányafalak repedezésének zaja, vagy az út menti templom közelében felcsendülő, kísérteties hangfelvételként recsegő gyermekkórus éneke üti meg a füled. Az egész játék lassú, félhomályos és néptelen, amihez a hanganyag olyan tökéletes atmoszférát teremt, hogy azon kapod magad, a korábbi helyszínekre visszatérve, fülelve töprengsz: az alkotók mégis hogyan tudták hangokba önteni a csendet?
Álmodtam egy világot
Ahogy útjelző oszlopok vagy használható eszközök, úgy küldetések vagy konkrét teendők sincsenek. Például az első „feladat” a benzinkút jelszóval védett számítógépének feltörése. Egy három sorból álló vers a belépési kód, melyet bármiképp „írsz" meg a dialógus opciók kiválasztásával, a Zero valósága alkalmazkodni fog hozzád, és elfogadja helyes jelszóként. Nincs jó vagy rossz megoldás, nincsenek fejtörők, csak az élet, mely döntéseidtől függetlenül halad tovább. Persze szabad akaratból mondjuk bárhol elemlámpát gyújthatsz, vagy felvehetsz egy megnyugtatóan tenyérbe simuló dobókockát, de a döntéseid súlytalanok, így a sztorival kapcsolatos tetteid abszolút saját szájízed szerint végezheted el. Conway bármit mond, bármiképp reagál, az egyedül a te énképedet, az irányított karakterről kialakított véleményedet fogja befolyásolni – főhősöd lehet a szavak szépségében elmerülő álmodozó, aki szellemeket látó anyjáról mesél, vagy pragmatikus és érdektelen futár, aki elhagyott farmházak tévékészülékeit szereli meg. Még csendes partnered, a szalmakalapos kutya is saját rendezésű belső filmed szolgálatában áll. Elnevezheted, narrálhatod neki a benyomásaidat, mikor országúti balesetbe vagy lerobbant repülőgépbe botlotok, de meg is feledkezhetsz róla, hogy csupán árnyékként botorkáljon veled a félhomályban.
Úttalan utadon
A szinte üres, alig pár interakciós lehetőséggel felszerelt helyszínek melankolikus hangulatába meglepően jól illeszkedik a karakterek szürreális jelleme, az események elvont, elsőre sokszor érthetetlen, egymástól független dominóeffektusa. Mivel a játék epizodikus, a folytatásként érkező részek – akár egy verseskötet lapjai – ugyanazon gondolatvonalra felfűzött, de különálló egységeket alkotó művek lesznek. Én várom a következő részt, mert úgy hiszem, érzem, hogy hova fog kifutni a sztori.
Magányos utadon a megismert alakok sorsuk fonaláról mesélnek neked, szomorú történeteik pedig összefonódnak az állomásokon átélt meglepetésekkel, míg lassan az élmények szőttese elkészül... És láthatóvá lesz rajta a minta, ami megmutatja, kinek kell eljuttatni azt a rejtélyes csomagot a teherautód hátuljában. Végül pedig ráébredsz, hogy Conway kalandja a Zero felé igazából a te belső csendedből előhívott szavakkal mesélte el magát.
Bejön.