Hitman teszt

Nehéz helyzetben vagyok ezzel a cikkel, mert valahogy úgy kéne megírnom, hogy a Square Enix fröcsögő szidalmazásán túl valami érdemlegeset is tartalmazzon. Pedig a Square megérdemelné, hogy mást se csináljak, csak szidjam. Az az üzletpolitika, amivel a Hitmant kezeli, nem csak undorító, de olyan könnyen vág taccsra egy amúgy jó játékot, ahogy a program antihőse meghúzza a ravaszt. Úgy is mondhatnánk, hogy a kiadó a bérgyilkos és a játék a célpont.

DLC-sorozat

Hogy mi a bajom? Nos, kicsit sokallom, hogy 50 euróért cserében nem kapunk egy teljes játékot, sőt a reklámmal ellentétben még hat epizódból álló programot sem. Ellenben kapunk hat DLC-t, meg a The Sarajevo Six küldetéssorozatot, ami ugyan új helyszínt nem tartogat, csak új célpontokat ad a pályákhoz, mint az Elusive Targetek (időről időre megjelenő, magas jutalmat ígérő célpontok, akiknek megölésével egyszer próbálkozhatunk). Az ember az epizodikusan felépített játékokat úgy képzeli el, hogy az egyes részek önmagukban is megállják a helyüket, ahogy egy tévésorozat részei, vagy egy regényben a fejezetek. S közben, ahogy játszod, az egész összeáll egy egésszé. A Hitmanben az „epizódok” viszont csak annyira állják meg önállóan a helyüket, mintha a Quake 2-ből kikapnánk egy pályát.

Nyitásként a kusza felépítésű menüben rányomsz a Storyra, eztán megtervezheted az akciót. Kiválaszthatod, hol akarsz a pályára lépni, milyen fegyvert és eszközöket szeretnél magaddal vinni, mit rejtsenek el a térkép adott pontjain, és milyen álruhát kívánsz ölteni (értelemszerűen a belépési pont és az álruha nagyban összefügg, a konyhában lükén festenél szerelő gúnyában). Eztán indulhat a móka. A küldetések alatt bármit megtehetsz, a pályánkénti két célpontot (egy esetben négyet) akárhol, akárhogy megölheted. Orvosnak öltözve tönkreteheted a transzplantációra előkészített célpont beültetésre váró szívét, esetleg megfőzheted áldozatodat a szaunában, de ha az egyszerű megoldások híve vagy, akkor osonj mögéjük irodájuk magányában, és lődd tarkón őket.

A legegyszerűbb módtól a legbonyolultabbig terjed a skála, és vagy magad agyalsz ki megoldást – ehhez segítségedre lehetnek az Intelek (kihallgatott beszélgetések, feljegyzések stb.) – vagy hagyod, hogy az Opportunitie-k segítségével a játék végigvezessen a feladatmegoldás láncolatán. Utóbbi az egyszerűbb, de az előbbi a nagyobb móka. Ténykedésünk közben akaratlanul is teljesíthetünk különféle Challenge-eket – az F1 lenyomásával viszont elérhető a lista, így tudatosabban dolgozhatunk ezek elérésén –, amikkel megnyithatunk új fegyvereket, ruhákat, eszközöket, bejutási pontokat, ezzel még tovább növelve a Hitman változatosságát és szabadságát. Ehhez még hozzájön, hogy minél kevesebbszer vesznek észre, minél gyorsabban és körültekintőbben ölöd meg a célpontot, annál több pontot kapsz, ami szintén megnyithat új elemeket, plusz az online ranglistán is feljebb kúszhatsz.

Nos, akármilyen módszert választasz, a vége az, hogy a célpontok halottak, te pedig lelépsz a területről a választott menekülő útvonalon. Ezután kapsz egy kontextus nélküli, de legalább szép videót, majd jön a teljesítményed kiértékelése és a megszerzett jutalmak listázása. Aztán nincs más dolgod, mint rányomni az Exit to Menure, hogy onnan visszalépve a Story módba kezd elölről a procedúrát a következő pályával.

