Azért be kell vallanom, maximális tiszteletem Ed Boonnak, aki már a régi Mortal Kombatokkal is belopta magát a szívembe, amit pedig később a NetherRealm Studiosnál művelt, az egy kisebb sikertörténet. Mert ugye nem elég, hogy a 2011-es Mortal Kombat (vagy Mortal Kombat IX) beékelődött a széria legjobbjai közé (első és második), de ezt mér egy nagyszerű folytatással is sikerült megfejelni, sőt a kettő között, 2013-ban a csapat a DC legnagyobb hőseit is egymás ellen fordította egy drámai sztori képében. Nos, a Joker munkálkodásai során bekattant Superman a kampány alatt saját társai közül is volt, akivel végzett, az ámokfutás azonban további következményekkel is járt, amik a most kiadott folytatásban teljesednek ki.
FÖLDÖNKÍVÜLI INVÁZIÓ
Bár az indítás messzebbre merészkedik, mint a 2013-ban megismert sztori (ami képregényes formában is elérhető), nem véletlen a Superman és Supergirl gyermekkorát megidéző felütés. Hogy miért, az először még nem egyértelmű, elvégre az elpusztuló Kripton képein túl felmerül Superman rémuralmának ideje is, mikor Batmannek az Árnyak Ligájában nevelkedett fiát, Damiant is meg kell reguláznia, miután a folyton lázadó, erőszakos kölyök a szemünk láttára gyilkol le egy börtönben sínylődő rabot. Hiába, no, változtak az idők a régi képregényekhez képest, amikben még Szupi oktatta ki bőregeret az emberi élet értékét illetően, mindenesetre a terhes Lois Lane halála nem tett jót a kriptoni szuperember lelkének. Szóval Superman rács mögé került, Batman igyekszik levadászni a maradék lázadókat, akik Gorilla Grodd társaságában mesterkednek valamiben, ám hamarosan kiderül, hogy valami sokkal nagyobb veszély közelít, mint amit az első epizódban kellett leküzdeni: Brainiac (Agykeselyű) a Föld felé tart, hogy mindent és mindenkit elpusztítson. Márpedig a Kriptonon sem sikerült útját állni (ezért a felvezetés), avagy könyvelhető a halállal és szenvedéssel teli újabb érdekes történeti szál, ami 5-6 órás végigjátszása alatt nem egy kedvelt hős végzetét hozza el.
TARTALMAS VEREKEDŐS
Megszokhattuk, hogy a NetherRealm nem megy a szomszédba némi tartalomért és remek ötletért, az elmúlt hat év (nem beszélve a korábbiakról) során begyűjtött tapasztalat pedig ezúttal is meghozta gyümölcsét. A hagyományos, kétdimenziós, egy-egy elleni bunyók önmagukban már kevesek, és ezt Ed Boon is nagyon jól tudta. Amivel a klasszikus játékmenetet alaposan fel lehet dobni, az a látvány, a játékmódok változatossága, a megszerezhető extrák jelenléte, na és persze a harcrendszeren túl az online megmérettetés. Hogy ezekből a NetherRealm mindent hozott, nem annyira meglepő, ám az, hogy mindent sikerült szinte tökéletesen a helyére passzintani, na, az már inkább. Az Injustice 2 ugyanis mindenből a legjobbat és a legtöbbet tartalmazza, aminek hála már az első meccsek alatt fülig beleesik a bunyóra kiéhezett közönség.
Kezdjük azzal, hogy néha ugyan borul az egyensúly (szerencsére ritkán), az esetek kilencven százalékában a kő-papír-olló elve alapján könnyűszerrel legyőzhetjük ellenfeleinket. Mondjuk meg kell hagyni, az a kevés kivételes alkalom sem csoda, elvégre összesen 28 (ha előrendelők vagyunk, netán költöttünk Darkseid karakterére, akkor 29) hős és hősnő került a repertoárba. Ez hatalmas mennyiség, ami bőven nyújt lehetőséget a hibára, mégis, a legtöbb esetben mindenkinek megvan az a gyengéje, amire a szemfüles játékos lecsaphat, amikor kiismerte a ring túloldalán álló harcost. A mozdulatsorok, a kombók és extra támadások adják magukat, egyiket könnyebb behozni, ami a kezdőknek kedvez, a másik pedig komolyabb odafigyelést és tudást igényel – a lényeg azonban az, hogy mindenki egyformán érvényesülhet. Továbbra is van feltölthető csík, amivel letarolhatjuk a fél pályát (sőt ki is szakadunk abból), ami egyébként áttörhető fallal lezárt folytatással is bír, amire aztán átpüfölhetjük szerencsétlen opponensünket.