A szépség nem minden

A készítők tehát szándékosan kilöknek minket a játékból, nem is titkolva, hogy ez nem egy komplett termék, csak egy halom egymás mellé tett pálya. De legalább szép pályák. Akárcsak a változatosságra, a minőségére sem lehet panasz. Jómagam laza 19 órát szöszöltem el ezzel a hat küldetéssel, és a változatos gyilkolászás mellett azért tértem vissza rájuk, mert tényleg gyönyörűek. Mindenféle gyilkos szándék nélkül szerettem sétálgatni Sapienza utcáin, elvegyülni Marrákes piacán, lődörögni Bangkok csodaszép hoteljában vagy a párizsi kastélyban. Talán csak Kolorádó militarizált farmja és Hokkaidó high-tech labirintusra emlékeztető, milliárdosoknak fenntartott kórháza lógott ki a sorból. Persze ezek sem rondák vagy rosszul felépítettek, egyszerűen csak nem olyan hétköznapiak, hogy az ember szabadon lézengjen benne, ugyanis ezeken a pályákon jobban viszket az emberek ujja a ravaszon, mint a többi területen.

Összegezve: a Hitman egy szép játék. Nagyon jók a karakterek, álomszépek az átvezető animációk, hangulatosak és részletgazdagok a pályák, és persze szabadon bejárhatóak. Be is kell, mert a legtöbb orgyilkosságot csak alapos felderítéssel lehet kivitelezni. Megtalálni a kiskapukat, a nem figyelt területeket, a menekülési útvonalakat, és így tovább.

Történhetne valami

Külön szeretném megemlíteni a sztorit, ami szintén az epizodikusság áldozata lett. Az (alibi) történetben, úgy tűnik, komoly szerepe van 47-es múltjának, meg egy Providence nevű szervezetnek, ami az egész sorozatban ott volt a háttérben, és valójában ők irányítottak mindent. Erre uszította rá az ICA-t (a 47-est foglalkoztató titkos ügynökséget) egy rejtélyes alak, akire csak úgy hivatkoznak, hogy shadow client. Ja, és van egy másik rejtélyes alak (talán ő a shadow client), aki módszeresen alátesz a Providence-nek. Ez így leírva többé-kevésbé jól hangzik, de sajnos a tálalás során kiderül: csak ennyiről van szó. A fenti egy könyv fülszövegének is kevés, hát még egy évadnyi játék sztorijának. Szó szerint így van: az utolsó pálya végén megnézhető átevezető videóval kezd érdekessé válni a történet. Addig olyan, mintha nem is lenne, csak ad hoc iktatjuk az embereket, és megnézhetünk néhány levegőben lógó videót. Az első szezon tehát egy piszok hosszú bevezető, mindenféle dramaturgia nélkül, a rossz rendezés iskolapéldájával elöl járva.

A célpont: Hitman

Az első epizód, a The Showstopper tesztjét ezzel zártam: „nem szeretek jó játékokat lehúzni, de a Square és az IO megérdemli, hogy most megpróbáljam elriasztani a játékosokat a Hitmantől.” Ezt most módosítanám azzal, hogy ebben a formában nem jó a játék. Hiába a változatosság, a kiemelkedő szórakoztatás, az a fajta szabadság, amit személy szerint egészen eddig a részig hiányoltam a Hitman-sorozatból. Minden pozitívumát, aminek hála azt mondanám, hogy ez eleddig a legjobb Hitman-játék, elnyomja az undorító üzleti húzás. A Hitman ugyanis nem epizódokból áll, és nem egy évad – hiányzik belőle minden, ami az epizodikus, évadonként jelentkező játékokra jellemző. Ez kérem hat DLC halmaza, amit megpróbálnak teljes játék címen lenyomni a torkunkon.