Mégis, ez még mindig nem volt elég, ahogy a jó sztori, a változatos felhozatal és a kiegyensúlyozott, jól működő multi sem. Egyfelől ott a már emlegetett (2017/02-es PC Guru) gear system, ami a folyamatosan fejlődő karaktereknek nyújt mindenféle testreszabási lehetőséget – a testrészekre aggatható ruhák, a plusz kütyük inkább a külső megjelenésben hoznak végtelenszámú variációt, nem a játékmenetben. Persze, a ritka és epic tárgyak a karakterek statisztikáin is javítanak, sok esetben nem is keveset, ezek azonban általában szinthez kötöttek, nem utolsó sorban az online csatározások során egyszerűen ki lehet kapcsolni a jelenlétüket, nehogy valaki dicstelen győzelemhez jusson. Ennek meg is van az eredménye, az első tíz meccsemből hetet megnyertem, de azért hozzátenném, hogy végtelenül elvetemült arcokkal is találkozni, akik mellett egy gombnyomást nem tudtam sikeresen bevinni. Persze lehet szabadulni, ellentámadni, utolsó pillanatban életerőt visszatölteni, de egy profi pillanatok elveri azokat, akik nincsenek teljesen otthon a műfajban. Még szerencse azonban, hogy ezzel még nem ért véget a játékmódok felhozatala, hiszen saját, háromfős csapatokat is létrehozhatunk, melyek más játékosok MI-irányította trióival csapnak össze (ezt nézhetjük valós időben, irányítási lehetőség nélkül), de ott a Multiverzum is. Utóbbi az Injustice 2 egyik legnagyobb és legjobb opciója különféle alternatív világokkal, eltérő külsejű hősökkel, az általa nyújtott bunyók száma pedig végtelen. Ide bármikor beszabadulhatunk, vannak napi és több napi challenge-ek, a jutalom pedig ezúttal sem marad el. Olyan ez, mint a Mortal Kombat tornyos rendszere, és bizony itt is vannak speciális jellemzők, mint a csak lassan feltöltődő életerő (egy ütésre megáll a töltődés, utána már azzal kell gazdálkodni, ami van), vagy éppen a gombnyomásra behívható Flash, aki besegít a rosszarcú ellenfél legyűrésében.
MINDEN OTT VAN BENNE
Szinte hihetetlen, de alig tudok fogást találni a játékon, annyira jól sikerült darabról van szó. A kilencven százalékban tökéletesre balanszolt játékmenetet a rengeteg sztár fűszerezi meg, a 29 szereplő egész egyszerűen elképzelhetetlen mennyiségű játékidőt biztosít, ha mindenkit alaposan ki akarunk próbálni, elsajátítanánk képességeiket. Fekete Kanári mondjuk, szinte biztosan azért került a repertoárba, hogy legyen egy igazán kerek popó, amit lehet mutogatni – apropó, a nők végre nem úgy festenek és mozognak, mint a parókát húzott férfiak. Még a pályák száma az, amit kicsit kevésnek éreztem, ezen a téren lehetett volna tovább bővíteni, de ami van, az legalább ötletes (persze bevethető háttérelemekkel), sőt nagyon látványos is. Egy-egy esetben a fények és látványelemek miatt olyan a játékos külcsín, mintha CGI-átvezetőket néznénk, kétdimenziós verekedős programból szebbet jelenleg aligha találhatunk.
Ami még fájó hiányérzetet szül, az a PC-s változat nemléte, de reméljük, arra sem kell sokat várni, mert a konzolos verziók alapján az Injustice 2 az eddigi egyik legjobb, klasszikus stílusú verekedős produkció. Persze a szerkesztőségben nagyon várjuk a Tekken 7 (ez inkább Chocho asztala) és a Marvel vs. Capcom: Infinite (ez már az enyém) érkezését is, a szuperhősös, steames konverzió is a toplistánkon van, amibe talán a később érkező karakterek is mind belekerülnek, külön fizetési opciók nélkül.
